Szárnyalás Moszkva felett

Ennek oka elsősorban nem az írás formájában keresendő, hiszen az kifejezetten prózai, mondhatnánk, „anti-dramatikus”, hanem sokkal inkább a jelenetek drámai feszültségében, atmoszférateremtésében, a karakterek színpadért kiáltó kidolgozottságában rejlik. A lengyel rendező, Krystian Lupa 2002-ben a krakkói Stary Teatrban nyolcórás előadást állított színre Bulgakov művéből, amely ugyanúgy képes volt „behúzni” a nézőt A Mester és Margarita világába, mint a regény az olvasót. A brit Complicite adaptációja némiképp elidegenítőbbre vagy elidegenítettebbre sikeredett, mégis modorossága és a (néha akár öncélúnak vagy túlzónak tűnő) színpadtechnikai megoldások ellenére megőrizte az eredeti regény vonzerejét.

Mind az előadás elején, mind a szünet után az összes szereplő végigvonul a színpadon, s leül a hosszú sorban elhelyezett székekre. Az első jelenetben ruházatuk szedett-vedett, kopottas, a második felvonás kezdetén azonban ünnepélyes, szinte gyászoló. A szereplők egyenként felállnak, és egymástól függetlenül felidézik szerepük egy-egy részletét (szövegfoszlányokat és egyszerű, jellegzetes mozgásszekvenciákat), amit újra és újra megismételnek, miközben újabb szereplők kapcsolódnak be a „kórusba”. Hontalan Iván szüntelenül Berlioz fejét keresi, Margarita átkozza az estét, amikor lakásában magára hagyta a Mestert, akit viszont szanatóriumi ágyában fekve látunk, ahonnan percenként felpattan, hogy becsukja az orvosa által újra és újra kinyitott ablakot. E repetitív, mégis fokozatosan eszkalálódó gépiességet töri meg a regényt is kezdő dialógus Iván és Berlioz között, majd felbukkan Woland. A hármuk beszélgetésében elhangzottakat (ahogy az majd a későbbi jelenetekben is történik) gyakran közvetlenül „illusztrálja” egy-egy színész: Annuska annak rendje s módja szerint kiönti a napraforgóolajat a villamossínre, a szűk bódéban ülő limonádéárus mogorván szolgálja ki az írókat. E bódé azonban a következő pillanatban már villamossá változik, amelyet a szereplők együttes erővel tolnak hátulról, hogy végül elüssék Berliozt – s így valamiféle kollektív bűnné tegyék az író meggyilkolását.

Az illusztratív jelenetek azonban nem csupán megismétlik a szóban elhangozottakat, hanem a történet továbbgörgetését is szolgálják, illetve segítik a két szál (a ’regény a regényben’ története és a Mester sorsa) közötti átmeneteket, ugrásokat. A szereplők általában akkor is a színen maradnak, amikor a történet másik felét követjük, ők is figyelik a látszólag tőlük függetlenül zajló eseményeket, majd újra átveszik a mesélés fonalát.

Az előadás legerősebb oldalát minden bizonnyal a precíz összjáték jelenti: a színen folyamatosan „történik” valami, a szereplők mindvégig mozgásban vannak (az előadást, akárcsak a Complicite más produkcióit, erőteljesen uralja a fizikalitás, a mozgás), segítik egymást, a különböző figurák jelenlétükkel (illetve időnként hiányukkal) hangsúlyozzák vagy ellenpontozzák az elbeszélés fő szálát. S nem utolsó sorban ebbe az összjátékba kapcsolódik be a rendkívül hangsúlyos és professzionális színpadtechnika.

A színpad mélyén hatalmas téglafal magasodik, amelyen szabályos „négyzetrácsként” vakablakok helyezkednek el. A fal azonban mindvégig félig sötétben marad, ugyanis elsősorban nem díszletelemként, hanem sokkal inkább az élőben felvett mozgóképek és a 3D animációk vetítésének felületeként funkcionál. A rávetített képektől függően a fal lehet monumentális épület (amelyet oldalról látunk), vagy akár térkép, madártávlatból mutatott város is (amelyre felülről pillantunk le). A vetítés továbbá megkettőzheti a színpadon zajló eseményeket vagy „kitágíthatja” a teret. A szerelmét elveszítő Margarita lefekszik a földre, s apró mozdulatokat, kifejező gesztusokat tesz, amelyet – hiszen hanyatt fekszik a hatalmas színpadon – nem láthatnánk, ám felülről egy kamera veszi a képét, s ezt élőben vetítik ki a hatalmas fal egyik ablakába, míg a többi ablak sötét marad. Amikor a főhősnő az Azazello-krém segítségével képessé válik arra, hogy repüljön, a színésznő a földön hason fekve imitálja a repülést, s ismételten a felülről vett képet látjuk a hátsó falra kivetítve, ám ez esetben Moszkva légi felvétele fölé montírozva. Az előadás végén pedig nagy robajjal leomlik a fal – ami egyébként (amellett, hogy rengeteg, sőt túl sok jelentést hordoz) a 3D animációk kedvelt, látványos témája.

A ’regény a regényben’ történetszál lényegesen realistább stílusban elevenedik meg a színpadon, mint a moszkvai események (talán mintegy ezzel is jelezve a történet „valóságosságát”). A moszkvai részeket ellenben áthatja valamiféle modorosság, amelynek pozitívabb példája Woland figurája, kevésé jó sikerült alakja viszont Behemót, aki piros lámpaszemeit villogtató fekete macskabáb formájában jelenik meg. A három színész által mozgatott bábunak egy negyedik szereplő kölcsönzi hangját, aki egy mikrofonba mondja az óriásmacska szavait.

Az előadásban sor kerül egy igen jelentős és jelentésteljes, a két szálat egyszerre érintő szerepváltásra, amely azonban nem von maga után hasonlóképpen erős dramaturgiai konzekvenciákat. Woland megjelenését fekete hosszú selyemkabátja, fez-szerű fejfedője, sötét napszemüvege és arcának erős maszkírozása határozza meg, a rendkívül mesterkélt külsőhöz pedig tökéletesen illik selypítő modorossága. Valójában mindvégig sejteni lehet, hogy a természetellenes külső mögött „valaki más” rejtőzik, mégis meglepetésként éri a nézőt, amikor abban a jelenetben, amikor Woland megmutatja Margaritának a szanatóriumban „raboskodó” Mester képét, maga Woland változik át a Mesterré. Ám mivel Wolandra továbbra is szükség van a történet befejezéséhez, az addig Ha-Nocrit alakító idősebb, szikár színész ölti magára a fekete hosszú kabátot és Woland szerepét. E szerepcsere mindenesetre erősíti a három bulgakovi figura közötti kapcsolatot, hangsúlyozza a végső és legfontosabb tudást, amit mindhárman – bár különböző formában és mértékben – birtokolnak.

Mihail Bulgakov / Simon McBurney / Complicite: A Mester és Margarita

Complicite (London, Nagy-Britannia)

Díszlet: Es Devlin

Jelmez: Christina Cunningham

Fény: Paul Anderson

Hang: Gareth Fry

Video: Finn Ross

3D animáció: Luke Halls

Rendező: Simon McBurney

Szereplők: David Annen, Thomas Arnold, Josie Daxter, Johannes Flaschberger, Tamzin Griffin, Amanda Hadingue, Richard Katz, Sinéad Matthews, Tim McMullan, Clive Mendus, Yasuyo Mochizuki, Ajay Naidu, Henry Pettigrew, Paul Rhys, Cesar Sarachu, Angus Wright

Helyszín: Burgtheater, Bécs

Időpontok: 2012. június 1–4.

Más is látta:

Turbuly Lilla: Bennünk az Ördög

Kutszegi Csaba: Ördög szállt le Moszkvába

Jászay Tamás: High-tech minimalizmus