Mint egy falusi görög tragédia
Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2011: Beszélgetés Mohácsi Jánossal
– A szatmári bemutató után két és fél héttel, március elején újabb bemutatód volt Pécsett, a Parasztopera. Hogy sikerült ilyen viharos gyorsasággal megrendezni az előadást?
– Nem ilyen egyszerű a történet. Amikor letettük Az elveszett levelet, nem sokkal később már elkezdtük Parasztoperát. Tehát decemberben már dolgoztunk rajta Pécsen. Én kevesebbet, de Kovács Marci hihetetlen rigorózusan próbálta a zenei részt, és mire Szatmárnak vége lett, addigra tulajdonképpen betanította a zenekarnak és a társulatnak a Parasztoperát. Sőt addigra Bodor Johanna, akinek Szatmárnémetiben készítettem egy részletes leírást, hogy hol várok olyan mozgásokat, amelyek a koreográfus kompetenciájába tartoznak, a saját feje szerint végigcsinált egy „előadást”. Ennek a 95%-át ugyan eldobtuk, de stúdiumnak mindenképpen nagyon hasznos volt. Amikor visszajöttem Szatmárnémetiből, tulajdonképpen csak annyi volt a dolgom, hogy az András által kitalált térben megfogalmazzak egy nem túl hosszú prózai előadást.
Mohácsi János
– Prózai előadást mondasz, miközben szinte végig énekelnek a szereplők.
– Igen. Tudod, én nem tudok operát rendezni, nem is akarok soha megtanulni. Emiatt úgy bántam az anyaggal, mint egy prózai darabbal.
– Ez mit jelent?
– Például azt, hogy nem csak azt kell megcsinálni, ami Pintér Béla szövegében és Darvas Benedek zenéjében nagyon feszes ütem szerint megy. Emlékszem, hogy két éve, amikor a kaposvári főiskolásokkal megcsináltuk a darabot, akkor például nagyon sokat dolgoztunk a cowboyt játszó fiúval, Gulácsi Tamással azon, hogy milyen érzés az, amikor valaki öt év után bemegy az apai házba. Akkor találkozik azzal, amit itt hagyott, miközben ő bejárta a világot. Mit érezhet ekkor az ember? Azt mondtam, hogy itt vagyunk a reália kellős közepében, és most nem csak azt kell eljátszani, ami énekelve szólal meg. Ehelyett az a feladat, hogy mi van akkor, amikor öt év után találkozik az ember az anyjával, aki nem ismeri meg őt, mert átplasztikázták a fiú arcát. Hogy ez micsoda belső retteneteket ébreszt, milyen hullámokat tud vetni. Egy idő után még olyan gazemberséget is kértem Tamástól, hogy a hazatérés jelenetében annyi idő után szólaljon meg, amennyit szükségesnek érez. Várjon nyugodtan, csak azt kértem, hogy ne ölje meg a nézőket. És tényleg extrém hosszú szünetekkel manipulált Tamás, de állati izgalmas volt a dolog. Egyébként Balikó látta a főiskolásokkal készült előadást, és ő mondta, hogy csináljuk meg a Kamarában is.
– Miért álltál rá?
– Egész egyszerűen azért, mert szenzációs anyagnak tartom a Parasztoperát. Szerintem ott van a legjobb tíz darab között, ami az elmúlt évtizedben született. Ebben biztos vagyok. Nagyon jó a humora. És erős világot teremt. Olyan, mint egy falusi görög tragédia. Akkor is, ha vannak benne dramaturgiai problémák, amiket nem oldott meg Béla. Talán a zenéje is erősebb volna, ha kicsit eredetibb lenne. De mindezekkel együtt nagyszerű anyag. És nagyon jó stúdium volt a főiskolásoknak, mert nem kíván operai hangokat, mégis nagy figyelemmel lehet dolgozni rajta. Azaz nem lehet megúszni. Bele is tört néha a bicskájuk…
– A főiskolai előadás egyik találmánya a kórus volt, hogy az osztály másik fele, akik nem játszottak az előadásban, kórusként voltak jelen, és tényleg a görög tragédiák hangulatát lopták be a Parasztoperába.
– A főiskolás tapasztalatok alapján Kovács Marci eleve nagyobb szerepet szánt a kórusnak. Ezeket a részleteket ő szépen megírogatta, Darvas Benedek meg majdnem megbolondult ettől. Valami olyasmit magyarázott Mártonnak – amit én nem szeretek –, hogy ez egy opera, és nem lehet csak úgy beleirkálni. Erre azt mondta neki az egyik zenészkollégája, hogy te pedig összelopkodtad a világirodalom összes dallamát, és még te mersz operáról beszélni.
– Valóban: a Parasztopera zenéje alapvetően stílusjáték, tele idézetekkel.
– Csak nem sértődik meg ezen Darvas, de szerintem Marci munkája nyomán lett nagyon egységes a muzsika. A kórus alkalmazása és a hangszerelés átigazítása izgalmas eredményt hozott létre.
Kovács Márton, Zayzon Zsolt
– Kovács Márton átigazításai az autentikus népzene felé vitte vissza a muzsikát.
– Nem az autentikusságot tartom ebben fontosnak, hanem az egyéniséget. Én értem az idézeteket, rendben is vannak, de igazából nem szeretem őket a színházban. Szerintem nem lehet döntő szerepük egy előadásban. Amikor önmagamtól idézgetek, azok is leginkább csak belső viccek. Nem jó, ha a nézőknek a korábbi előadásokat kellene ismerniük ahhoz, hogy értsék a poént. Ugyanígy nem szeretem a zenében sem az idézeteket. Marci az egész muzsikának adott valami különleges ízt, bár neki is meg kellett tartania az autentikus népzene és a barokk recitativók meg a nagy finálék közti különbséget. De hát ez adott volt.
– Az előadás érdekessége a Mohácsi András által tervezett tér, amely újrahasznosított hulladékokból áll.
– Nagyon jó volt először együtt dolgozni a másik öcsémmel, aki szobrász. Ő csinálta ezt a hulladékból álló díszletet. Ő nagyon biztos benne, hogy mindez mit jelent, én már nem annyira. Számomra ez nem több egy nagyon jól használható térnél. Csak annyit kértem Andrástól, hogy az elején hozza nagyon közel hozzánk a játszókat, amennyire csak lehet, hogy a végén a messzeségből érkezhessen meg a násznép, olyan messziről, amit a Kamara méretei lehetővé tesznek.
– A térben az is meglepő volt, hogy a Kamara eredeti nézőtere helyett egy épített katlanban találtam magam. Egy meredek lelátón, amelyről figyelhetjük a mélyben zajló eseményeket.
– Ennek két oka is van. Az egyik, hogy utálom a Kamara a nézőterét, a negyedik sorból már semmit nem látnak az emberek. A képzelt betegben ez borzasztó élmény volt. És azt gondoltam, hogy ha meg tudjuk csinálni, amit Andris kitalált, hogy újrahasznosított hulladékból áll a díszletet, akkor a díszletre szánt összegből lehetne csináltatni egy normális nézőteret is. Az volt az egyik cél, hogy alakuljon ki egy jó nézőtere ennek a színháznak. A másik pedig az – amit ez automatikusan hozott –, hogy egyfajta görög érzetet ad az előadásnak, mert kicsit olyan, mint egy amfiteátrum nézőtere.
