Boldog-boldogtalanok

Egy férfi és egy nő egyhelyben öntudatlan billeg kicsit, szorítják egymást, egyek az egyedüllétben, nem akarnak tudni a világról, így tán azt sem hallják, hogy közben harsányan üvölt a tangó, a mindent taroló világzene, a lányt, tudjuk már, Szonyának hívják (ő ugyebár csúnya, mert annak tudja magát, s tesz is ezért), iskolás, fekete keretes, túlméretezett szemüvege homlokára csúszik, ahogy fejét a férfi vállába fúrja, talán sír is, nem látjuk, mindegy, menthetetlen és végzetes a magánya, itt már sírni is minek, a férfi arcát ellenben látjuk, ő Ványa, de bácsi volt ő már koravén kamaszként is, üres és reménytelen tekintettel bámul a semmibe, pontosabban felénk, vagyishát a mi irányunkba, merthogy a színpadszélen ülünk, mögöttünk a leeresztett vasfüggöny ajtaja nyitva, itt távozott az imént a többi szereplő, köztük Jelena is, mondhatjuk hát, Ványa utána néz, de mégiscsak a semmit látja, mert most az egyszer bevallja: a világ nem létezik, legyen az akár gyönyörű, mint például egy Jelena nevű, láthatatlan színpadon eltűnő szépasszony. Ványa a hiányt kémleli, vágyakozik, de nem akar semmit, ahogy arcát a férfi jellegtelen pulóverébe bújva Szonya is csak a feketeségbe fordul, ez a mozdulatlan, néma tánc, az egymásba kapaszkodó két ember üres tekintete mindent elmond, mert most az egyszer nem csapják be egymást és önmagukat, egy tangó erejéig őszinték, és elfogadják magányukat, állnak még egy kicsit, mi, színpadszélre ültetett, tapintatlan tanúk értjük és szeretjük őket, de ez nekik mindegy, lassan elengedik egymást, a lány leül a harmadik sorba, a színpad felé-felénk bámul, a férfi meg hátraballag a középső nézőtéri járáson, leül a szamovár mellé. Ülnek, vannak, nem várnak semmit, gyengül a fény, két árnyék őrzi makacsul hiábavaló életét a kietlen, világnyi nézőtéren, még látjuk őket, nem mozdulnak, és nem mozdulunk. Nézünk előre, együtt a semmibe, ők a sötétülő színpadra, mi az így még sosemlátott kolozsvári nézőtérre, ez maga a világ most, benne mi magunk, sok-sok sötét és magányos árnyék, és akkor halk zúgás, mintha mozdulna valami, igen, méltóságteljes lassúsággal, ereszkedik alá a hatalmas csillár, közben fokozatosan hunynak ki fényei, értelmezze, ki ahogy akarja, a szépség, a fájdalom, a magány, a csoda történik, halálangyal száll el felettünk – és mi, a proszcénium kivételezett lakói tudhatjuk: színházban vagyunk, a soha meg nem ismételhető teremtés tanúi vagyunk, és miközben az elsötétülő nézőtér-színpad elválasztó szélei megszűnnek és elvesznek a végtelenben, azt hihetjük, mert igaz, mi, nézők színházat látunk magunk előtt, s annak részei vagyunk mi is a színpadszéli székeken, ők is ott ketten, valahol a nézőtéren. Mert nézőtér az egész világ, néző s játszó benne minden ember.

A közös sötét, az idők végezetéig őrizni kívánt katarzis persze szertefoszlik, mi civilek, azaz fizető nézők, és nézőtéri éjszakába tűnt, jólesőn gyászolt táncosaink persze életre kelnek, egyrészt hisz „csak” színészek, az egyik Hatházi András, a másik Pethő Anikó – mármint ezen az estén, merthogy Péter Hilda is játssza Szonyát –, másrészt még csak a csehovi négy felvonás első egységét láttuk, szóval azonnal kigyúlnak a fények, felébredünk, szomorúan nyugtázzuk, vége a színházi csodának – aztán az elkövetkező további három felvonásban döbbenten állapítjuk meg, ebben az előadásban újabb és újabb csodák várnak ránk, noha a csillár immár mozdulatlan marad. És ha olyannyira vágyjuk gyászolni e két nevetséges alakot, s közben a rájuk (és persze a többi szereplőre is) oly jellemző önsajnálattal katarzis címén valójában magunkon akarunk siránkozni, Andrei Serban, ez a zseniális román rendező megadja nekünk ezt az azóta is visszasírt lehetőséget (mert valljuk meg, bármily szánalmas és nevetséges dolognak mutatjuk is szakszerűségnek álcázott cinizmusunkba – jobb esetben szemérmességünkbe – bújva ezt a tapssal, sőt szűnni nem akaró vastapssal oldott, könnyben úszó „megtisztulást”, bizony vágyunk rá, és a színházban, legalábbis az általunk, mélységesen konzervatív színházbajárók által még mindig szeretett színházban ez manapság alig-alig történik meg), szóval ez a Serban nevezetű illető, aki mindennek elmondható, csak konzervatívnak nem, ezt a Ványát és ezt a Szonyát egyszer majd újra szembeállítja velünk, nem táncolnak akkor már, csak néznek előre, és most tényleg a végtelen semmibe, miközben felénk – hisz most is mögöttünk a vasfüggöny, csak éppen a színpadon ülünk, s nyitott ajtaján immár mindenki eltávozott az emlékeinkben még élő, világnyi nézőtér felé –, s a két ember kataton motyogással mondja fel a csehovi leckét, dolgozni kell, élni kell, boldogtalanok vagyunk satöbbi…, közben zuhog rájuk a végtelen eső, és tekintetükben már tényleg semmi nincs, még az öncsaló vágy sem, szemükből sem jön immár könny, sem most, sem sohamár. A mi arcunkon meg, hiába vicsorgunk ellene, csorog a sós lé, majd amikor minden tapsunkat eltapsoltuk már, és muszáj véget vetni e fájdalmas boldogságnak, indulhatunk kifelé, a zajos világba, akkor előbb még végigsétálhatunk a nézőtéri járáson, hogy egyszercsak titkon felpillantsunk, és azt mondjuk, íme, fejünk fölött a csillár, akár meg is érinthetjük azt. Aztán sötét, öröksötét, Ványára-Szonyára eső hull örökkön-örökké – eltelt négy felvonás.

Ha eddig nem derült volna ki, a kolozsvári magyar társulat előadásának első felvonása a nagyszínház nézőterén zajlik, a többi három fenn a színpadon, és mi, nézők ezt mindig a színpadi deszkákra helyezett székekről figyeljük, csak tekintetünk irányát változtatjuk. Azaz Serban és színészei nemhogy vállalják, de brutálisan üvöltik ránk: ez itt színház, itt színjáték zajlik, és éppen ez, a teatralitás kimondása engedi meg azt, hogy semmit ne kelljen álcázni-mímelni, minthajelmezbe-minthadíszletbe-minthajátszásba bújtatni. A legjobb színház a végletekből építkezik (hogy e törvénynek tetsző közhely-bölcsességet most azonnal szétrúgjam: a legrosszabb is), kitett-kipakolt teatralitás és civil-személyes őszinteség a végtelenben találkoznak, s e végtelen most a kolozsvári színház tere. Ti is, mi is tudjátok-tudjuk: ez „csak” színház, miért ne legyünk hát őszinték, hisz odakint, az „életben” ezt úgysem engedjük meg magunknak. Ülök a színpad szélén, nézem a nézőtéren itt-ott üldögélő színészeket, jó ismerőseimet, ők néznek engem (is), jó ismerősüket. Még úgymond nem kezdődött el semmi, még csak elhelyezkedünk. A drága Bogdán Zsolttal szemezünk (látom a műsorfüzetből, Asztrovot adja majd), rámkacsint, zavartan visszamosolygok, lehet-ezt-szabad ezt?, kérdezem magamban, aztán kezdem érteni. A dajka (Varga Csilla, másszor Albert Csilla) feljön és leül közénk, velünk nézi a játékot; Maman, az özvegy (Kató Emőke, másszor Csutak Réka) köztünk mászkál, könyvét bújja, németül olvas, ugyanúgy figyelmen kívül hagy bennünket, mint családja tagjait, nem akar tudni a világról, hisz addig jó; Jelena (Kézdi Imola, másszor Györgyjakab Enikő) előttünk vonul és pózol, dekoltázsát láttatja, s mi, megannyi Ványa bácsi persze bámuljuk azt, a Nő mutatja magát, de önmagát napszemüvege mögé rejti; a professzor (Bíró József) mindannyiunkat összehív a harmadik felvonásban, mindannyiunkkal megosztja tervét, a birtokot el kell adni… Nem a szokványos közönségbevonás zajlik, nem bántanak, nem provokálnak, nem akarnak tőlünk semmit, csak azt: tudjunk róla, s ha akarunk, legyünk partnerek, és valljuk be közösen a helyzetet, szóval három órán át legyünk kicsit őszinték.

A teljes cikk az Ellenfény 2007/12. számában olvasható.

Csehov: Ványa bácsi

Kolozsvári Állami Magyar Színház

Paul Schmidt angol nyelvű változatát magyarra fordította Koros Fekete Zsuzsánna.

Díszlet, jelmez: Carmencita Brojboiu

Dramaturg: Kelemen Kinga

Rendező: Andrei Serban

Szereplők: Bíró József, Kézdi Imola / Györgyjakab Enikő, Pethő Anikó / Péter Hilda, Kató Emőke / Csutak Réka, Hatházi András, Bogdán Zsolt, Orbán Attila / Sinkó Ferenc, Varga Csilla / Albert Csilla