Az idő szekerén

Zsótér Sándor nem először rendezi a Kurázsi mamát – ám már csak az eltérő körülmények okán sincs sok értelme az összehasonlításnak a 2004-ben bemutatott, relatíve kevés figyelmet keltett kecskeméti, illetve a nem sokkal későbbi, komoly sikert aratott főiskolai vizsgaelőadással. A körülményeken nemcsak az alkotók és a közönség eltérő viszonyát, a „hely szellemét”, illetve utóbbi esetben magát a vizsgahelyzetet értem, hanem az eltelt éveket is. Brecht nem egy drámája érvényesebb napjainkban, mint néhány évvel ezelőtt. Az érvényesség, az aktualitás természetesen nem esztétikai kategória; azok a Brecht-drámák hatnak húsbavágónak, amelyek a diktatúra, az irracionális eszmék mind fenyegetőbb térhódítását elemzik (ezek közül nem egyet Zsótér a közelmúltban maga is színre vitt: az Arturo Uit az Örkény Színházban, a Rettegés és ínség…-et az SZFE-n). Azok, melyek a kapitalizmus működésének mechanizmusát, illetve erkölcs- és tudatnyomorító hatását analizálják, ha nem is távolinak, de talán túlontúl is általános érvényűnek, így az adott társadalmi krízistől valamelyest függetlenebbnek érződnek. Nagy a kísértés tehát, hogy az ezekből készülő bemutató zárójelbe tegye a brechti analízist, és realisztikusan, sőt akár szentimentálisan bontsa ki a megjelenített történetet. A Kurázsi mama, amely Brecht egyik leggazdagabb, legszínesebb, s részben éppen ezért akár a brechti elvekkel tökéletesen ellentétes módon is sikerrel színre állítható műve, kifejezetten csábít is erre. Ha viszont a rendező nem ezen az úton indul el – és alighanem az utóbbi évadok legnagyobb meglepetése lett volna, ha Zsótér ilyesmivel próbálkozik –, akkor a kérdés az, hogyan teremthető meg a szikár analízisnek, a szöveg markáns fekete humorának, a kibontandó történet kitörölhetetlenül jelenlévő emocionális hatásának kohéziója, s hogyan helyezhető mindez aktuális kontextusba úgy, hogy ne csak elgondolkodtató, hanem húsbavágó erejű és erős intenzitású is legyen.

Kováts Adél - Fotó: Sulyok László

A Radnóti Színház előadása egyszerre szikár és színes. A színészi játék roppant precízen és erőteljesen bontja ki a brechti analízist, míg az előadás látványvilága és játékötletei széles asszociációs mezőt megteremtve helyezik tág kontextusba a játékot. Ambrus Mária terének elülső része kortársi asszociációkat kelt; domináns része a „Smoking room” feliratot viselő kicsiny, zárt „szoba”, mely az előadás során éppúgy mozgásban van, mint az összes többi mobilis térelem. A háttérben Jacques Callot háborús borzalmakat ábrázoló metszeteinek sorozata tűnik fel. Egyébként pedig függönyök, paravánok, leplek, drapériák tagolják a teret. Ezek jó részén is képzőművészeti alkotások láthatók, a leggiccsesebb szentképeket idéző fajtából. Idővel a festett képek mind frivolabbak, szarkasztikusabbak lesznek. Huszadik századi figurák válnak az ikonográfiai klisék részeivé; a fasiszta tisztek után maga Hitler is feltűnik, feje fölött glória fénylik. A szereplők mozdulatai, gesztusai, pózai alkalmanként szintén megidézik a festészet sablonjait, ugyanakkor a játszók fizikailag is kapcsolatba lépnek a festett vásznakkal, leplekkel, gyakran kifigurázva a festett képek kliséit. Végül a jelenkor szimbólumai is egybeforrnak a vallási toposzokkal: az a drapéria, melyet Kurázsi mama a városban lakókért a saját életét feláldozó Kattrin testére takar, uniós zászlónak tűnik, de a csillagok töviskoszorút formáznak. Vagyis a keresztény toposzok közhelyes képzőművészeti ábrázolásai erősen ironikus fényt kapnak ugyan, ám mélyebb jelentésük szimbolikussá válik.

Benedek Mari jelmezei másképpen színesítik a játékot; a ruhadarabok gyakran egymással képeznek kontrasztot, utalva a karakter összetett, ellentmondásos helyzetére. Kurázsi kicsit megkopottan csillogó, elegáns, fiatalos ruhájától jelentésesen üt el az ormótlan bakancs, Kattrin önmagában is tarkabarka, szedett-vedett ruházatának esetlenségét kiemeli az Yvette-től elcsent, elegánsan ízléstelen piros cipő, a tábori lelkész egész lényétől üt el a papi ruha, melyet hangsúlyosan jelmezként visel (voltaképpen az tűnik álruhának, s nem a „civil ruha”, melyet a bujkáláskor hord).

Fotó: Sulyok László

Az előadás játékossága, szellemessége nemcsak a rendezői-tervezői ötletekben, gegekben nyilvánul meg (a felsoroltakon kívül sok mindent láthatunk még a szereplők útját jelző képernyőtől a sajátos színekben villogó közlekedési lámpáig), hanem a szereposztási ötletekben is. Zsótér önálló szereplőként lépteti fel Kurázsi mama kocsiját (Nagy Norbert eh.), aki szinte a címszereplő negyedik – legkisebb, ám legerősebb – gyermekeként viselkedik, miközben elidegenítő elemként is funkcionál, s e nemben maga mondja be a jeleneteket is. A többi férfi szereplő pedig több szerepet is játszik, s miközben legfontosabb szerepüket (vagyis Kurázsi két fiát, a tábori lelkészt és a szakácsot) ugyanabban a szikár brechti stílusban hozzák, mint a női szereplők a maguk szerepét, addig a karakteres epizódokat erősen stilizálják, ironizálják. Az általam többször is szikárnak aposztrofált játékstílus azonban nem jelent egyhangúságot, szenvtelenséget, sőt, az alakítások éppen attól válnak jelentékennyé, hogy ezt a stílust egyénien, gazdagon képesek árnyalni. Kováts Adél azzal nyűgöz le, hogy ezen a szűk regiszteren belül mennyi árnyalatot, színt képes megteremteni. Miközben Kurázsi mindent szárazon elemez, mérlegel, hangsúlyaiban, tekintetében, hangszínének változásaiban, apró gesztusaiban ott van az anyai fájdalom, a női vágy, a féltékenység, a ravasz számítás, a sorssal kiegyező rezignáltság. Semmiből nem tanul, és semmi nem törheti meg, de megszenved mindent, ami történik vele. Még szűkebb az a regiszter, melyen Petrik Andrea játszhat, hiszen Kattrin csak szavak nélkül tudja kifejezni magát – s Petrik arcán, gesztusaiban ott van a gyermeki és testvéri szeretet, a megfelelni vágyás, majd a döbbenet, az elfordulás, az undor, s legvégül a halált is felvállaló elszánás. A többi szereplő nem élhet ennyi árnyalattal, de precízen és gondolatgazdagon jelenítik meg az egyes karaktereket. Kurázsi egymással versengő alkalmi társait, Rába Roland tábor lelkészét és Szűcs Péter Pál szakácsát egyaránt a tisztánlátó cinizmus jellemzi, de míg Szűcs Péter Pál ezt inkább a pragmatikus felfogású figura integráns részének mutatja, addig Rába Roland ezzel kívülről is kommentálja a történéseket. Martin Márta Yvette-je látszólag mindenen túl lévő, reménytelen jövőjű, ám mégis virulens, mindig megújuló lényként bolyong az események sodrában. Jövője épp az ifjaknak nincs: a Formán Bálint által eltökélt tekintetű nagyfiúnak játszott Eilif és a Rétfalvi Tamás által ábrándosan együgyű kisfiúnak láttatott Fejő szükségszerűen rohan a végzetébe.

A játék intenzitása nem egészen egyenletes; az első felvonásban helyenként érzékelhetők kisebb tempógondok, s a rendezői ötletek még nem mindig teremtik meg azt a szélesebb kontextust, melybe a játék gazdag jelentéstartalommal beágyazódhat. Ám ahogy haladunk előre, mind színesebbé és egyszersmind szuggesztívebbé válik az előadás. Intenzitás és játékosság, érzelem és értelem, realitás és szimbólum az előadás végén két különlegesen erős jelenetben találkozik. Az egyik Kattrin halálának képe, amelynek hatását sajátosan készíti elő a valamivel korábban énekelt Salamon-dal (melyet egyébként a játszók – hasonlóan a többi felcsendülő songhoz – kifejezően és erőteljesen énekelnek). Itt minden szereplő elénekel egy strófát, kivéve Kattrint – vagyis Petrik Andrea még itt sem lép ki a néma lány szerepéből. Ám amit nem tesz meg a kommentáló szerepű songban, megteszi az utolsó jelenetében: dobolás helyett hangosan énekelni kezd, utóbb még egy mikrofont is elkap – Kattrint senki és semmi nem tudja elnyomni, egészen az életét kioltó lövésig. Az utolsó jelenetben pedig Zsótér teátrálisan szellemes játékötlete „érik be”: Kurázsi tovább haladna, de a megelevenedett kocsi tiltakozni kezd. Kettejük kétségbeesett, hosszú birkózásának kivételesen erős képével ér véget az emlékezetes előadás.

Radnóti Miklós Színház

Fordította, dramaturg: Ungár Júlia

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Zene: Paul Dessau

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Kováts Adél, Petrik Andrea, Martin Márta, Rába Roland, Szűcs Péter Pál, Formán Bálint, Rétfalvi Tamás, Nagy Norbert eh.