Merre van a világvége?

Ugyanis Szabó Attila darabjában sok minden vázlatos, kifejtetlen maradt. Már az expozíció is elnagyoltnak tűnik. Töpszli kiskutya egyedül búsong a kosarában, hogy nem jött hozzá be a mamája, hogy betakarja. Ugyan ő mondta neki – mondja magában –, hogy ő már nagy, egyedül is el tud aludni, most mégis zokon veszi, hogy ez nincs igazán így. Ebbéli bánatában el is határozza, hogy világgá megy.

 

 

A darab indítása egy vándorlás történetét ígéri, amelyben egy kiskutya felfedezi a világot, különféle „fura” lényekkel találkozik, alkalmi kalandokba bonyolódik, hogy aztán végül hazatérjen. És otthon ki is várná más, mint a mamája, aki az előadás utolsó képében betakarja a kiskutyát. 

Szabó Attila azonban nem döntötte el, hogy megelégszik-e apró mikrohelyzetek szerkesztésével, amelyben a világgal és a környezettel való ismerkedés különös próbatételei kapnak hangsúlyt, vagy megpróbál-e mindebből egy nagyobb történetet is felépíteni. Az előbbire utalnak a különféle találkozások: a csigával, kisverébbel, a vakondokkal való ismerkedések; az utóbbit jelzik a vissza-visszatérő, de végeredményben kifejtetlenül maradt a motívumok: az állandó kérdések, hogy merre is van a világvége vagy a nagy macska legyőzésének feladata, amely azonban – mivel nincs pontos dramaturgiai szerkezetbe ágyazva – nem is lesz hangsúlyosabb, mint a megelőző mikrohelyzetek. 

 

 

Bartal Kiss Rita (tervezőként és rendezőként is) gondos képeket, szellemes vizuális megoldásokat komponált a vázlatosan megírt történethez. Ez az előadás, amelyben bizonyára nem is lehet más a tervező és a rendező személye, mert annyira a „díszletek” és a bábok adják az előadás lelkét, hogy ezt egy külső ember aligha tudta volna ilyen megnyerően működtetni, mint ahogy ezt Bartal Kiss teszi.

Az előadás egyetlen kis asztalon játszódik, mely sötét terítővel van fedve. A terítő alján apró kanyargó hímzés, amely a játékteret keretező oldalfalakon folytatódik. A hátsó falról a kerek hold figyeli a játékot, amely az előadás bizonyos pontjain maga is a játék részévé válik: egyszerűen leakasztják a szereplők. A belőle előhúzott fonal jelképezi a holdsugarat, amely a kiskutya útnak indulásának egyik ösztönzője lesz, és később is visza-visszatér afféle eligazító jelzésként.

 

 

Az előadás főszereplői az egyszerűségükben is bájos, megnyerő textilbábok. Remek figura a két piros folttal ékesített kiskutya. Nagyon jól néz ki a csíkos hátú csiga. Emlékezetes a kis ásójukkal a világot felfedezni akaró, groteszk vakondok házaspár. Mulatságos, ahogy a varjú időnként sajnálkozóan belekárog a történetbe. De jó figura a kisveréb is, aki repülni vitte a kiskutyát.

A rendező időnként a „történetmesélést” is megsegíti vizuális ötletekkel. Az egyik legemlékezetesebb jelenet, amikor a kiskutya rácsodálkozik saját tükörképére a pocsolyában. (A körkeretre felfüggesztett tüll alatt pontos tükörjátékot ad elő a két kiskutya-báb.)  Mulatságos, ahogy a vakondtúrás jeleként felemelkedik az asztal terítője, s maga a kiskutya is a levegőbe emelkedik. Szép kép születik a Föld fölötti repülésből. De a legjobbak az álomképek, például ahogy világító vonatszerelvény úszik az űrben.

 

 

Lelkesen, nagy energiákkal kelti életre a bábokat a három színész, Boglári Tamás, Illés Ilona és Schneider Jankó. Az én ízlésemet csak az zavarja kissé, hogy a hangjukat is „gátlástalanul” használják, sokszor túlzó, mesterkélt hangfekvésben szólaltatják meg a figurákat.


A szerző az előadást a Millenáris Fogadóban tartott vendégjátékon látta 2010. november 6-án.


Világgá mentem, jaj!

Bóbita Bábszínház

 

Író: Szabó Attila

Zene: Csernák Zoltán

Tervező, rendező: Bartal Kiss Rita

Játsszák: Boglári Tamás, Illés Ilona, Schneider Jankó

Bemutató: 2010. október 24.