Táncolni kell!

Nikosz Kazantzakisz Zorbász, a görög című regényéből Kakojannisz görög filmrendező készített világhírű filmet, melyben a címszereplő neve nemes egyszerűséggel Zorbára rövidül. Zorba mindkét műben egy korosodó, sok mindent megélt, ám ereje teljében lévő, jókedvéből, tánc-, zene- és nőszeretetéből nem veszítő görög kalandor. Pozitív szemléletű személyisége – minden őrültségre való hajlama és túlkapása ellenére − hamar elnyeri az olvasó, néző szimpátiáját. A történet szerint egy fiatal, könyveibe temetkező angol íróhoz szegődik, hogy megtanítsa neki az élet szeretetét, élvezetét. „Táncolni kell, Uram! A zene majd csak megjön valahonnan.” Ebben az íróhoz intézett két mondatban benne van a „zorbaság” lényege. Hiába követ tragédia tragédiát, az életöröm mindent legyőz.

Az előadás – akárcsak a győri társulat több korábbi munkája, mint például a Rózsaszínház, a Queen-balett, a Hódolat Chaplinnek − azokhoz is szólni kíván, „akiknek nincs különösebb affinitása a baletthoz”, nyilatkozta a koreográfus, ifj. Harangozó Gyula. Ezek működhetnének úgy, mint beavató előadások, amelyek után bejön a közönség az absztraktabb, kísérletezőbb koreográfiákra is. Azonban ilyet keveset találunk az elmúlt évek győri bemutatói közt, talán a Magyar rapszódia a kivétel.

Közönségbarát célkitűzéseit a koreográfus a témaválasztáson túl egyszerű, kiszámítható, már-már panelszerű mozdulatokkal próbálja megvalósítani, melyeket a táncosok teljes összhangban, precízen tolmácsolnak. Bizonyos mozdulatelemek sokszor visszatérnek, ilyen például mikor a táncosok félkézen támaszkodva spárgába csúsznak, majd abból hason gördülnek tovább. A jelenetek közül kitűnik az Özvegy tömeg általi meggyilkolásának intenzív, mozgalmas koreográfiája. A kimért szerkesztettség után jól esik a szemnek a zűrzavart idéző futkosás, hirtelen ugrások, elkapások, földön csúsztatások. A jelenet végén teátrális póz: a halottat homorítva a magasba emelik, miközben a tánckar kitárt karokkal, szétterpesztett ujjakkal mutat a csúcs felé. Nem ez az egyetlen musicalszerű tablókép a műben. A táncosok alkotta szimmetrikus körök és egyenesek az átláthatóságot szolgálják, azonban túl gyakori alkalmazásuk egyhangúvá teszi a térhasználatot − még ha a görög körtáncokat idézik is.

A táncjáték a zorbai életérzést hangsúlyozza elsősorban. Ennek visszaadásához elengedhetetlen Zorba összetett karakterének megformálása. Míg a filmben Anthony Quinn játékából mindez sugárzik, addig a győrieknél főszerepet táncoló Horváth Krisztián (eredetileg Pátkai Balázsé volt az első szereposztás, ám ő lesérült) visszafogottabb, kevésbé szélsőséges személyiséget formáz meg A koreográfia leegyszerűsítve jeleníti meg a szereplők többségének jellemét. Bubulinát (Ströck Barbara) például nem mozdulatai különböztetik meg a többi táncostól, hanem öltözete: spicc-cipőt, díszesebb, csipkés ruhát, hajdíszeket visel. De nem a balett − viszonylag kötött − formanyelvében keresendő a hiányos szerepformálások oka. Ilyen alapú mozgással is lehet karaktert formálni, példája ennek Gyurmánczi Diána Özvegye, kinek finom, kifejező karlebbenései tükrözik a figurában lappangó fájdalmat, a kirekesztettséget.

Az előadás feltételezi, hogy nézője ismeri Zorba történetét. Az eseményeket, a szereplők indítékait, érzéseit, a bennük végbemenő változásokat csak vázlatosan ismerteti. Az első felvonás feszesebb dramaturgiájú, mint a második, sok akciót sűrít. Az Özvegyet viszonzatlanul szerető Fiú (Sebestyén Bálint) látomásában a koreográfus egy elvontabb képi síkot ragad meg: a diagonális zöld fénycsíkban haladó Özvegy alakja a Fiú karjai alatt szaggatott hátrahajlással átbújik, hogy aztán az Angolnál kössön ki. Ezzel a megfogalmazással, az absztraktabb mozdulatokkal többet képesek közölni a táncosok, mint a mozdulatpanelekkel és a gyakran használt gesztikulációval. A második felvonásban vontatottabbá válik a színpadi cselekvések sorozata. Bubulina halálának jelenete például hosszasan elnyúlik. Először a háttér sziklafalán, majd a színpad síkján haldoklik, kicsit spiccre emelkedik, végül ülve Zorba kézfejére hajtja fejét, és így is marad (!) annak távozása után is. De hiába halt meg, még színen kell maradnia, „kulcsfontosságú” történések tárgya. Zorba arrébb viszi, fejére illeszti esküvői hajdíszét, majd lefekteti, leveszi róla a díszt. A falu lakói (akik a filmben vandálok módjára fosztják ki őt halála után, ez az egyik legmegrázóbb jelenet) egyenként gyászleplet borítanak rá, majd végre kiviszik a színpadról a paddal együtt, amelyen fekszik.

A díszlet, mely Dimitrij Simkin munkája, az előadás erőssége: sziklaszerű, különböző méretű, alakú kiszögellések alkotják a hátteret, melyek vetítés és ügyes világítási trükkök által alakulnak át folyton (a világítás Hécz Péter és ifj. Harangozó Gyula munkája). Hol pénzhalmoknak, hol görög kőtömböknek tűnnek, máskor hegyoldalnak. Színes fénynyalábok kúsznak fel rajtuk, mozaikszerű ikonrészleteket mutatnak pislákoló mécsessorok meghitt fényével, majd mintha maguk a falak is megmozdulnának. Funkcionálisan is jól működik a sziklafal, a táncosok gyakran ugrálnak könnyedén le s föl rajtuk, egyedi vertikális síkot is teremtve ezzel a játéknak.

Az előadás zenéje Mikisz Theodorakisz műveiből áll össze, köztük rövid szünetekkel, melyek arra elegendőek, hogy a közönség épphogy összecsapja a tenyerét. Aki mindezt kevésnek érzi a tetszésnyilvánításra, annak módja van bepótolni a tapsot az előadás végén az összes szereplő által előadott, hosszúra nyúló szirtakinál.

Győri Balett

Látvány: Dmitrij Simkin

Jelmez: Ifj. Harangozó Gyula, Győri Gabi

Zene: Mikisz Theodorakisz

Koreográfus: Ifj. Harangozó Gyula

Előadók: Horváth Krisztián, Artem Pozdeev, Gyurmánczi Diána, Csősz Kristóf, Sebestyén Bálint, Ströck Barbara, Szalai Judit, Berzéki Melinda, Alexey Dolbilov, Hancz Alexandra, Hardi Beatrix, Hegyi Réka, Horváth István, Horváth Kada, Jekli Zoltán, Kara Zsuzsanna, Kiss Attila, Matuza Adrienn, Szalai Emese, Szanyi Tamás, Szendrei Georgina, Tüű Barbara, Daichi Uematsu, Varga Ágnes