Egy előadás élete

Az Ördögökről folyó kritikai vita második megszólalója „nem egyszerűen jó előadásnak, hanem nagy színháznak” nevezi Mohácsi János rendezését. Ezzel a kijelentésével meglehetősen egyedül áll a Nemzeti Színház előadásának recepciójában. Ilyen markáns vélemény inkább csak negatív előjellel fogalmazódott meg az eddig megjelent írásokban. A Népszabadság kritikusa egész egyszerűen „kínos esté”-nek nevezi az Ördögöket. A cikk „kifejtő” részében „Mohácsi kuszán homályos, zavaros és zavaró előadásáról” beszél. Nem is veszteget rá sok szót, ehelyett inkább Ascher Tamás 1975-ös kaposvári rendezését emlegeti, amelyet annak idején nem mert(?) „írásban megfejteni; nehogy baj érje”.

Mások hasonlóképp kudarcról beszélnek, csak erre találnak mentséget, nevezetesen azt, hogy az előadás nem készült el a bemutatóra. A Criticai Lapok szerzője például ezt írja: „nem lehet annyira elfoglalt a recenzens, hogy ne lássa (be): itt Khell Zsolton és Kovács Mártonékon kívül senki nem készült el időre a munkával. A bemutató oly mértékben strukturálatlannak, egyes pontjain eldöntetlennek és esetlegesnek hat, hogy a befogadónak néha olyan érzése támad, nem premieren, hanem az első összpróbán ül.” Ennek ellenére a kritikus másfél újságoldalon elemzi, értékeli azt, ami strukturálatlansága okán nyilván alkalmatlan volt az elemzésre és megítélésre. A kultura.hu szerzője hasonló véleményen van, de ebben a helyzetben elegánsabb megoldást választ: írását csak „előszó”-nak tekinti „egy majdani kritikához”, és megígéri az olvasóknak, hogy néhány hónap múlva újra megnézi a Mohácsi-előadást, és akkor fog róla igazi kritikát írni. „Mert akkor már előadás is lesz, nemcsak tehetséges-kitűnő részletekben gazdag színházi kanavász.”

Az előadás valóban változott a bemutató óta. Az egyik kritikából ez ki is derül: „Az elhalasztott premier és a második előadás közötti tizenhét nap múltán a játékidő egy órával lett rövidebb. A kritikák többsége a bemutató alapján készült. A második előadáson nem ismerhető föl az az előadás, amelyről a legtöbb kritika szól” – írja az Élet és Irodalom. A lap színikritikusát azonban elsősorban nem maga az előadás érdekli (amelyről meglehetősen jó véleménye van), hanem a jelenség, amely az előadás életében kifejeződik. Véleménye szerint a Nemzeti Színházat mint intézményt „azért találták ki, hogy mentesüljön a hevenyészettségtől, az üzleti kényszertől, a kapkodástól, és optimális feltételeket teremtsen a minőségnek. Ehhez képest bedarálták Mohácsi Jánost a rendszerbe. Mohácsi meg hagyta magát bedarálni.” (Kevésbé indulatosan a kultura.hu szerzője is arra utal, hogy különleges tehetségeknek talán különleges munkafeltételeket kellene biztosítani.) Így az Élet és Irodalom szerzője mintegy az elavult struktúra áldozatának tekinti Mohácsi János új rendezését: „Ebben a struktúrában az Ördögöket havi két alkalommal játsszák, tehát a színház eleve nem hisz benne – vagy abban, hogy a közönségnek van kapacitása az intellektuális bonyolultság befogadására. Sikerül minden körülményt összehangolni annak bizonyítására, hogy nincs. Sikerül a bukásra játszani. Sikerül a premier kritikái után minden kritikát abba a helyzetbe hozni, hogy manipulációnak hasson. Nonszensz az egész, mindenestül…”

Úgy tűnik, hogy az Élet és Irodalom recenzense kiemelkedően fontos előadásnak tartja az Ördögöket, nyilván ezért fakad ki a „sorsa” miatt – nemcsak az egész magyar színházi struktúrát ostorozva, hanem ennek minden szereplőjét is a, közönségtől a kritikáig. („Nincs az a Ionesco, aki abszurdabb volna, mint amilyen a magyar színház. Megint sikerült hülyére venni mindent és mindenkit, struktúrát, társulatot, közönséget, kritikusokat, elvet és gyakorlatot” – írja. Majd később így folytatja: az előadás „nem könnyen érthető és értelmezhető, főként azoknak, akik nem (esetleg régen) olvasták az Ördögöket, és akik nem szoktak hozzá (hol tehették volna?) az asszociatív, gondolkodtató színházhoz, vagy egyszerűen ahhoz, hogy olvasni tudjanak egy többrétegű, a képi szimbolikára és a szereplők párhuzamosságára épülő előadást.” „A kritikák – kevés kivétellel – „rendes körülmények között” sem kísérlik meg egy intellektuálisan bonyolultabb rendezői gondolkodás fölfejtését.”) De az Élet és Irodalom recenzense szerint nemcsak a süket szakmai-színházi közeg, hanem a Nemzeti akusztikai tere is okolható azért, hogy az alkotók és a színészek „tehetséges erőfeszítései dacára az előadás „nem jön át a rivaldán”. Sem a helyszínen, sem a kulturális közvéleményben.”

Az Ördögök kapcsán szerintem is erről kellene leginkább beszélgetni. Még ha az Élet és Irodalom recenzesének hangütésével nem is tudok azonosulni, alapkérdését fontosnak tartom. Az Ördögök sorsa, úgy tűnik, valóban eldőlt a későbbre halasztott bemutatón, amelyen nem volt még kész az előadás. A kritikák többsége erről szólt, a szóbeli (szakmai) véleményformálók is ez alapján „kezdték még működésüket”. Így az előadás élete lényegében befejeződött akkor, amikor valójában kezdődnie kellene. Az előadásról rögzített összképen aligha módosít lényegesen, hogy a Színházban más recenzióknál hosszabb elemzés jelent meg az Ördögökről (erényeiről és problémáiról). És az sem, hogy az Ellenfény hasábjain az előttem szóló „nem egyszerűen jó előadásnak, hanem nagy színháznak” nevezi Mohácsi-rendezést. Pedig a szempontjaik megfontolandók. Ugyanakkor egy tágabb problémára is utalnak, nevezetesen arra, hogy valóban jellegüknek, jellemzőiknek megfelelően kerülnek-e be a közbeszédbe bizonyos produkciók? Megtaláljuk-e (keressük-e) hozzájuk azokat a szempontokat, amelyek a lényegükhöz visznek közelebb? Eljutunk-e azokhoz a kérdésekhez, amelyek alapján érdemben lehet szót ejteni róluk?

Úgy tűnik például, hogy az eddig megjelent kritikák evidenciaként kezelik, hogy az Ördögök a terrorizmusról szól. „…a főtéma a terrorizmus, az azt tápláló ostobaság, kisszerű nyerészkedés, aljasság…” – írja a Critcai Lapok. A Magyar Nemzet szerint „az Ördögök a legkorábbi remekmű a terrorizmusról”, amelyet hasonló mai történettel egészítenek ki a színpadra állítók. Az Élet és Irodalom a terrorizmust jelöli meg a két szál összekapcsolásának alapjául. (Mohácsi János „Dosztojevszkij regényét – társulva Mohácsi István íróval és Kovács Márton zeneszerzővel – kíméletlenül beletrancsírozza az előadásba, az eszelősségig kiélezve a szerző forradalmi anarchistákat illető gunyoros kritikáját, és összepasszírozva egy mai történetzöldséggel, amely a nemzetközi terrorizmus robbantásos merényleteit egy burleszk őrületben tobzódó családi klán megsemmisítő, világuralmi fenyegetésének parabolájává nagyítja.”). Hasonló derül ki a Színház cikkéből is: „a két terrorizmus nem sokban különbözik ezen a színpadon, legfeljebb a díszletek: vodka és szamovár az egyikben, modern hátizsák a másikban. Szervezet és társaság itt, zrt ott. Ebben is, abban is feláldoznak ártatlan(oka)t. Mindkettő formája a szimbolikus rend elleni merénylet. Egyikre sincs külső magyarázat. A magyarázat mindig a gondolkodni nem akaró csorda-emberben van, véli Mohácsi.”

A terrorizmus mint központi téma kiemelése mellett az eddig megjelent kritikák egyáltalán nem foglalkoznak az idő problémájával. Bár az idősíkok váltogatását többen említik, de inkább csak dramaturgiai szerepet tulajdonítanak neki. A 19. századi és a mai „szálak először párhuzamosan futnak egymás mellett, csak áttűnésekkel utal egyik a másikra, később azonban egy bulgakovi ötlet megfejeli az egészet. Eszerint két „feltaláló” badar nevű, kultúrhordalékokra utaló - marktvénium, cirilmethod –, robbanásveszélyes szerkentyűt állít elő, miáltal az idő kizökken, hol előre, hol visszafelé halad, a máshol és máskor játszódó történetek pedig összekutyulódnak, mint egy Ayckbourne-vígjátékban.” Az előadás értelmezésben a recenzensek nem szánnak szerepet az időnek, sőt a Criticai Lapok recenzense egyenesen azt állítja, „hogy nem tűnik tisztázottnak tegnap és ma, vagyis a dosztojevszkiji és a Mohácsiék kreálta történet viszonya.” Csak a Színház kritikusa szán elemzésében fontosabb szerepet ennek a kérdésnek. Ő azonban gyökeresen más állásponton van, mint az Ellenfény vitájának második megszólalója. „A tér-idő beágyazottság általában Mohácsinál nem létezik… Csak egy helyzet van, egy jelen idejű létállapot, amely éppen a vizsgált tagjait köti össze. Oda, hogy nem létezik tér-idő, kimondatlanul minden darabja eljutott.” Az Ördögökben „a nézőnek eleinte szalonkabátok vs ballonok jelzik az időkülönbséget [mármint a két cselekményszál két idősíkja között], hogy aztán az előadás ezeket a kulisszákat és konvenciókat maga mögött hagyja, és szabadon járjon ki-be, jelenből másik jelenbe. Hiszen el kell jutnunk addig a mondatig, hogy a dolgok ismétlik önmagukat. És a jövő be fog következni.” Talán ebből az értelmezéskülönbségből adódik, hogy a Színház recenzense – vitánk második megszólalójával ellentétben – kifejezetten optimistán olvassa az Ördögök zárlatát: a „néző tapsolna már, azaz menne, alig hallja a pap közös jövőbe vetett mondatát, hogy „talán ma igen”, hogy mi vagyunk az igen, vagyunk és leszünk, nekünk dolgunk van, ők pedig mennek vissza oda, ahonnan jöttek: a süllyesztőbe.”

Én magam, az emlékeim alapján, bevallom, nem tudok „igazságot tenni” a terrorizmus kontra idő vitában. Ehelyett azt tervezem, hogy harmadszor is megnézem az előadást. Most már céltudatosan. Azt figyelném, hogy „magyarázza”-e az előadás a terrorizmust vagy csupán ok nélküli létezőként ábrázolja. És hogy vajon az idő dramaturgiai szerepén túl tényleg filozófiai középpontja-e az előadásnak? És ha igen, mi történik vele? (Mi történik velünk?)

Egyetlen új szempontot javasolnék megfontolására, amely eddig még nem merült fel. Már azon a bizonyos bemutatónak aligha nevezhető első előadáson is az volt az érzésem, hogy itt egy új Mohácsit látok. Erősen vitázott bennem, hogy sikeres vagy kudarcos vállalkozást figyelek-e. De az egyértelműen az előbbi felé billentette a mérleg nyelvét, hogy egy megújuló rendező és egy átalakuló színházi nyelv produktumával találkoztam. (Második megtekintésre, egy hónappal később már jóval meggyőzőbb előadást láttam.) Az Ördögök nem folytatta sem a Sárga liliomot, sem a Megbombáztuk Kaposvárt, a Csak egy szög és az 56/06 előadásaiból összeálló trilógiát. Úgy tűnik, Mohácsi új utakat keres mind dramaturgiájában, mind színházi nyelvében. De ennek jellegzetességeinek részletezését inkább a vita később fázisára halasztanám. (Csak jelzésként: olyan részletekre gondolok, amelyre vitánk első megszólalója is utal, amikor kiemeli a második részt kezdő bohócjelenetet. Vagy arra, hogy merőben új funkciót kap ebben az előadásban Kovács Márton nagyszerű zenéje, amiről minden kritika csak elismerően szól.)

Azt javaslom hát, hogy folytassuk az Ördögök színpadi életéről szóló vitát az Ellenfény online oldalain! Mindenki véleményére nyitottak vagyunk, ha érdemi mondanivalója van az előadásról. Mint ahogy más szakmai teljesítményekről is érdemes lenne végre párbeszédet kezdeni. A monológok kora után talán a dialógusok ideje is eljön egyszer. „Talán ma igen.”

Az Ördögökről az interneten megjelent kritikák:

Karsai György: Ördögökre várva. www.kultura.hu 2007. október 31.

Koltai Tamás: Tokhal vonóval. Élet és Irodalom 2007. dec. 6.

Körmendy Zsuzsanna: Új megközelítésében az Ördögök. Magyar Nemzet 2007. november 10.

M. G. P.: MGP az Ördögökről. NOL 2007. október 31.

Nyomtatásban megjelent kritikák:

Tompa Andrea: Mégis miféle jövőnk? Színház 2008. január

Urbán Balázs: Útvesztőben. Criticai Lapok 2007/12.