Először látok éjszakát

A várklubban eredendően sötét van, az ablaktalan földszinti helyiség óhatatlanul pince, óvóhely benyomását kelti. Óvóhely – micsoda keserű iróniát teremt a szó, és a szó keltette érzet a Mohácsi-előadás kontextusában.

Bánfalvi Eszter áll ki elénk a pincederengésben, és – mintegy használati utasításként – elmondja, hogy mindjárt teljes sötétbe borul a tér. Kéri, hogy a székét senki ne mozdítsa el, mert az bonyodalmat okozhat a közlekedésben: a színészeket a fölöttünk kifeszített vékony zsinórok segítik a tájékozódásban (Pókháló, vagy inkább Ariadné fonalrendszere a történelem és a maga borzalmasságában föltáruló emberi természet labirintusában). Aki viszont bármikor úgy érzi, nem bírja tovább, jelezze föltétlenül, azonnal érkezik a segítség. Erre ezen az estén nem kerül sor (volt már rá példa), csak a kezdeti kuncogás válik gyorsan masszív hallgatássá, közben a hangszeres zenéből, teret betöltő szavakból, mondatokból, dallamokból kibomló szimfóniában (amelyben néhány zsidó vicc fokozatosan elfogyó, variálódó részletei – szalonnát eszik, ajtón be, kéményen ki, nem leszeeel – válnak refrénné, leitmotívummá) önálló, halk, szégyenlős, de jól kivehető szólamot képez a zsebkendőzizgés és a láthatatlan könnyek csordulása. Mi történik?

Peter Schaffer Black Comedy (Sötét komédia) című, sötétben játszódó bohózata a Mohácsi-változatban úgy ér véget, hogy a második világháború után Londonba menekült náci érzelmű Schuppanzigh villanyszerelői minőségében világosságot csinál: „Achtung, meine Damen und Herren! (…) És lőn este és lőn reggel, első nap.” Mohácsi János előbb Kaposváron, aztán nemrég Szombathelyen rendezett Black Comedy-előadást. A kaposvári bemutató kapcsán Sándor L. István vette észre azt a keserű-fekete iróniát, amely a világosságcsináló gesztusban rejlik. A Black Comedy eljátszik a színházi közmegegyezéssel: amikor a bohózati dramaturgia szerint elmegy a villany, a színpadon valójában akkor gyúlnak ki a fények, hiszen különben nem láthatnánk a szereplők folytonos csetlés-botlását a beálló sötétben; nem láthatnánk magát a bohózatot. Ebből következően abban a percben, amikor Schuppanzigh veszi kezébe a dolgokat (helyre hozza az áramszolgáltatást), a színpadra és a nézőtérre leszáll a teljes, masszív, igazi (szellemi) sötétség.

Hogy a könnyű-karcos Black Comedy-mechanizmusnak van-e valami köze ahhoz, hogy Mohácsi János úgy döntött: játszódjon akkor A Dohány utcai seriff teljes és valódi sötétségben, persze nem tudható, talán mindegy is. A hatás (a minden értelemben vett elsötétítés) mindenesetre elementáris, és alaposan fölrúgja a színházi közmegegyezést, miközben a színház leglényegéig hatol: nem fölidézi, hanem megérzékíti azt, amit lehetetlen megérzékíteni: a holokauszt-tragédiát. Az itt és most erejével jelen idejűvé teszi azt a katasztrófát, belehelyezi a közönséget abba a katasztrófába, amelyről például Kertész Imre azt mondja, hogy tart ma is, mert semmi (az égvilágon semmi) nem történt a cáfolatára. Ezt mondja az előadás is, amely (nagy valószínűség szerint) közvetlenül nem idéz Kertésztől, de Köves Gyuri tekintetét, nézőpontját adja kölcsön nekünk.

Ránk ereszkedik, és egyre súlyosabbá válik a sötét (az a közeg, amely általában a titokkal, a kimondhatatlannal, a szégyennel, a tudattalannal van kapcsolatban). A sötét sokat megenged. Időről időre valaki-valami elsuhan mellettünk, hozzánk ér. Eleinte elkalandoznak a gondolatok, mellékes, mindennapi semmiségek buknak a felszínre. (Arról, hogy éles helyzetekben miképpen védekezik a lélek ezeknek a mellékes semmiségeknek a pörgetésével, Dosztojevszkij tud sokat mesélni.) Együtt vagyunk, egyedül. Összezárva. A Mohácsi által megteremtett helyzetben muszáj önmagunkra, vagy inkább önmagunkba figyelni. (Nem mindennapi színházi tapasztalat – de a legfontosabb színházi tapasztalat. A színház, amint a határátlépés terepévé válik.) A színészek nem játszanak, egyszerűen csak beszélnek. Közlik, hogy mi van. Megint Kertész: hogy az élet vagy demonstráció, vagy kollaboráció. Ez itt demonstráció. (Közben a sötétben váratlanul képek merülnek föl a kolozsvári színház Hosszú péntek-előadásából, amely a Kaddis a meg nem született gyermekért című – megformáltságában is kaddis-szerű – Kertész-könyvből készült. A játéktér közepén üvegkalitka, amelynek falán kék festék csurog alá. Az írás – mint önmegsemmisítés.)

Szűnni kezd tér és idő. A Claude Lanzmann Shoah-filmjére, a filmben elhangzó emlékezésekre – és vendégidézetekre, például Konrád György önéletrajzi ihletésű regényeire – alapozott szöveg ritmikáját és ima-jellegét (egyúttal soha meg nem szűnő, mitikus körkörösségét) az ismétlések adják, miközben kirajzolódik a modernitás arctalanságát a legmélyebben, legpontosabban jellemző, nyílegyenes, lineáris, visszafordíthatatlan út is: a modern ember szenvedéstörténete – passió, a maga rögzített stációival – a zsidó viccektől a gettón, a bevagonírozáson, a rámpán, a koncentációs táboron át a gázkamráig és a krematóriumig; vagy ritka, föloldhatatlan, bűntudatot szülő paradoxonként a hazatérésig. Paradoxon az is, hogy az embert végképp eltárgyiasító, darabszámra kimérő, közönyös, mindent fölfaló gépezet (holokauszt: a halál mint racionalizált termelési cél) működését fölmutató előadás a teljes és egynemű sötétségben a megszólalók emberi arcát, személyiségét rajzolja meg. (Egyetlen, lélegzetelállítóan erős kivétel van: az a mai tiráda, amely tárgyilagos tónusával belesimul a szövegkörnyezetbe, még inkább kiemelve a marhavagonokat emlegető szélsőjobbos „gondolatmenet” hajmeresztő logikátlanságát, irracionalitását; egyúttal jellemezve és leleplezve a bűnbakképző mechanizmus működését is.)

Kaddis. Vagy passió. Vagy apokrif. A testet öltött KZ-oratórium, ezúttal nem Pilinszkytől („Először látok éjszakát!”), hanem Mohácsitól.

„A haldoklás tíz-tizenöt percig tartott. Amikor kinyitották a gázkamra kapuját, az emberek mint a bazaltkőzet, olyan tömören, olyan szilárdan préselődtek össze, és szinte egy tömbben dőltek ki a kapun. Nem egyszer láttam ezt. Úgy dőltek ki, egy tömegben, mint a sziklatömb, ahogy a kövek gurulnak le a teherautó megbillentett platójáról.” Ez történik: így dőlünk ki mindjárt, együtt és egyenként – az emlékezés kövei – a Jurisics-vár klubjának sötétjéből.

A tér közepén magára marad a karcsú, fehér, árva gyertyaláng: mintha a gyertyát körülálló, fölötte virágsziromként szétnyíló – aztán sorban eltűnő – színészek által, belőlük született volna meg a fény. Taps nincs. Pedig itt és most a katarzisra is van esély. Előbb lehajtott fejű, sűrű csend, aztán zavart, szétszóródó szégyen. Az előadás véget ért, Auschwitz nem.

A Dohány utcai seriff

FÜGE-produkció, Kaposvári Egyetem

Zene: Kovács Márton

Rendező: Mohácsi János

Szereplők: Bánfalvi Eszter, Béli Ádám, Boros Anna, Deák Péter, Keresztény Tamás, Lakatos Máté, Némedi Árpád, Rainer-Micsinyei Nóra, Takács Nóra Diána, Tolnai Hella

Helyszín: Kőszegi Várszínház