„Jó, hogy mink babák vagyunk

„Uram, ajánlhatok önnek egy impozáns helyet az első sorban? Ó, kisasszony, milyen bátor! Jöjjön csak, jöjjön!” Így működik ma a vásári kikiáltó – a Meseboltban. A bábszínészek – Kovács Zsuzsanna, Kovács Bálint és Takács Dániel – hangsúlyozottan civilben fogadják a közönséget. A három-négy-öt éves gyerekeket szüleik kísérik; a legbátrabbak elfogadják Kovács Zsuzsa derűsen tárgyilagos, kedves, de gügyögéstől mentes ajánlatát, és anyától-apától elszakadva a játéktér és a nézőtér határát szimbolikusan kijelölő párnára-szivacsra kuporodnak, a felnőttek meg csak hadd keressenek helyet maguknak hátrébb, a székekkel kirakott sorokban. Legalább tíz-tizenöt percbe beletelik, mire mindenki kényelmesen elhelyezkedik, de üresjárat nincsen, a színészek magától értetődő módon tartják szóval az érkezőket – az otthonosság hangulatában és a várakozás jótékony feszültségében. Még mindig civilben mutatják be a hangszereiket: Takács Dániel trombitáját mindenki fölismeri, Kovács Zsuzsa tangóharmonikáját többen zongorának nézik („nagy és fekete, mégse zongora”), Kovács Bálint brácsájáról pedig az első pillantásra persze hogy azt gondolják: hegedű. Aztán – a Szabó-dallal – megkezdődik a játék: „Nyissz-nyassz-nyussz, / Nyissz-nyassz-nyussz, nyüssz! / Csattog az olló és villan a tű, / Készül az új mente, de nagyszerű.” Az előadás szövegvilágában aztán finoman keveredik a „népmesei” szókincs (pl. mente, rőt, karmazsin, a teremburáját) a ma használatos rétegnyelvek szókincsével (pl. pancser, csóringer). A gyerekek ezúttal főleg az utóbbiaknak örülnek nagyon; bár a legjobban mégis a „cicerészés” tetszik nekik, érzékelhetően elsősorban a szó hangalakja, meg persze az egymásnak ugrasztott bumfordi óriások miatt.

A bábfigurák – de az óriáspáros maszkja-jelmeze is – egyrészt a vásári bábjátékok groteszk báját és humorát idézik; másrészt meg az embernek hamar az az érzete támad, hogy óvodás rajzokat lát megelevenedni (miközben a bábokon a tervező Boráros Szilárd „kézjegye” is fölismerhető). Foltocska, a vitéz szabólegény arcán kétoldalt piros szív virít, Bíborka királykisasszony fölkunkorodó, lángoló copfot visel, az óriások – Emide és Amoda – nagy szeme, ritka fogsora, formátlan orra úgy csúnya és félelmetes, hogy van benne valami furcsán esendő is.  Ne féljünk tőlük – inkább nevessük ki őket. Külön bravúr a vérmes mackók megjelenítése a játéktérben: egyedül Kovács Zsuzsa bújik bele a két összekapaszkodó, gyerekméretű plüssmedve bőrébe, és olyan táncot-hempergést produkál, hogy néha tényleg nem lehet (nem is kell) tudni, hol végződik a színész, és hol kezdődik a báb.

Az örökös „legkisebb fiúk” közül való, a furfangra és a józan észre apelláló szabólegény – akinek persze nemcsak az esze van a helyén, hanem a szíve is – voltaképpen botcsinálta hős. Spulni mesterlegény egyszerűen csak csúfolni akarja, amikor átveti a mellén a rendszalagot, amely azt hirdeti, hogy lám, ez a bátor „hetet ütött egy csapásra”. De Spulni jól elszámítja magát: ezek után senkinek se kell az orrára kötni, hogy az a hét – csak hét zümmögő légy. A történet szerint Foltocska „(…) fösvény mestere műhelyében látástól vakulásig dolgozik, mikor egy napon koldusasszony kopog az ajtajukon. A gazda elkergetné, de a jószívű szabócska megosztja vele kevéske elemózsiáját. Hálából megjósolja a jövőjét: ha legyőz három akadályt, minden vágya teljesülni fog. És a szabócska elindul, hogy megtalálja a szerencséjét, és elnyerje a királylány kezét (…)”. Vándorútján meg kell mentenie a kismadarat, győznie kell (persze a madár segítségével) kődobálásban az óriással szemben, ki kell vágnia a két medve nyelvét. Sőt, annak rendje és módja szerint le kell szállnia az alvilágba, hogy végül elnyerhesse Bíborkát – aki fönn, a bal oldali díszlet-olló  egyik fogantyújában bukkan föl először, mint valami ovális ablakban vagy tükörben –, és a királykisasszonnyal együtt megkaphassa a fele királyságot is.

A játékban végig – a légycsapkodástól az óriások egymásnak eséséig – nagy szerepe van a közönségre mindig felszabadító erővel ható, Vitéz László-s rugóra járó, megkoreografált püföléseknek; a diadalmas halhatatlanságot hirdető, ritmusos-burleszkes fejbekólintásoknak. (Tulajdonképpen ezt a mechanizmust „fejleszti” a végletes öncélúságig a rajzfilmes Tom és Jerry.) Színházi értelemben külön szép, hogy amikor a vitéz szabócskának sikerül jól egymásnak ugrasztania a bumfordi óriáspárt, a „letépem az orrod”, „letépem a füled” típusú indulatos (és nem csak óriások között előforduló) fenyegetések rögtön valósággá is válnak (működik a tépőzár!), és egyúttal humorba fordulnak át.

Foltocska és Bíborka egymásra találását sok apró és hangos cuppantás jelzi (a két piros szív a szabócska arcán rögtön újabb értelmet kap), úgyhogy ebben a pillanatban már nincs más hátra, mint a klasszikus (nép)mesei happy endet jelző lakodalom: jókedvvel, bőséggel. A színészek a végén újra civilben, hangszerekkel jönnek elő a paraván mögül – mondjuk, hogy ők lesznek a lakodalmi zenészek. Zene, taps, meghajlás, búcsú. Levezetésképpen aztán muszáj közelebb menni a paravánhoz, megtapintani a díszlet-ollók „lábához” támasztott óriási cérna-spulnit meg az óriási tűpárnába szúrt óriási gombostűket. (Mintha fagyigombócok vagy nyalókák – vagy dobverők lennének.) A paraván mögött már csak a borzongató, titokzatos sötét. De közben mintha ideszűrődnének a lakodalom zajai, és a bábfigurák abban a képzeletbeli mulatságban mintha táncba vinnék a Grimm testvéreket, Benedek Eleket, Szász Ilonát – és egyszer csak Weöres Sándort is. Elvégre tőle tanulták meg, hogy „nem hal bele semmibe, aki úgysem él. / Jó, hogy mink babák vagyunk, szívünk bodzabél”.

Mesebolt Bábszínház, Szombathely

A Grimm testvérek és Benedek Elek nyomán írta: Szász Ilona

Tervezte: Boráros Szilárd

Rendezte: Kovács Géza

Játssza és zenéjét összeállította: Dénes Emőke/Kovács Zsuzsanna, Kovács Bálint, Takács Dániel