Ez is csak látszat

Sok mindenről árulkodik, hogy az a magyar rendező és állandó író-dramaturg segítőtársa, akik az elmúlt másfél évtizedben a legtöbbet mondtak el a magyar színházban arról a világról, amelyben élünk most nem akarnak a valóságról mesélni: klasszikus történeteket mai nézőpontok alapján újramondani, kortárs élményeket sokértelmű színházi szerkezetekben elmélyíteni. Egyszerűen csak mulattatni akarnak. És ez még akkor is hiányérzetet hagy az emberben, ha ezt ízlésesen és színvonalasan teszik. Most ugyanis inkább csak kuriózumként tekintenek arra a valóságra, amiben élünk. Most csak megpiszkálják azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek képtelenségéről (és az abszurddá változott világgal való kapcsolatáról) korábban sokkal összetettebben beszéltek.

A darab alapszituációja még sokat ígér. Goldmark Ernő (Ottlik Ádám) vidéki házában vagyunk, ahol a szexuálpszichológus hétvégi terápiákat szokott tartani a házasságukat megmenteni (és elfásult nemi életüket megújítani) akaró párok számára. A meglepetést az okozza, hogy a véletlenszerűen kiválasztott két pár tagjai ismerik egymást, sőt – amint sejteni lehet – igencsak összekuszálódott érzelmi, szexuális viszonyokban állnak egymással. Ugyanakkor az is hamar kiderül, hogy Mohácsi István nem komédiát (vagy társadalmi szatírát) akar kibontani a témából (mint ahogy Tasnádi István tette a hasonlóan pikáns alaphelyzetből induló a Kupidóban), hanem egyszerűen csak a bohózati masinériát akarta működtetni.

Széll Horváth Lajos, Győrfi anna, Zayzon Zsolt, Märcz Fruzsina

Ahhoz azonban, hogy ez igazán beinduljon, talán kevésbé beállt viszonyokat, képlékenyebb kapcsolatokat kellett volna választania a szerzőnek. És talán azt is jobban el kellett volna döntenie, hogy mit is akarnak a szereplői. Az unatkozó, saját foglalkozással nem rendelkező (és gyerekre is hiába vágyó) Zsuzsa (Kovács Mimi) viszi magával a férjét a terápiára. De azt még maga sem döntötte el, hogy megjavítani szeretné a házasságukat, vagy inkább el akar válni. Ákosnak (Zayzon Zsolt), az elfoglalt topmenedzsernek nem sok kedve van ehhez a hétvégéhez. Miközben nem sokat törődik a feleségével, meglepődik azon, hogy válni akar. Egyébként rendszeresen csalja Zsuzsát, nemcsak a titkárnőjével, hanem egykori iskolatársa feleségével, Katival (Györfi Anna). Ezért is kínos, amikor váratlanul ők is betoppannak a vidéki házba. Mindenkinek van itt valami titkolni valója, ugyanis hamarosan az is kiderül (legalábbis a nézők számára), hogy Kati férje, Gyula (Széll Horváth Lajos) szintén viszonyt folytat a barátja feleségével, Zsuzsával.

Ebben a „mindenki mindenkivel” helyzetben kevés bizonytalanság marad. Ha az első felvonásban ilyen gyorsan kiderül minden, akkor kérdés, hogy mi történhet még a darabban. Egy ennyire összekuszálódott viszonyhálózatot nem igazán lehet továbbgabalyítani. (Talán szerencsésebb lenne, ha magában a darabban bonyolódnának ennyire össze a kapcsolatok.) Az meg nem különösebben érdekes probléma, hogy kiderülnek-e a titkolt viszonyok, hiszen úgyis sejt mindenki mindent. Az is nagy feladvány a szerző számára, hogy miképp tudja működésbe hozni a történetet, ha egyik szereplője sem akar igazán semmit. Ha a házaspárok egyik tagja sem tudja, hogy tulajdonképpen mit is keres a párterápián, mit is akar kezdeni a házastársával vagy a szeretőjével. Ezért üdítő az első felvonás végén Ákos titkárnőjének, Anikónak (Märcz Fruzsina) a megérkezése, aki világosan megmondja: addig innen el nem megy, amíg nem szerez magának férjet.

Mohácsi István a klasszikus francia bohózat szerkezetét követi. A bonyodalmat felvázoló első felvonás után a mámoros éjszaka következik, amikor minden mozgásba jön, összekavarodik, összezavarodik (és mindenki mindenkivel ágyba bújik). Az eredeti mintában a feltartóztathatatlanul beinduló bohózati csiki-csuki a félreértések egyre abszurdabb szintjeire viszi a történet. Mohácsi Istvánnál azonban viszonylag kevés a helyzetkomikum, és ebből nem épít fel egyre fokozódó képtelenségeket. Sokat ígér, amikor különböző félreértések következtében többen kénytelenek bebújni ugyanazon ágy alá, de ezt a hálás helyzetet nem sikerül tovább fokoznia.

Összességében az a benyomásunk a Francia rúdugrásról, hogy mivel nincs benne az egész darabot átfogó probléma, illetve ebből kibomló bonyodalom, ezért inkább afféle hosszabb-rövidebb „etűdökből” épül fel a darab. Olyan sajátos egypercesekből, amelyekben hol a szellemesen megírt, sokszor abszurdba hajló szöveg, hol a pikáns szituáció vagy a hozzá kapcsolódó érdekes játék jelenti a humor forrását. Mulatságos például az, ahogy a nagy kujonként számon tartott Ákost az onanizálási szokásairól faggatja Ernő, mert neki ez a szakterülete. Vagy humoros az is, ahogy Ernő egyetemi tanítványáról (és Ákos titkárnőjéről), Anikóról kiderül, hogy valójában ő a mester, az igazi beavatott. És az előadást átfogó humoros motívum az is, ahogy elterjed Anikó legfőbb titka, a „francia rúdugrás”, amely egy olyan szexuális technika, amely egy életre a nőhöz kötheti a férfit, de ha rosszul fognak hozzá, a férfi életébe kerül. De nevetségesek Ernő tesztjei és módszerei is, például az, hogy egy bőröndnyi szexuális segédeszközzel ajándékoz meg minden párt, és megpróbál következtetéseket levonni abból, hogy ki mit választ belőle. Ezek többnyire hatásos, mulatságos részletek, amelyek önmagukban szórakoztatóak, de az egészben nem igazán találják meg a helyüket.

Kovács Mimi, Zayzon Zsolt, Ottlik Ádám, Märcz Fruzsina, Széll Horváth Lajos, Györfi Anna

A harmadik felvonás – ahogy ez lenni szokott a francia bohózatokban – a másnapos kijózanodás és kibékülés ideje. A happy endben visszaépülnek a látszatok, mindenki visszatalál a saját párjához. A Francia rúdugrás sok mulatságos változatot vet fel azzal kapcsolatban, hogy mi is történhetett az éjszaka, de meg se próbál ebből koherens rendet felépíteni. Nem állnak össze világos képletté a másnapos emlékezetkiesésben felvillanó mozaikdarabok, miközben ennek kellene a fordulatot jelentenie, hogy mindenki a párjában leli meg azt a totális élményt, amire mindig is vágyott. De ha nem egyértelmű, hogy mi is történhetett az előző éjszaka, az sem igazán meglepő, hogy a zárlat újabb fintorral szolgál: talán még sem így volt valójában, ez is csak látszat.

Mohácsi János hatásos, mulatságos előadást rendezett a Francia rúdugrásból. Leginkább a színészvezetésben jeleskedik. Pontos tempókkal, világos váltásokkal játszanak a szereplők. Miközben tele vannak energiával, nem nélkülözi a játékuk az iróniát sem. Ugyanakkor az előadás minden eleme gondosságról árulkodik. Remek Fodor Viola keleties hangulatot teremtő, folytonos átváltozásokra képes, meglepetéseket tartogató tere. Jók Tihanyi Ildikó jelmezei. Remek Kovács Márton szintén keleties hatásokra épülő, finoman háttérbe húzódó, de végig pontosan működő muzsikája. Gondosan van megalkotva az előadás hangkulisszája is, amit szintén csak néhány fontos pillanatban venni észre igazán.

Mohácsi János munkája kapcsán csak azért támad hiányérzetünk, mert korábban a rendező klasszikus (Feydeau: Bolha a fülbe) és modern bohózatokat  is (Mihael Frayn: Noises off; Peter Shaffer: Black comedy) képes volt sajátos világlátása alapján színre vinni, bennük személyes valóságértelmezését megfogalmazni. Most viszont talán túlságosan is tisztelettel bánt az írott anyaggal. Egyszerűen csak alkalmazott művészként kívánt jelen lenni. A mulattatás mestereként, aki inkább csak nevettetni akar. Mert talán már túl sötéten látja a valóságot ahhoz, hogy beszélni legyen kedve róla.

Pécsi Nemzeti Színház

Díszlet: Fodor Viola

Jelmez: Tihanyi Ildikó

Zene: Kovács Márton

Dramaturg: Mohácsi István

Rendező: Mohácsi János

Szereplők: Zayzon Zsolt, Kovács Mimi, Ottlik Ádám, Györfi Anna, Széll Horváth Lajos, Märcz Fruzsina

További írások az interneten:

Ugrai István: Forradalom van! Maradunk!

A darab felolvasószínházi bemutatójáról:

Keresztesi József: Frizzante

Galéria:

Körtélyesi László képei