Történelem alulnézetből

A különböző korszakokban írt (és különböző kötetekben közétett) novellákat Keresztury nemcsak egymáshoz illesztette, hanem össze is fésülte őket. Így a fővárosban és vidéken, gyárakban vagy építkezéseken játszódó történetek közös helyszíne az előadásban „egy üzemcsarnok ... egy vidéki nagyvárosban működő gyárban a szocializmus utolsó éveiben". Ennek a „közös" üzemnek lesznek dolgozói a különböző novellákból életre keltett figurák.

Az előadás első fele a szocializmus „működését" ábrázolja. Az üzemi életképek nagy része a Vizipók című novellából való (amely a Miért jó a póknak? című 1989-es kötetben jelent meg). Ebbe illeszkedik bele a(z ugyanebben a kötetben megjelent) Csóka néhány jelenete és figurája, illetve a Nándi néni részletei (amely a 2003-as A térkép szélén c. kötetben olvasható).

Mindennapi eseményeket felvillantó és különös figurákat bemutató képekkel kezdődik az előadás. Először a mozdulatlan szereplőket látjuk, mindegyikükön kék munkásruha, illetve köpeny. Közben váltott női hangokon halljuk a narrátor szöveget: „Reggel hat óra, műszak-kezdés, a vasszekrényeik előtt gyülekeznek, trécselnek, s közben munkásruhát húznak a melósok."

Keresztury adaptációjának jellegzetessége, hogy nem alakítja drámává a novellákat, azaz nemcsak dialógusokból építi fel a jeleneteket, hanem beilleszt a darabba számos jellemző elbeszélő részletet is. Ezek természetes módon kapnak helyet az előadásban is: a szereplők hol a különböző általuk megjelenített figurákként szólalnak meg, máskor meg a szituációkat és az eseményeket felidéző narrátor szöveget mondjanak.

Miután lassan megmozdul az előadást indító állókép, megismerünk néhány különös figurát. Női hang mutatja be a félmeztelenül középre kerülő alakot: „Molnár a tükör előtt állva meztelenül nézegeti magát", majd egyes szám első személyben kezd beszélni a felénk forduló szereplő (Nagy Norbert), miközben kecses, önelégült mozdulatokat tesz: „Mindenki hülye, aki itt dolgozik, köztük én is. Hogy lehetek én ilyen szép, mikor mindenki olyan csúnya?" Ezek az ironikus (de nem önironikus) mondatok mintegy kulcsot adnak a továbbiakhoz: csupa „hülyét" látunk majd, azaz sajátos tulajdonságokkal bíró, különösen viselkedő alakokat, akik természetes módon simulnak bele az adott közegbe, amelyet hasonló figurák alkotnak. (Ha Tar nem ruházta őket fel egyedi furcsaságokkal, akkor a rendezői-színészi gesztusok pótolják ezt). Érkezik például Kelemen (Andrássy Máté), aki „iszonyatosan másnaposan", „kábán kering" körbe. Majd Hujdár (Horkay Barnabás) „áll meg a műhely közepén", és szónokolni kezd: „Mi az, senki nem dolgozik? És a szocializmus? Avval mi lesz? Talán én fogom felépíteni?"

Egy groteszk világ képei

Apró villanásokkal kezdődik hát a Forte előadása. És ez pontosan illik Tar elbeszélésmódjához, hisz ő is különféle képeket, cselekménymozzanatokat illeszt egymás mellé, s nem kommentálja, nem magyarázza őket. Amikor hosszabban beszél egy-egy alakról, akkor a viszonyait idézi fel, vagy az élettörténetéről beszél, anélkül hogy bármiféle értékelő vagy értelmező mozzanatot tartalmazna a szöveg. Ezért fontos döntése Horváth Csaba rendezőnek, hogy miközben Keresztury adaptációjában szereplő számos elbeszélő részletet elmondják a színészek, egyetlen olyan szerzői instrukciót sem idéznek belől – pedig tele van ilyenekkel is –, amelyek a szereplők gesztusaira, hanghordozására, szándékaira vonatkoznak (pl. „kicsit keményebben, fenyegetően", „ráripakodva", „dadogva" stb.).

Ilyen típusú részletek ugyanis alig találhatók Tar novelláiban. Ugyanakkor a színészek magától értetődő természetességgel teremtik meg a hangulatot, jelzik a „hangnemet",. Például Andrássy Máténak elég kétszer elismételni sötét hangon, hogy „ne szóljatok hozzám", és tenni egy-két nehézkes lépést, máris előttünk áll az örökké nyűgös, másokkal szemben kemény, magával szemben elnéző zord munkás alakja, aki szüntelen másnaposságában apró áramütéssekkel próbálja magát életre galvanizálni. (Ez Tar szövegében a napi rituálé része, ami kívülről nézve igencsak különösnek hat.)

Tarnál a szereplők sosem szólalnak meg közvetlenül, elbeszélésmódját a függő beszéd uralja. Keresztury adaptációja – a színpad természetének megfelelően – szétválasztja a két réteget: E/1-ben beszélnek a szereplők, harmadik személyben szól a narráció. Ez a kettősség – afféle ellenpontozó technikával – néhol humorforrássá is válik. Például Molnár önelégült szavait („olyan vagyok itt köztetek, mint egy szál virág!") a női hangon szóló elbeszélést „értelmezi": „nyelvével megforgatja a műfogsort a szájában, aztán vállon csókolja önmagát"

Tar elbeszélésmódját szikár tárgyilagosság jellemzi, amely mégis tele van groteszk mozzanatokkal. De ezt a hatást – ezt még egyszer érdemes hangsúlyozni – sosem az elbeszélésmód kelti (hiszen magát az elbeszélőt szinte észre sem lehet venni a szövegben), hanem magának az ábrázolt világnak a furcsaságai: a különös szokások, a sajátos viszonyok, bizarr cselekedetek. Tar legnagyobb mesterfogása az, hogy ez a különös világ mégiscsak a hétköznapi valóság leképezésének hat. Azaz maga a valóság mutatkozik – elsősorban a bemutatott tényei alapján – groteszknek, néhol már-már abszurdnak, miközben az elbeszélő mindvégig tárgyilagosan beszél róla. Az előadásban még inkább felerősödnek a groteszk színek, és mindez az egykor létezett szocializmus metaforájának hat.

„Selejtet gyártanak exportra"

Az előadás természetesen nem a valóságábrázolásra, hanem a színházi játékra helyezi a hangsúlyt, amely összhatásában mégis csak azt éri el – akárcsak Tar elbeszélésmódja –, hogy különös valóságként nézzünk a bemutatott világra.

A díszlet sem helyszínt teremt, hanem hangulatot idéz fel, s játéklehetőségeket teremt. A színpad padlóját és hátterét halványabb és sötétebb zöld csempék borítják (sok helyen hiányosan): „málló falak, lepusztult ipari környezet". De a hátsó fal nem zárja le a teret, középen széles, sötét járás. A fal mögül ki is lehet tekinteni, fel is lehet rá kapaszkodni, neki is lehet támaszkodni, azaz többféle módon használható közeget termet a színpadi mozgáshoz.

A színpadkép és később a színészi akciók meghatározó elemei a már a kezdőképben is feltűnő narancssárga műanyag csövek. A játék kezdetén függőlegesen állnak a padlóra helyezve, hozzájuk lépnek a szereplők, mintha gépeikhez érkeznének. Elbillentik, kézbe veszik őket. Sipos (Krisztik Csaba) el is kezdi föl-le dobálni a magáét, mintha beindította volna a gépét, de a többiek lehurrogják, hisz fölösleges még dolgozni, nincs még itt a főnök. (Sipos azzal védekezik, hogy fusizni kell, otthon építkeznek.) Az előadás további részében is gazdag fantáziával, rendkívül kreatív módon használják a műanyag csöveket. Horváth Csaba rendezésében azt látjuk, ami a legjobb bábszínházakban szokott megtörténni: a rendező kiválaszt egy tárgyat, amelyet az előadás során számtalan funkcióval, ill. jelentéssel ruház fel. A munkára való készülődés jeleként a szereplők ritmikusan ütögetni kezdik a csöveket, majd több szólamban dúdolni is kezdenek hozzá: a műanyag csövek zeneszerszámként is működnek. Aztán a „termelés" megkezdését dinamikus tánc jelzi, amelyben a munkavégzés különféle fázisai vannak felbontva, groteszk módon egymáshoz fűzve, majd elcsúsztatva. A különféle figurák energikus mozgásának sok apró részletéből összeáll a különös szimfónia, amely mintegy a szocializmus összképét adja: a sokféle erőfeszítés ugyanahhoz a közös értelmetlenséghez vezet – amelyet a bevezető narráció is hangsúlyoz: itt valójában „selejtet gyártanak exportra".

„Ember vagyok én egyáltalán...?"

A szocialista üzem hétköznapjaiból végül két történet bontakozik ki, amelyek párhuzamosan haladnak a darab első felében. Keresztury adaptációja két olyan fiatalt emel ki Tar világából, akik hiányként élik meg azt a világot, amit a többiek (főleg az öreg szakik) bumfordi magabiztossággal laknak be (és fogadnak el).

Az egyik történetben a Vízipóknak csúfolt dadogós fiatal fiút tréfálják meg Kelemen vezetésével a férfiak: nőt ígérnek neki (hisz „e-e-egyszer át kell e-e-esni rajta"), akinek csak telefonálni kell, és „mire odaérünk, le is lesz vetkőzve". De a hosszadalmas esti muri után a férfiak csak a parkban álló aktszoborhoz vezetik a fiút („ehhez ám kemény férfi kell, fiam"). Ugyanakkor Vízipók figuráját Keresztury összevonja Elemérrel, a Nándi néniben szereplő fiatal fiúval, aki szintén élete első szexuális élményére készül, így az a részlet is belekerül a darabba, hogy a fiú óvszert vásárol a szekrényében kiskereskedést üzemeletető asszonytól (Földeáki Nóra), amit másnap – bár előre felhúzta, mégsem használta – vissza akar váltani.
A másik – az előző szállal váltogatva megjelenített – történetet tartalmazó novella, a Csóka bonyolultabb mű. Ezt leginkább sorsnovellának lehetne nevezni, amely megnevezés valójában Tar művészetének egyik legfontosabb paradoxonára utal: bár szinte kizárólag olyan szereplőket ábrázol, akik egyáltalán nem reflektálnak a sorsukra, a szövegekből mégis határozott vonásokkal felvázol sorsok bontakoznak ki.

A történet azzal indul, hogy megérkezik a munkásszállásra a Csókának becézett cigányfiú (a madara miatt hívják így, amely állandóan vele van). Csóka (Novkov Máté) és társa, Horog (Kádas József) gátlástalan, tomboló életkedvvel próbálják birtokba venni a világot: kikezdenek velük a szálló nem cigány lakói, akiken gyorsan elégtételt vesznek; zűrös figurákat ismernek a szobatársaikban, akikkel megpróbálnak együtt élni. De a legfőbb feszültségforrást a nők utáni vágyakozás jelenti, ami leginkább akkor válik érzékelhetővé, amikor – a munkásszálló afféle közös rituáléjaként – a szemközti szálló női lakóit lesik meg fürdés közben. A fürdés szintén groteszk képpé alakul az előadásban: a női szereplők a mellükhöz illesztik a kisebb-nagyobb műanyag-könyököket, a férfiak pedig szurkolótáborként figyelik, a műanyag csöveket verve „drukkolnak", s egy-egy rigmussal, bekiabálással teszik teljesebbé az „élményt".

Ez az élmény bonyolult történetet indít el a Tar-novellában a női szálló lakóival. Az előadásban ebből csak a vágyakozás marad: egy melltartóra, bugyira vetkőzött nő vonul át a színpadon az egyik férfi vállán. De a végeredmény ugyanaz: a városi élmények hatására Csóka szakít Rozival (Kurta Niké), aki faluról jött utána. „Én már más vagyok" – mondja a lánynak –, „nem vagyunk ugyanazok, válassz magadnak mást..." Horog azonnal elképed („úgy bántál vele, mint egy magyar mocsok"), majd rögtön megtagadja Csókát: „Holnap költözzön el innen." „És többet nem beszélünk."
Csókát tehát kiveti magából a régi világ, amelybe beleszületett, és nem fogadja be az új, ami felé vágyakozik. A fiú zavart viselkedése, furcsa kérdései arról árulkodnak, hogy most először kérdez rá magára, az identitására, a sorsára. „Nagyon látszik énrajtam, hogy cigány vagyok?" – kérdezi valakitől. – „Ember vagyok én egyáltalán...?" – teszi hozzá. Valójában ez a szállón lakók közös kérdése (amit az eddig látott sok groteszk kép előlegez): lehetséges emberi élet ezek között a viszonyok között? Csóka válasz(tás)a egyértelműen a szabadság marad. A munkásszálló tetején a madara után indul: „a csóka rikkantva oldalra röppen, ki, a végtelenbe, a fiú utána, boldog kiáltását a mélybe magával viszi." Szép kép az előadásban, ahogy a műanyag csövekre támaszkodva szinten repülni kezd a fiú, majd innen – hisz már csak a lába marad a magasban – lassan aláhull az ernyedtségbe, az elmúlásba. Ennek a „repülésnek" a megfelelője az a kép, amikor Vízipók – az aktszoborral való találkozást érzékeltetve – a lábánál és a mellkasánál két műanyag csővel alátámasztva szintén „lebeg" a magasban.

Végül

Tar kiemelt pillanataiból Keresztury sorstörténetet szerkeszt azzal, hogy a változás irányába nyitja meg a történetet. Ehhez két novellát használ fel. Egyrészt a rendszerváltás emberi tragédiáit azonnal megsejtő A Te országod címűt, amely már az 1990-es Körkép antológiában olvasható volt, majd 1993-as azonos című Tar-kötetben is jelent meg. Ezt „írja" tovább a Lassú teherrel, amely az 1998-as kötet címadó novellája volt.

Bezár a gyár, vége a szocializmusnak, és nincs már szükség azokra, akik eddig építették. Sipos is elveszti a munkáját, de kiderül, hogy a falujába sem tud már hazatérni, a családjában is idegenné vált. Mindezt hajléktalantörténetként folytatja a Lassú teher, amelynek névtelen főszereplője (az előadásban Sípos) béna vándorzenészként kéreget a vonaton. Van, aki megsajnálja, van, aki megalázza. Egy ilyen pillanatban döbben rá a fia, hogy tőle már nem várhat semmiféle segítséget az életben...

Horváth Csaba rendezésében egy tőről fakad a beszéd, a gesztus, a hang, a mozdulat – és válik mindez egyszerre látható képpé és hangzó szövetté. Kivételesen szép, érett alkotás A Te országod, amely egy formátumos alkotó és egy jelentős kvalitású társulat együttes munkájából született.

A Te országod

Forte Társulat

Tar Sándor novelláiból írta és színpadra alkalmazta: Keresztury Tibor

Dramaturg: Garai Judit

Kórusok: Ökrös Csaba

Jelmez: Benedek Mari

Díszlet: Mocsár Zsófia

Fényterv: Payer Ferenc

Produkciós vezető: Számel Judit

Rendező: Horváth Csaba

Szereplők: Andrássy Máté, Fehér László, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Kádas József, Krisztik Csaba, Kurta Niké, Nagy Norbert, Novkov Máté, Pallag Márton, Zsigmond Emőke

Részlet egy hosszabb elemzésből, mely teljes terjedelmében

az Ellenfény 2016/1. számában

olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft

A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft