Ideje, hogy újragondoljuk a helyünket a világban... Ezt a közhelyszerű kijelentést egyáltalán nem holmi napi aktualitások hozták ki belőlem, hanem a Tao Dance Theater mint jelenség adott számomra friss tartalmat a gondolatnak.
Az idei Budapest Táncfesztivál mindkét jelentékeny külföldi vendégtársulata (a Tockadero és a Ballet Preljocaj) járt már korábban a magyar fővárosban, tehát a fesztivál szervezői – nem csupán érthetően, de indokoltan is – biztosra mentek. Egyfelől: legyen jó a hazai nézőnek, aki viszontláthatja azt, ami egykor tetszett neki, más részük pedig végre megismerkedhet azzal, amiről már sok jót hallott ismerőseitől, és / vagy melegen ajánlják a beavatottak; másfelől legyen jó a fesztiválnak: teljenek meg a házak.
A hazánkban már számos alkalommal megfordult Ballet Preljocaj ezúttal művészeti vezetőjének, Angelin Preljocaj-nak két olyan darabját mutatta be a fesztiválon, amelyek eredetileg a New York City Ballet számára készültek.
Általában, ha egy előadásról azt írják: „megosztó", az alatt az értendő, hogy a nézők egyik része így és így, másik része viszont ellenkezőleg látja. Ez az előadás engem „osztott meg": hol ámultam rajta, hol untam; hol mélynek éltem meg, hol felszínesnek; hol lelkesített, hol lankasztott...Mindenekelőtt le kell szögezzem: én nem láttam azelőtt Freitas-előadást, holott járt már a Trafóban, s néhányan lelkes felkiáltással reagáltak, mikor említettem, mit fogok nézni: „ó, imádni fogod!" „én tavaly láttam, imádtam őket!" „zseniális!"... Mindemellett az általam látott fotók és videóklip is izgalmat ígértek.
Antony Hamilton ausztrál koreográfus-táncos két műve is látható volt nemrégiben a Trafóban – még szerencse, hogy csak kettő, mert egyik sem volt kifejezetten hosszú, de ritmusból és mozgásból, koncentrációból és teljesítőképességből szinte több, mint amit nézőként még ki lehet bírni.
Ennek az írásnak a címe valahol úgy a huszadik perc tájékán „adta magát", mintegy csendes megállapításaként annak, hogy itt most már valószínűleg bármi is történjen, az erről fog szólni.
Ahogy a kinyújtott kéz is mindig visszatér a testhez, úgy húzódik vissza újra és újra a test vertikalitásából kilépő mozdulat a törzshöz. De a nyitás a tér megannyi irányába csak másodpercekre történik meg, aztán a táncos magába zárkózik, leül székére, mintha az a védelmet jelentő otthon lenne számára.
A legelső felütés máris olyan – laza, játékos, csaknem tét nélküli –, melyen nem csodálkozik, aki tudja, hogy nyári fesztiválra (a dél-francia Montpellier-be) készült a Romantikus tengerpart (Plage Romantique) címmel „ellátott" darab.
Elsősorban rendhagyó volt az október 14-én, a Trafóban látott előadás. Rendhagyó már a tény, hogy a Trafóban láthattuk. A pódiumtánc – hogyan a 20. század első felének expresszív szabadtánc mozgalma nevezte a szólóműfajt, melyet valóban akár egy pódiumon is elő lehetett adni – valójában intimebb méretű, a nézők által szorosabban körbevett színházi teret feltételez.
2014 decemberében újra Magyarországon vendégszerepelt az egyedi stílusával méltán világhírű Mojszejev Balett.
A DV8 és alapító/vezető alkotója, Lloyd Newson munkáinak a kezdetektől fogva (azaz jó negyedszázada) lényegi alkotóeleme a politikum. Ezen belül is két szféra: a társadalom, valamint az egyén intim mozgásterének politikai vizsgálata képezi a fókuszt, és darabról darabra egyik vagy a másik kap erősebb hangsúlyt.
A Trafó idei évadának nemzetközi táncprogramjában a kortárs tánc olyan „nagy öregjei” szerepelnek, mint Marie Chouinard, az Ultima Vez vagy Josef Nadj, de a novemberi vendég, Sharon Eyal és társulata még csak most kezdi bontogatni szárnyait. Budapesti bemutatkozó előadásuk alapján érdemes lesz rájuk odafigyelni.