Sorozatgyártottak

 A drámát a magyar közönség Peter Fleischmann 1969-ben készült hasonló című filmjéből ismerheti, amely filmben maga az író, Martin Sperr játszotta Abramot, a homoszexualitásáért üldözött főszereplőt. A film a 60-as években beindult német újhullám egyik nyitó darabja, ehhez az irányzathoz Fleischmann mellett olyan jelentős alkotók tartoztak, mint Fassbinder, Wenders, Herzog, Kluge, Schlöndorff és többek között a hetekben elhunyt Schroeter. Míg a film az úgynevezett Heimatfilm (Haza-film) műfaját forgatta ki és újította meg, addig maga a darab Brecht, Brückner és Ödön von Horvath népszínműveit és tézisdrámáit gondolja tovább. Fleischmann filmje a hatvanas évek végén játszódik, egy árva szóval nem említik meg benne a világháborút, és sziléziai kitelepítettek helyett török vendégmunkások szerepelnek a vásznon. A dráma viszont közvetlenül a II. világháború végeztével 1948-ba helyezi a történetet, a nők elvesztett férjeiket, fiaikat gyászolják, felejtik, a terjengő sült hús illata a békeidőket idézi újra, a feketén vágott disznók, az amerikai megszálló hadsereg berepülési gyakorlatai keretezik a történetet. Ebben a dráma ábrázolta környezetben sokkal inkább a (kollektív) felelősség kérdése tematizálódik, mint a homoszexualitásáért üldözött főhős egyéni tragédiája. A film szereplői – a napszámos parasztság, a gyári munkás, a polgármester – mind-mind elvetemült figurák, jóval egysíkúbb karakterek a dráma szereplőinél, akik képesek emberi érzelmekre, szerelem, barátság, gyász, humor bujkál a sorok között, mindegyik figurában ott van a kegyetlenség is, végül mindannyian, kivétel nélkül bűnösek lesznek.

Fotó: Sulyok László

A Nemzeti Színház új bemutatója nem egyszerűen a homoszexualitás témájáról akar gondolkodni, hanem a kirekesztés mechanizmusát vizsgálja. Másfél óra alatt az előadásban levadásznak minden jóérzést. Egy utolsó filmes párhuzamként ezt a történetet Michael Haneke Arany Pálma-díjas Fehér szalag című filmjével érdemes egybevetni, amely az első világháború előtt játszódik egy porosz faluban, amelyben éppoly gyilkos indulatok dúlnak, mint a második világháború után játszódó drámában vagy a hatvanas évekbe helyezett filmváltozatban. Félő, hogy a kirekesztés megváltoztathatatlan emberi tulajdonság, ahogy Csonti, a sírásó filozófiája mondja: hiba lehet a mennybéli sorozatgyártásban. Vagy sokkal inkább a hiba abban áll, hogy nem vállalja mindenki a saját felelősségét, és nem foglalkozik mindenki a maga dolgával.

A Nemzeti Színház hatodik emeletén van egy tágas terem, a díszletfestő műhely. Díszletet itt nem igen gyártottak soha, hiszen manapság ritka az egysíkú, festett háttér az előadásokban, aminek elkészítésére ez a terem szolgál. De a színház eddig sem hagyta parlagon heverni a helyiséget, legutóbb Szüts Miklós készítette el itt A szentivánéji erdő című akvarell képsorozatát, amit épp ennek az előadásnak a bemutatóján váltott fel a Nemzeti előterében Havadtőy Sámuel Nem mondhatom el senkinek beszédes elnevezésű tárlata. A Nemzeti Színház kiválóan kihasználja az épület abszurd adottságait, a kiállítás a felütés az emeleti előadáshoz. A festőműhely nagy, fényes és tátongó tágassága ellenére izgalmas tér. Menczel Róbert díszlete körbezárja a nézőket, akik búzászsákokon, műgyepen foglalnak helyet a játéktér közepén. Körülöttük hentesbolt jókora oldalasokkal, paraszti konyhabelső egy szépséges kredenccel, lépcső alatt hálószoba, illatos anyaföld sírhalom számára, fáskamra és egy hatalmas fal teliszögelve őz- és szarvaskoponyákkal, a sarokban magtár, nagy halom búzával feltöltve. Gangszerű fémjárások húzódnak (a Bárka Színházhoz hasonlóan) a falak mentén a magasban, amelyek további játékteret biztosítanak. A terem berendezése eleinte otthonosan öleli körbe, majd később fenyegetően szorítja össze a nézőt. A játék már ezen a körön kívül, a folyosón kezdetét veszi, szabályos kápolna van itt berendezve. Mária a kis Jézussal az oltárképen, nyikorgó templomi padsorok, régi imakönyvek és a társulat hamiskás vasárnapi éneke fogadja a nézőket. Így a közönség, mintegy a templomból lép ki a falu főterére, lép be a színházi térbe, egy jókora fémkereszt az ajtó felett is jelzi, hogy az a templom kapuja. Ez a térelrendezés a közönséget a falusiakkal azonosítja. De nemcsak a tér látványával, hanem az illatokkal is játszik az előadás: egy kopasz, tetovált fiatalember (feltehetőleg egy hentes) fasírozottat süt az előadás során, amivel a végén meg is kínálják a nézőket egy pohár sörrel egyetemben. De mivel jól működik az előadás, az embernek eddigre teljesen elszorul a torka, és legkevésbé sem vágyik a falusiak vendégbarátságára.

Péterfy Bori, Molnár Piroska - Fotó: Sulyok László

A különös környezet ellenére az előadás legmeghatározóbb sajátossága mégis a feszített ritmus (filmszerű vágás) és a lehengerlő színészi játék minden szerepben. Olykor-olykor ugyanis egy-egy szereplő rohanvást végiglépdel a nézők tömött sorain, vagy helyet foglal közöttük. Soha nem értettem és szerettem a színházban a fontoskodó rohangálást, de itt ez a gesztus kirobbanó alakításokkal és imák, énekek, favágás, leveskanalazás, sírhantlapogatás diktálta taktusokkal párosul, feszült ütemet adva a játéknak. Mikor megérkezik Abram a városból (ahol a pletykák szerint börtönbüntetését töltötte), anyja magából kikelve üldözné el maga mellől, mondván, minden közösség előbb-utóbb kitagadja fia „disznólkodásai” miatt – márpedig a disznókat errefelé bedarálják. Molnár Piroska és Sthol András párosa az egyik legemlékezetesebb jelenet rögtön a darab elején. Máriát (a férjét a világháborúban elvesztett anyát) Básti Juli szintén kitörő erővel alakítja, kétségbeesett veszekedése enyhén értelmi sérült fiával, a Farkas Dénes alakította Rovóval minden túlkapása ellenére is otthonos csetepaté, csak szeretetből és az élet igazságtalanságai miatt tud így felhergelődni az ember, csak azt tudja így korholni, akit félt. Szarvas József falábat növeszt a premier kedvéért, minden mozdulata, ábrázata, számítása és tisztánlátása autentikus Volker, Mária kitartottja szerepében. Nagyszerűen van elhelyezve a térben Sthol András és Farkas Dénes szerelmi jelenete. Az agancsok között a falon vezet felfelé két létra, erre mászik fel Rovo, mikor megtudja, hogy apját halottnak nyilvánították, és megijed a repülőgépektől. Abram azért megy utána, hogy lehozza onnan, de beszélgetésük során Rovo gyanútlanul közelít, a falhoz szorítja Abramot, aki megcsókolja a fiút – úgy lógnak ott egymást szorítva, mint a feszület a szemközti falon.

Sthol András, Tompos Kátya - Fotó: Sulyok László

A Tonkát alakító Tompos Kátya annyira légies teremtés, hogy hiába a figura részegsége, slampossága, csapodársága, az mégis szerethető marad, Abram is szereti őt, ahogy tudja, és ahogy érdekében is áll, hogy befogadja a falu. De az áskálódások szűnni nem akaró hullámai kiforgatják magára erőltetett szerepéből. Mikor a lány a menekülő fiúval közli, hogy gyereket vár tőle, és követeli szerelmét, az előadás során végig érződő lüktetés néhány jól irányzott fejszecsapásban tetőződik be, amit Abram Tonka koponyájára mér. Maga sem fogja fel, mit tett, mindvégig akkora volt körötte az acsarkodó hangzavar, hogy csak csöndre vágyik, véres kézzel bebújik egy odvas szekrénybe, ott várja ki, míg a hajtóvadászok kutyaugatásszerű kiáltásokkal rálelnek, amíg joggal mondhatják ki bűnösnek, amíg életében először a helyére kerül. A Festőműhelyben pedig zeng a Dorogi Sváb Party-zenekar, folyik a sör, príma volt az aratás: Tonka a hullaházban, az öngyilkos Rovo a sírgödörben, Abram a börtönben, a vérdíjból felújított orgona pedig a templomban.

Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból

Nemzeti Színház, Festőműhely

Fordította: Perczel Enikő

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Daróczi Sándor

Dramaturg: Perczel Enikő, Vörös Róbert

Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Molnár Piroska, Sthol András, Tompos Kátya, Básti Juli, Farkas Dénes, Szarvas József, Sinkó László, Hevér Gábor, Murányi Tünde, Péterfy Bori, Hollósi Frigyes, Söptei Andrea, Gerlits Réka, Földi Ádám, Reynolds William, Ducsai Ábel

Más írások ugyanerről:

Nánay István: Másság

MGP: Vadászjelenetek a festőteremben

Deres Kornélia: Sör és vér bajor módra