Szó elszáll

Mit szól az ember, ha egy nem előadásokról, hanem drámákról szóló fesztivál egyik programján nemhogy dráma, de mindenféle verbalitás nélküli előadással találkozik? Alighanem meglepődik. És mit szól a gyerekközönség, ha ez a némaszínház történetesen a bábszínházban zajlik? Fennhangon kérdezgeti az anyukáját, hogy mikor kezdődik már a bábszínház, és miért nincs a színpadon semmi érdekes. Mondjon bárki bármit a kritikusokról, a legkegyetlenebb bírák mégiscsak a kisgyerekek.

A kékruhás kislány története (Ciróka Bábszínház)

A Bartal Kiss Rita és Horváth Mária által „írt” előadás, A kékruhás kislány történetének alcíme Muszorgszkij nyomán lehetne akár Egy kiállítás képei is: a néma, zenés játékot félig egy kékruhás báb-kislány, félig az őt mozgató kis kompánia adja elő, s festmények megelevenedéséről, az azokon szereplő, kibontatlan történetekről szól. Mintha be akarná bizonyítani, hogy a poros arany képkeretekben, a biztonsági korlát túloldalán lévő, évtizedek óta mozdulatlan festmények igenis élhetnek, ha annak, aki nézi, van némi fantáziája. A vetítések segítségével a képek a szemünk előtt „festődnek meg”, az egyik kép pislog és grimaszol, mert a vászon fejrésznél lyukas, és egy ember ül a túloldalán; a másik festmény meg szétnyílik, és kiderül, hogy domború, sőt a labda is legurul róla – és így tovább, egy órán keresztül. A gyerekzsivajos sikertelenség oka az lehet, hogy talán egy korosztállyal alullőttek az alkotók, amikor a hatéveseknek hirdették meg az előadást – valóban, miért is kéne egy hatévesnek értenie Picasso festményeit? Nem kell, ahogy egyelőre nem kell megbirkózniuk Esterházy Péter regényeivel, és nem kell az óvodában Schönberg atonális zenéjét hallgatniuk a délutáni alvás előtt. Pedig az ötlet nagyon jó és fontos – pár évvel később.

A fesztiválvendég jól tette, ha figyelmeztetésnek vette a koradélutáni előadás szövegnélküliségét, mert így felkészültebben érhette a következő, szintén – de most más értelemben – dráma nélküli előadás. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház (Urbán András Társulata) nem először dolgozik Tolnai Ottó szövegével – a Könyökkanyar egy korábbi DESZKÁ-n is szerepelt –, ám most fogtak egy verseskötetet, A kisinyovi rózsát, és azt játszották el. Vagy valamit, amiben szerepeltek a versek. Vagy ha nem is szerepeltek, legalábbis elhangzottak benne.

Urbán választása érthető – a fesztiválválogatóé vitatható, de elfogadható –, hiszen ezek a Tolnai-versek olyanok, mint egy írógéppel papírra vetett Urbán-előadás: erősen asszociatívak és igen burjánzóak, zabolátlanok, és nem törődnek az érthetőséggel. Hogy drámának nem tekinthető a szövegkönyv, az természetes, de az már nem az, hogy a versek nem tekinthetőek szövegkönyvnek sem – inkább aláfestő zene ez a szövegtelen, félig-meddig fizikai színházhoz. (És ha így nézzük – persze csak a túlzásra hajlamosak nézhetik így –, e szempontból gyakorlatilag ugyanolyan, mint A kékruhás kislány története.) Persze sokszor fedezhetőek fel a színpadi történésekben utalások a versek szövegére, néha (ritkán) konkrétan az is történik, ami épp elhangzik, ám az előadás formanyelvének hatalmas szabadságfoka miatt tulajdonképpen pontosan ugyanilyen érvényes vagy „érvénytelen” előadás született volna egy más szöveggel vagy – ami igazán illett volna ide – halandzsa-aláfestéssel.

A kisinyovi rózsa (Urbán András Társulata)

Az alighanem véletlenül összeállt „nyelvi fosztóképzős trilógia” harmadik darabja a befogadó Csokonai Színház egyik új, stúdiószínpadi bemutatója, Hubay Miklós Elnémulása, amely ugyan mindenféle értelemben véve dráma, ehhez kétség sem fér, témája viszont mégis méltó helyet talál neki ebben a nem létező trilógiában. A darabban egy genocídium után, az üldözött nép (hivatalosan) utolsó tagjának kivégzésére vár egy a mindjárt holttá váló nyelvet tanuló és imádó pap és egy „renegát”, aki titokban tartja szármázasát, miközben a többségi társadalom prominens tagjaként részt vesz népének kiirtásában.

A Hubay-mű – ez már témáján is látszik – nagyon erősen kontextus-függő: nagy sikert aratott például Olaszországban, ahol az ősbemutatót valóban egy szinte már holt nyelven, egy észak-olasz népcsoport nyelvén, ladinul tartották. Magyarországon viszont a mű nem vehető szó szerint, mert nem egy jelenvaló társadalmi-szociolingvisztikai „érdekességet” vizsgál: itt csakis parabolaként értelmezhető, egy nagyon is aktuálpolitikai állásfoglalásként. Ez a darab végén válik egyértelművé, amikor a renegát katona a Miatyánkba beleszövi az anyanyelvi iskolák létrehozásának égető, de kielégítetlen igényét, hogy „lekerüljön rólunk végre ez a szájzár”. Ám a darabban nem pusztán ez a kiábrándítóan túlmagyarázott, didaktikus pár sor a problematikus, de az egész mű pátosza, túlzott emelkedettsége is hiteltelenné teszi a történetet: azaz Hubay feláldozza az érdekes alapfelvetés kínálta lehetőségek hatásos, húsbavágó kibontását és a jellemek konzekvens kidolgozottságát cserébe a poézisért egyfelől, és az allegóriáért másfelől. Mindezzel pedig tulajdonképpen egy politikai állásfoglalás szintjére degradálja a művet.

Noha valóban fel lehet húzni e három bemutatót egy gondolati ívre, ám még ha a kakukktojás Elnémulást kivesszük is a trióból, akkor se mondható, hogy a DESZKA negyedik napja a posztdramatikus színház felé való közeledésnek lett volna szentelve – hiszen még ha Urbán előadását üggyel-bajjal be is tudjuk szuszakolni e skatulyába, A kékruhás kislány történetére akkor is jobban illik mondjuk az „audiovizuális revü” műfajmegjelölésként. S ha azt mondjuk, hogy a DESZKÁ-n majdnem megjelent a posztdramatikus színház, akkor azt is mondhatjuk, hogy majdnem megjelent a hazai deszkákon ritka dokumentumdráma is.

A negyedik nap felolvasószínháza rendhagyó volt: Borbély Szilárd Dea Debrecen címen a Csokonaiban már bemutatott drámájából utólag (!) készült felolvasás, Debrecenistenasszony címen. A dráma Kazinczyról és Csokonairól szól – mivel annak idején pályázatot írtak ki Kazinczy születésének 250. évfordulójára, ám Borbély jobban szereti Csokonait, így másod-főszerepet adott neki a darabban. A szellemes, ám néhol kissé öncélú textusnak – a szerző elmondása szerint – nagyjából kétharmada eredeti korabeli szöveg, s a dráma legnagyobb erénye mind a szöveg, mind a cselekmény szintjén ezzel kapcsolatos: egyrészt, hogy Borbély úgy fűzte össze saját szövegeit a költőkéivel, hogy soha nem érződik a váltás; másrészt, hogy a dokumentumokból viszonylag érdekes cselekményt rakott össze.

Ahogy a harmadik nap társadalmi problémákról szóló drámái esetében, most is arra hívja fel a figyelmet a majdnem-posztdramatikus és a majdnem-dokumentarista színház, hogy lehetne mindkét irányzat képviselőiből jóval szélesebb a választék Magyarországon. De ha a tegnapi és a mai kívánság is valóra válna, akkor hazánkat alighanem Németországnak hívnák.