Lucifer mozija
Madách Imre: Az ember tragédiája – Weöres Sándor Színház, Szombathely
A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásának célja a rendezői szándékok szerint az, hogy megkönnyítse a közönség dolgát, és „közel hozza e nagyívű alkotást a videoklipeken, számítógépes játékokon felnőtt fiatalokhoz is – a 21. század türelmetlen polgáraihoz”.
Jordán Tamás 1999-ben a Merlin Színházban hasonló felfogásban, hasonló technika alkalmazásával vitte színre Az ember tragédiáját: a színpad közepére filmvásznat állított, Lucifer – akkor is, most is Mertz Tibor – szabályosan levetítette Ádámnak a történelem nevű monumentális szappanopera-sorozatot; miközben a rendezés – és a technika – közvetlen kapcsolatot teremtett a film és a színpad valósága között (mondjuk a filmen elkezdett mozdulat a színpadi térben folytatódott). Ahogy Jordán Tamás a szombathelyi Tragédia-műsorfüzetből való ajánlóban fogalmaz: ma már sokkal „kifinomultabb” a technika, amely nemcsak a tömeg – a mindenkori nép – hatásos megjelenítését teszi lehetővé a filmvásznon, hanem azt is, hogy néhány (kulcs)mondatos epizódszereplők (például Kriszposz az athéni színből) premier plánban mutatva főszereplővé váljanak. (A filmes jeleneteket az új színházépület videóstúdiójában vette fel a társulat, greenbox-technikával. Az aktuális történelmi poszter-hátterek – az egyiptomi piramisoktól az athéni piactéren át a párizsi utcáig – valamint a filmes eszközökkel megsokszorozott tömeg később kerültek az alapjelenetek mögé.) A vetítővászon által sokszorosára növelt arcok-figurák sora – mint tömeg és/vagy nép – nemegyszer szinte némafilmes gesztus- és mimika-tankönyvként működik: íme, ilyenek a félelem, a fájdalom, a csodálkozás, az öröm (stb.) jegyei. Mindez nem jelenti azt, hogy a színészeknek nem kell színről színre korhű kosztümöt ölteniük: a Tragédia a gyors öltözések és a hajszálpontosan kiszámított illeszkedések (föl a vászonra, le a vászonról) színjátéka is.
Nem csak a filmvászon költözött át a Merlin Színház Tragédiájából a szombathelyi előadásba: megmaradt a plasztikus paradicsom-metafora is. Az Úr és Lucifer pengeváltását követő második színben Ádám és Éva – Szabó Győző és Csonka Szilvia – Isten óriási tenyerén (nézhetnénk majd akár Noá bárkájának is) üldögél. A paradicsomból való kiűzetés pillanataiban a fészek-tenyér kissé megdől, kiejti a szerződésszegőket; hogy aztán fölemelkedjen, és a záróképig (amelyben majd újra leereszkedik) ott lebegjen a magasban – védernyő vagy intő jel, talán nem is kell eldönteni.
A színháznyitó Tragédia díszlete akár Csehov Cseresznyéskertjéhez is készülhetett volna: a színpad két oldalán stilizált-fehér-mozdulatlan, égbe törő facsoportozat zárja a teret, középen óriási, szeszélyesen-szecessziósan indázó vonalakból kirajzolódó madárforma lebeg a vetítővászon fölött. Az előadás egyik legszebb képe, amikor a két – szintén szecessziós szeszéllyel megrajzolt – paradicsomi fa elindul egymás felé, és összetalálkozván alma-szemű emberi arccá változik. Íme, a teljesség: a véges tudás (mint történelem) és a végtelen élet (mint mitológia). A tünékeny Csehov-érzést (a Csehov korát idéző szecessziós finomságokon túl) a két mű – a Tragédia és a Cseresznyéskert – alapproblémájának hasonlósága hívhatja elő: itt is, ott is a paradicsomból való kiűzetésről (toposz és archetípus) van szó; itt is, ott is az a tét, hogy hova induljunk a vesztett édenből.
A szombathelyi Tragédia a Madách-mű betű szerinti olvasatát kínálja: Duró Győző dramaturg úgy emelt ki 1500 sort a szövegből (és úgy váltott ki néhány helyen archaikusnak, nehezen érthetőnek ítélt fordulatokat), hogy a lehető legtisztábban, legcsupaszabban láthatóvá teszi a Tragédia – mint „hegeliánus gondolati szerkezet” – mechanizmusát. Szabó Győző és Csonka Szilvia Ádám–Éva párosa már a fizikai adottságok tekintetében is magán hordozza az első emberpár naiv, gyermeki báját: öltsenek bármilyen alakot bármelyik történelmi korban, mindig van abban valami megindító, amikor a robusztus, bumfordi Ádám magához vonja-öleli a kislányos, kismadárszerű Évát. Ádám – és/vagy Szabó Győző – legvonzóbb, legmegejtőbb vonása ebben az előadásban az a töretlen ás ártatlan akarat, amellyel mindig, újra és újra nekiindul, mintha a startvonalról, friss, lelkesítő eszmék után. Csonka Szilvia a szép, komoly, belülről vezérelt nők – pl. rabszolganő (Egyiptom), Miltiádész felesége (Athén), anya (falanszter) – szerepében a legerősebb. Az előadás központi szereplője Lucifer: Mertz Tibor pontosan, szépen, leheletfinom és jól poentírozott iróniával – pont, ahogy fekete lakkcipőjén föl-fölsziporkázik a fény – vezeti végig Ádámot azon az úton, amely végül önmagába fordul (...és megint elölről...). Az Úr Garas Dezső hangján szólal meg: derűs nyugalmát valami „állami” és atyai magabiztosság teszi nyugtalanítóvá. Az előadás egyik legerősebb jelenete a tizenharmadik szín: az űr. Itt funkcionál a legerősebben a vetítővászon, amelynek virtuális terében ezúttal a csillagokkal teleszórt világegyetem örvénylik, erős vonzása a nézőtéren is érvényesül. Némaság van (különben Szemenyei János érzelmesen értelmes zenéje szól), Lucifer és Ádám párbeszéde a filmvásznon feliratozva olvasható. Aztán megszólal a Föld szelleme (mint női princípium): Törőcsik Mari hangja telitalálat – tárgyilagosan és megfellebezhetetlenül.
És amikor Éva döntő, a földre visszahúzó szavára („Anyának érzem, óh, Ádám magam”) Szabó Győző-Ádám lekászálódik az isteni tenyér meredélyéről, ahova azért mászott föl, hogy szabadságát érvényesítve önkezével vessen véget életének, egy másik orosz, Dosztojevszkij arcéle is felsejlik Madáché mögött. Kortársak voltak, a keresésben is: megsejtve a „minden egész eltörött” rémületét, arra jutottak, hogy az ember – nagy szabadságában – zátonyra fut, ha szem elől téveszti a (zsinór)mértéket, a felsőbb instanciát. (Amelynek persze nincs köze a világi hatalomként működő mindenkori egyházhoz.) Valószínűleg innen – a szabadságban is szükséges zsinórmérték felől – volna értelmezhető a Tragédia sokat elemzett zárlata, amelyben (küzdj, bízva bízz) a teremtett világ egyensúlya mégiscsak helyrebillen.
A szombathelyi előadás végén az Úr – mint aki jól tudta, hogy álmodjanak csak, úgyis ez lesz a vége – visszafogadja eltévelygő gyermekeit, belefoglalva az isteni tervbe Lucifert is. Éva azonnal érti az angyalok karát – Ádám csak gyanítja, de megígéri, hogy követni fogja. Szüksége van a biztatásra.
Madách Imre: Az ember tragédiája
Weöres Sándor Színház, Szombathely
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Flesch Andrea
Filmes rendező, vágó: Horgas Ádám
Zeneszerző: Szemenyei János
Koreográfus: Bodor Johanna
Mozgás: Gyöngyösi Tamás
Dramaturg: Duró Győző
Rendező: Jordán Tamás
Szereplők: Csonka Szilvia, Szabó Győző, Mertz Tibor; Trokán Péter, Szerémi Zoltán, Szabó Tibor, Czapkó Antal, Endrődy Krisztián, Orosz Róbert, Grünwald Dávid, Horváth Ákos, Kelemen Zoltán, Bajomi Nagy György, Németh Judit, Alberti Zsófia, Kálmánchelyi Zoltán, Vlahovics Edit, Borbiró András, Takács Dániel, Vass Szilárd, Senkovics Petra, Kristóf Roland, Poppre Ádám, Kiss Mari, valamint Balogh János, Budai Dávid, Lévai Tímea, Nagy Cili, Németh Gyöngyi, Papp-Ionescu Dóra, Pusztai Fanni, Schmidt Róbert, Unger Tünde, Varga Dóra, illetve Gergye Anikó, Gombás Mónika, Horváth Sára, Ferencz Janka, Szöllősi Lili Róza, Vass Viktor és a Savaria Legio Egyesület
Markó Róbert: "Kezdjétek végtelen pályátokat"
Zappe László: A kéz a Merlinből
pál: Ügyetlenkedés Jordán tenyerén...
Interjú Jordán Tamással
Videóelőzetes:
