Minden mögött ott a dráma árnyéka

„Nem vagyok színházi ember"

– Mi a viszonya a színházhoz? Szereti, jár színházba, érdeklődik iránta?

– Szeretem. Járok, de nem eleget. Íróként viszont felemás a viszonyom a színházhoz. Írok darabokat, de nem vagyok színházi ember. Az írás számomra magányos tevékenység, és a színdarabokat is egyedül írom. Nem beszélgetek dramaturgokkal, nem keresek kapcsolatot rendezőkkel, nem vagyok műhelyviszonyban semmiféle színházzal. Nyilván másképp dolgozik az, aki közvetlen kapcsolatban van a színházzal, felkérésre dolgozik, eleve színészekre ír, bejár a próbákra. Én magamnak írtam a darabokat.

– Elsőként 2003-ban, még a pályája elején a Nihil címűt.

– Amikor megjelent az első regényem, adtam egy interjút, amiben arról is beszéltem, hogy érdekel a színház. Mindig is érdekelt, gyerekkoromban Vásárhelyen komoly dolognak számított a színház, apám sokat járt oda, néha engem is elvitt. Amikor Szombathelyre kerültünk, apám egyik fő mániája az lett, hogy Szombathelyen is létesüljön állandó színház. (Ez csak jóval később valósult meg.) Szóval a színházat mindig fontosnak tartottam, és íróként is úgy éreztem, hogy látok a színpadon, azaz tudnék darabokat írni. De amíg az első regényemen dolgoztam, nem érdekelt a műfaj. Az interjú után azonban fölhívott Radnóti Zsuzsa, és kért, hogy írjak egyszer darabot. Aztán a Katonában volt egy olyan elképzelés, hogy magyar évadot tartanak, és elhívtak vagy féltucat írót, és mondták, írjunk a színháznak. Így született meg a Nihil, de nem lett vele semmi, és úgy emlékszem, magyar évad se lett. Rá két évre aztán Radnóti Zsuzsán keresztül kaptam egy ösztöndíjat kifejezetten darabírásra. Így írtam meg a Kalucsnit. Itt aztán abba is maradt a kezdeti lendület, mert nem szeretek az asztalfióknak dolgozni. A regényeim, novelláim megjelentek, de ezekkel a darabokkal nem történt semmi.

– Könnyebben kerülnek a regények a könyvespolcokra, mint a darabok a színpadra?

– Az én esetem ezt bizonyítja. Tíz évnek kellett eltelnie, hogy az egyik darabot bemutassák. De a másikkal azóta sem történt semmi. Egyszer Pécsett felolvasták.

[...]

– Hogyan fogadták az elkészült darabokat?

– Nem történt különösebben semmi. A Kalucsnit akkor kicsit próbáltam mutogatni, Morcsányi Gézának is odaadtam, de valahogy senkinek se tetszett. Még néhány ember elolvasta, de úgy éreztem,
nem értik meg, hogy mit írtam. Ez érthetetlen volt számomra, mert én teljesen világosnak gondoltam a
darabot. Amikor aztán láttam, hogy nem történik semmi, levontam a tanulságot, hogy inkább novellákkal meg regényekkel kell foglalkoznom. Egy darab akkor van készen, ha színpadra kerül. Egy novella viszont már akkor teljes, amikor befejeztem az írását.

Véletlenül

– A Kalucsni végül mégis „elkészült", mert rövid egymásutánban két változatban is színpadra került.

– Ez a véletlennek tudható be. Egyszer Visky Andrással mentünk együtt Kárpátaljára, útközben beszélgettünk, és kérdezte, hogy miért nem írok darabot. Mondtam, hogy írtam én már kettőt is. Erre elkérte és el is olvasta őket. Később szólt, hogy a Kalucsnit szívesen bemutatnák Kolozsvárott. Két év múlva ez meg is történt, maga Visky András rendezte, ez volt az első rendezése ott.

– 2011-ben hangjáték is készült a Kalucsniból. Ez is a véletlen műve?

– Igen. Cseicsner Otília rádiódramaturgot még az egyetemről ismertem, és egyszer ő is megkérdezte, hogy miért nem írok hangjátékot. Említettem neki is a két darabomat, hogy nem akar-e azokból hangjátékot csinálni. Akart, és a Kalucsniból csinált is.

Dragomán György

[...]

Menjünk vagy maradjunk?

– Amikor a színházigazgatók darabot választanak, általában felteszik a kérdést, hogy milyen közönségnek játszanak, és hogy az adott mű iránt lenne-e érdeklődés a színházukban. Íróként, drámaíróként felteszi magának a kérdést, hogy milyen közönségnek ír?

– Nem. De szerintem egy írónak nem is kell feltennie ezt a kérdést. Ez írói szempontból nem releváns probléma. Nekem nem az a kérdésem, hogy kinek írok, hanem az, hogy miről. Hogy mi az a probléma, amivel szembe kell néznem, amiből esetleg drámát kell írnom, ha ezt a műfajt választom. A Kalucsninál egyértelműen azt gondoltam, hogy a kivándorlásról írni kell, beszélni kell arról, hogy pontosan mi történt. Mert mégis csak eljött Erdélyből Magyarországra félmillió ember, és másfele is rengetegen elmentek. Erről a kérdésről igazából soha nem beszélt senki. 2006-ban, tehát már 11 éve írtam a darabot, de addig igazából föl se merült ez a probléma. Ezért gondoltam, hogy ezt meg kell írnom a magam szempontjából. Regényt ebből nem tudtam, nem is akartam írni, mert a menjünk vagy maradjunk kérdése nagyon erős konfliktus, mély dilemmákat rejt magában, komoly viták is zajlottak ekörül. Ez a téma, a dilemmák, döntések sorozata inkább színpadra kívánkozik. Regényben erről csak egy bizonyos nézőpontból tudtam volna beszélni, legalábbis akkor úgy éreztem. Ezért fogadtam el a felkérést, hogy próbáljak darabot írni. Érdekes, hogy a Kalucsni most lett megint aktuális, amikor ismét sokan vándorolnak ki mindenhonnan mindenfelé. Tehát a darab most találja meg a maga közönségét. De ez már a rendező és a színház dolga.

– A Kalucsniban igazából nem is az a kérdés, hogy menni vagy maradni, hanem az, hogy el lehet-e menni.

– Nem. A kérdés az, hogy miért nem lehet maradni. Ez elég markáns különbség. Az egyik esetben az ember szeretne elmenni, a másik esetben pedig nem hagyják, hogy maradjon. Két attitűd lehetséges: a menekülés és a száműzetés, és a darab sok szempontból ezt a kétfajta kérdést, ezt a konfliktust szeretné valamennyire megmutatni. Hogy az elmenés az vajon menekülés vagy száműzetés? Van, akinek menekülés, van, akinek száműzetés. Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember melyiket éli át. A saját szempontomból sem volt evidens. Néha az ember azt hiszi, hogy száműzetés, de igazából menekülés – vagy fordítva. Ez nem tiszta helyzet, érdekes tehát minden összetevőjét végigjárni. A darab tulajdonképpen ennek vizsgálata, mert természetesen nincsenek egyértelmű válaszok.

– A Kalucsni, de A fehér király is olyan világot ábrázol, ahol nem nagyon lehet élni. Tehát maradni se...

– De elmenni se lehet. Ha végignézzük a könyveimet, egyikben sem merül fel, hogy el lehetne menni. A fehér királyban egy pillanatra talán, amikor a nagyapa azt mondja, hogy ha tudsz, akkor lépj le innen. Amúgy ez a lehetőség, hogy el lehessen menni, a Máglyában sem vetődik fel, pedig az már egy szabad ország, igazából onnan már le lehetne lépni. De engem azokban az évtizedekben nem ez érdekelt. Az érdekelt, hogy mi történik velünk, kik vagyunk, s nem az, hogy mit csináljunk, vagy hogy mit csinálnak velünk. A Kalucsni arra való volt, hogy megvizsgáljam a menekülés lehetőségét. Erről írtam darabot, de mindig eszembe jut, hogy át kellene írnom regénnyé. Még nem zártam le a kérdést.

Családi dráma – háttérben a diktatúra

– A Kalucsninak is klasszikus expozíciója van, fokozatosan értjük meg, hogy hol vagyunk, mi a probléma. A darab elején még nem is a világhoz, a diktatúrához, az erőszakhoz való viszony a fontos, hanem a család belső viszonyai. Itt sincsenek rendben a kapcsolatok. Ha nem Ceausescu Romániájában, a 80-as években egy erdélyi városban játszódna a történet, akkor akár egy Ibsen-dráma is kibontakozhatna belőle, ahol a családtagok titkai, élethazugságai kerülhetnének a középpontba.

– Persze, mert nem problémadarabot akartam írni. Sosem problémakönyveket írok, nem az a célom, hogy bemutassam, milyen szörnyű a diktatúra, ehelyett maguk az emberek érdekelnek. Sajnos nem gondolom azt, hogy a hatalmi viszonyok a diktatúrához kötődnek. A hatalmi viszonyok a családhoz kötődnek, az emberi viszonyokhoz kötődnek, mert szerintem eleve minden viszony hatalmi viszony – kisebb-nagyobb mértékben, brutálisan vagy kevésbé brutálisan. A Kalucsniban az érdekelt, hogy egy ilyen család miképp esik szét. A diktatúra erre „rásegít", a külső nyomás hat a családra, miközben persze más út is lehetséges. El tudok képzelni ugyanezen kulisszák között teljesen más családokat és teljesen más típusú drámákat is. A Kalucsni valójában egy családi dráma, amelynek a hátterét adja a diktatúra, ami persze fokozatosan az előtérbe kerül, mert ez elkerülhetetlen.

Dragomán György és Visky András a kolozsvári előadás díszlete előtt

– Jól érzékelem, hogy ez a család már azelőtt szétesett, mielőtt elkezdődött volna a történet?

– Nem, nem esett szét, mert bizonyos szabályok összefogták, ami alapján tudott működni. Nyilván nem volt hibátlan a működése, és az is kérdés, hogy mennyire tarthatók fenn a kialakult szabályok. Mert mindenki egy kicsit más szeretne, mást akar. Ezek tényleg bonyolult hatalmi játékok. Van négy szereplő, mindenki akar valamit, gyakorlatilag mindenki mást akar, mégis össze vannak zárva, ebből alakul ki a konfliktus. Ez nem kerülhető el. A legtöbb családban hasonló helyzettel találkozunk – akár ki van ez mondva, akár nincs. Ritka az idilli helyzet. És az idilli helyzetek mögött is konfliktusok lapulnak. Igazából minden dolgunk mögött ott van a konfliktus és a dráma árnyéka, és ez bármikor kirobbanhat. Íróként ezt ki is lehet robbantani.

– A Kalucsniban a konfliktust az robbantja ki, hogy az apának van egy szeretője, akit el akar hagyni. A nő ebben a helyzetben a saját apjához fordul, aki történetesen a helyi Securitate egyik vezetője, így elkezdődik a család zaklatása, a házkutatások, majd a családfőt le is tartóztatják. Azaz a családon belül zajló játszma itt hatalmi szintre helyeződik.

– Igen, de nem féletlenül kellett a párttitkár lányával összejönnie az embernek ahhoz, hogy megzsarolják. Mert tudjuk, hogy a titkosszolgálat mindenkit zsarolt mindennel. Ha valakit meg akartak zsarolni, ahhoz nem volt szükség se indokra, se ürügyre. Ez egy gépezet volt, amely a diktatúra törvényei szerint működött. Egy drámában azonban fontosak ennek az emberi összetevői. Ezzel el is lehet játszani. Például érdekelt az, hogy miképp lehet egy párttitkárt színpadra tenni. Egyszer akartam egy kihallgatás-darabot is írni. Úgy akartam megcsinálni, hogy az elején ne is lehessen tudni, hogy ki a kihallgató és ki a kihallgatott. Ez a dolog engem mélyen érdekel, írtam már róla, és talán fogok is még írni róla.

A gyerek az áldozat

– Igazán tragikussá az teszi a Kalucsni történetét, hogy itt is van egy gyerek, a felnőttség és a gyerekség határán lévő 16 éves lány, aki az egész kialakult helyzetről nem tehet, mégis ő válik leginkább a történések áldozatává.

– Mert mindig a gyerek az áldozat. És mindenki gyerek, aki áldozat. Ez a narratíva most is működik: apánk a diktátor, és mi az ő gyerekei vagyunk, akiket, ha kell, feláldoz. Vagy mi áldozzuk fel magunkat. Hányszor hallottam, hogy életem árán is megvédem szép hazánkat. Hogy áldozatot kell hozni a diktatúráért és a diktátorért, az egész rendszerért, ez benne van a levegőben. Ebben önmagában is mély drámaiság van, ebben az egész léthelyzetben.

– Ezért olyan fontos a gyerek nézőpontja a műveiben?

– Talán ezért is. Nem tudom, ezt nehéz megmagyarázni. Nagyon jól emlékszem a gyerekkoromra, jól ismerem ezt a látásmódot, könnyen visszatalálok ide... De az első könyvemben, A pusztítás könyvében tulajdonképpen nincsen gyerek. Az más típusú mű, egy háborús regény, hatalmi helyzetekre épülő könyv. Rengeteg novellámban szintén nincsen gyerek.

– Günter Grass Bádogdobjában is a gyerek nézőpontja a meghatározó. Ott Oskar nemet mond a világra, és hároméves korában úgy dönt, hogy nem növekszik tovább. A fehér király viszont olyan világot ábrázol, ahol lehetetlen nemet mondani a világra.

– Nehéz nemet mondani, mert a diktatúrában a szabályok nem teszik lehetővé, hogy nemet mondjál. Játszani kell, sakkozni kell, abban a világban nem lehet nem sakkozni. Lehetséges a radikális kívülállás, de nem a gyerek számára. Ott kezdődik a felnőttség, hogy tudsz-e nemet mondani. El fog jönni ez a pillanat. Valószínűleg az egész életed arról szól a diktatúrában, hogy jön majd egy pillanat, amikor nemet kell mondanod. Az a kérdés, hogy képes leszel-e erre akkor. Ha igen, akkor felnőttél, ha nem, akkor sose fogsz felnőni. A gyerekek, akikről írok, eddig a pontig sosem jutnak el. Mert valószínűleg én sem jutottam el idáig.

Dragomán György a Kalucsni kolozsvári premierjén

– A Máglya főhőse viszont azt keresi, hogy mire mondhat igent.

– Ott már nem kell nemet mondani, mert az más világ, már nincs diktatúra. Ott az a kérdés, hogy mi történt, és hogy egyáltalán hogyan lehet elbeszélni azt, ami történt. Ez egy teljesen más helyzet. Nagyon különbözik a Máglya A fehér királytól. Csalóka, hogy mindkettőben gyerekhang szól, mert a két gyerek is nagyon különbözik egymástól. A Máglyában nem az a kérdés, hogyan lehet megúszni a diktatúrát, miképp lehet kijátszani a szabályokat, hanem az, hogy ki vagyok én, mi történt, mi mind mit csináltunk eddig, és hogyan tudunk erről beszélni. A fehér király arról szól, hogy a főszereplő folyamatosan beszélni próbál, a Máglya meg arról, hogy a főszereplő folyamatosan hallgatni próbál. Ez a hallgatásból indul, így sokkal inkább a hallgatás könyve, míg A fehér király a beszéd könyve, noha abban a világban sokkal veszélyesebb beszélni, mert minden szóból baj lehet. De a gyerek nem tud hallgatni. Emma meg alig tud megszólalni a Máglyában.

– A Kalucsniban az a csapda, hogy Annamari azért nem mondhat nemet Veress elvtársnak, mert akkor a szüleire mondana nemet. Ettől tragikus ez a helyzet.

– Ez a mártírság klasszikus helyzete. Egem mindig is érdekeltek az alkuhelyzetek, hogy mit adhat valamiért oda az ember. Hogy mit lehet vállalni, és mit nem. Most, hogy újra elővettem a szöveget és nézegettem, úgy láttam, lehetne radikálisan más megoldás is a darab végén. Lehet, hogy lesz egyszer egy ilyen változata is.

– Visky András, amikor rendezte a darabot, azt mondta, hogy a Kalucsni valójában az Iphigénia-mítosz újraírása.

– Lehet így értelmezni. Ha Andrásnak segített a rendezésben, hogy így értelmezte, akkor teljesen igaza van. Nyilván ez is benne van.

– Van két költöztető a darabban, akiről Visky úgy látta, hogy ez két bohóc a Shakespeare-darabokból.

– Ezt abszolút el tudom fogadni. Igen fiatalon láttam a Hamletet, egy szép Tompa Gábor-rendezést, ott a sírásók kimondottan bohócnak voltak öltöztetve. Ez számomra egy fontos előadás. És tényleg volt két ilyen ember, aki nálunk csomagolt, bár nem voltak ennyire mulatságosak.

– Akár fenyegető is lehet ez a két alak, hisz ők is mindent tudnak a család tagjairól.

– Igen, lett is ebből baj...

A leadképen Dragomán György és Visky András a Kalucsni kolozsvári bemutatóján.

Részlet egy hosszabb beszélgetésből, mely teljes terjedelemben az Ellenfény 2017/4. számában olvasható.

Dragomán György Kalucsni című darabja a Menni vagy maradni című antológiában jelent meg.

Kapható a Színházi könyvek webáruházban