Habkönnyű ólomsúly

Utóbbi előadás nemcsak nívóját tekintve különlegesség, hanem műfajában is. A hazánkban mindeddig ismeretlen osztályteremszínház kereteit használja: a közönség iskolai padokban foglal helyet, és gimnazista diákként involválódik az előadásba. Ám az osztálytermi színház igazán adekvát tere – kézenfekvő módon – az osztályterem, éppen ezért a Kolibri Színház fel is keresi a jelentkező középiskolákat, hogy ott celebrálja az előadást. Látszólag csupán a diákok kényelmének szolgálatában áll az új forma, és a „Ha a hegy nem megy Mohamedhez…” kezdetű szólás színházcsinálókra és -nézőkre alkalmazott változatáról van szó. De alaposabban meggondolva a dolgot – és követve a Klamm háborúját az iskolákba, hallgatva az előadások utáni beszélgetéseket – az ember hamar rájön: olyan fokú nyitottság észlelhető a diákok részéről, amely a színházban, a „művészet templomában” soha nem lenne elérhető. És olyan (tabu)témák hozhatók szóba feszengés és kínos csöndek nélkül, amelyeket az osztályfőnöki órákon bizonyára nem lehetne megvitatni. Éppen ezért érdemes volna szorosabbra fűzni a szálakat a színház és az oktatás között.

 

 

Forrás: Kolibri Színház

Az osztályteremszínházi forma hazája Németország; ahogyan Novák János egy interjúban megjegyzi: „a németeknél jutott egyszer eszébe valakinek, hogy olyan darabokat írjon, amelynek a helyszíne az osztályterem”. Azért, hogy az ötletből valóság, aztán meg siker legyen, sokat tettek a színházpedagógusok – nálunk csak elvétve hallani ilyesmiről, ha egyáltalán –, meg az írók, akiknek nem derogált ifjúsági darabot írni. Kai Hensel, aki kacskaringós úton – reklámügynök, mosogató, bárpincér, múzeumőr, szkriptíró – jutott el a drámaírásig, 2000-ben írta első művét, a Klamm háborúját, amelyet azóta további hét dráma követett. (Köztük a 2001 óta harminc különböző előadásban színpadra állított Melyik drog illik hozzám?.) A 2002-ben Német Ifjúsági Színházi díjjal kitüntetett Klamm háborújának története szerint a 7.a osztály annak rendje és módja szerint hivatalos, géppel írott levélben hadat üzent Klammnak, a némettanárnak, mivel őt teszik felelőssé egyik társuk érettségi előtti öngyilkosságáért. Az osztály fegyverneme: a hallgatás. A diákok célja azonban nem világos. Lázadnak, de nem tudni, hogy mi ellen. Az iskola ellen? A tanulás ellen? A tanárok ellen? De hiszen – ahogyan Klamm fogalmaz – „az iskola kényszer. Mindig is az volt, és mindörökre az is marad, és tanár és diák egyaránt éppen ennek a kényszernek köszönheti, hogy egyáltalán létezik.” Klamm stratégiája – az osztály hallgatását ellensúlyozandó – a beszéd. Ömlik belőle a szó, előbb tekintélyével, majd empátiát színlelve(?), később hízelkedéssel, agresszióval, szánalomkeltéssel próbál úrrá lenni az elmérgesedett helyzeten, de mindhiába. A furcsa, egyoldalú párbeszéd, Klamm kínos igyekezete mindinkább azt sugallja: a tanár úr igenis érzi a felelősségét a diák tragédiájában, igenis van veszíteni- és félnivalója.

Novák János kevéssé tolakodó, figurával és szöveggel empatikus rendezése – ahogyan az monodrámánál illik – a színészre alapoz, és erős kézzel tartja kordában Scherer Péter komikumra hajló színészi alkatát. Előadás, rendezés, alakítás legfőbb bravúrja: a tragikum végső tűréshatárára jutva nem melodrámába fordul, hanem groteszkbe, vagyis képes a mindennapi élet abszurditását megmutatni és pellengérre állítani. Az előadást a komoly tragikum (ön)iróniába bújtatása szervezi, a produkciónak tragikum és komikum lendületes, kidolgozott, szinte észrevétlen egymásba mosása rajzol ívet.

Scherer Péter Klammja mindenekelőtt: ember. Összetett jellem, hús-vér figura. A színész sorsot teremt a szerep köré. Először is: a magányos, testileg és idegileg fáradt férfiét, s ezzel együttérzést kelt. Aztán: a hatalmát mindenáron megőrizni igyekvő, keményen tekintélyelvű tanárét, s így ellenszenvessé válik. A színész együtt lélegzik a közönséggel, a nézők minden egyes rezdülését pontosan érzi és követi. Jól tudja: a tanteremben nem ő van hazai pályán, a diákok olykor improvizálni kényszerítik – Scherer szavaival: „az előadás gellert kap a diákoktól”.

És a háborút is a tanulók nyerik: a tanerő idegszanatóriumba kényszerül, de még elmondja szívszaggató-szánalmas hattyúdalát. Pályaalkalmatlan tanárként, erkölcsileg bukott emberként figyelmeztet: tanár és diák viszonyának valóban kvázi-szinonimája a háború, a tantestületekben valóban komoly pozícióharc és aknamunka folyik, a szülők valóban alig tudnak valamit az iskolai viszonyokról. Egyszerre üzeni: ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde; és: amit nem kívánsz magadnak, ne tedd felebarátoddal. Igen, a titok tényleg ennyire közhelyes. Önkritika és empátia.

 

 

 

Kai Hensel: Klamm háborúja

Kolibri Színház

 

Dramaturg: Kovács Kristóf

Rendező: Novák János

Előadó: Scherer Péter