Egyszemélyes előadások

A IV. Gyermekszínházi Szemléről

A Marczibányi téri Művelődési Központ rendezvénye – akárcsak a korábbi három fesztivál – a számvetés igényével készült. Feltűnő volt, hogy mennyi egyszemélyes előadás szerepelt az idei fesztiválon, és hogy ezek többsége milyen magas színvonalú volt. Ezek a produkciók önmagukban is jelezték, hogy manapság melyek a gyerekszínházak legerősebb tendenciái: a szövegről (a darabról) áttevődik a hangsúly a téma játékos kibontására, amelyben a vizualitásnak és más, a társművészetekre utaló kreatív ötleteknek jóval nagyobb szerep jut, mint a teatralitás hagyományosabb formáinak.

Sándor L. István | 07. 11. 21.

Néder Norbert, a Ládafia Bábszínház mindenese maga adaptálja a választott mesét, ő találja ki az előadás dramaturgiáját, maga tervezi a „bábszínházi teret” és a benne megjelenő figurákat, amelyeket – a többi „játszó eszközzel” együtt ő maga készít el, aztán az egész előadást (egyetlen zenész közreműködésével) egymaga játssza végig. Így történt ez mindkét idei fesztiválon bemutatott produkciójával, a sajtótájékoztatón előadott Viadallal (amely A kiskakas gyémántfélkrajcárja sajátos adaptációja) és a versenyprogramban szereplő Nyakigláb, Csupaháj, Málészájjal is.

Néder Norbert: Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj - Fotó: archív

Az utóbbi az ismert történetet sok pici trükköt tudó, ládányi faszínpadon fából faragott fabábokkal mesélte el. Az előadás tele volt remek ötletekkel, amelyből az derült ki, hogy alkotójuk milyen kötetlen fantáziával képzeli el produkcióit. (Például az esztendőnyi szolgálatot – a sokféle tevékenységet: kalapálást, fúrást, fűrészelést – egyetlen gépezetben egyesítő ügyes szerkezet tette lehetővé. A jutalmul kapott csodaeszközöket ellopó kocsmárost előbb egy mozgó bajuszú arc, majd egy kulcslyukon leselkedő hatalmas forgó szem jelenítette meg). De a produkció igazi motorja Néder Norbert vásári mintákat követő, a közönséggel eleven kapcsolatot tartó, harsányságát huncutsággal ellensúlyozó sodró lendületű játéka volt. Ez képes volt ellensúlyozni a dramaturgiai döccenőket is, a történet második felének némi elnagyoltságát is.
Ugyancsak a vásári bábjáték hagyományát követi a díjkiosztást követő produkciót bemutató Pályi János is, azzal a különbséggel, hogy ő nem személyes szereplője az előadásoknak. Ő visszahúzódik a díszletek mögé, a bábjain keresztül, a mozgatásukkal, a velük fenntartott intenzív viszonnyal teremti meg azt a közvetlen, lüktető játékosságot, amely folyamatosan bűvkörében tartja a nézőket. Bár a fesztivált záró Órajátékról (erről a modernkori életképeket a misztériumjáték és a vásári bábjáték hagyományaival egyesítető előadásról) az volt a benyomásunk, hogy még nincs teljesen kész, az most is lenyűgöző volt benne, hogy Pályi számtalan figurája mindegyikének külön életet ad, nemcsak világosan megkülönbözteti, hanem határozottan jellemezi is őket.
Hogy ez korántsem magától értetődő bábjátékos erény, jelezte a zalaegerszegi Karácsonyi ének kudarca. A Griff Bábszínház (Hársfai Péter adaptációjában és Merő Béla rendezésében) szinte a lehetetlenre vállalkozott: egyszemélyes bábszínházként próbálta újramesélni Dickens történetét. Bármilyen vonzó volt a pici reflektorokkal körülölelt, változó háttereket mutató doboznyi színpad, bármilyen érdekesek is voltak a különféle karaktereket megjelenítő figurák (tervező: Orosz Klaudia), bármennyire is lenyűgöző volt az a lendület, ahogy az egyetlen bábos (Farkas Attila) belevetette magát a játékba (az előadás során 33 különféle marionettfigurát mozgatott), de a 19. századi életképeket látomásokkal egyesítő történet mintha nem igazán kívánta volna ezt a formát: sokszor még az egyes figurákat is nehéz volt megkülönböztetni, nemhogy a felpörgetett sztori fordulatait követni.
A harsány, vásári hangütéssel szemben a játékosságnak sokkal intimebb formáit valósította meg két másik egyszemélyes előadás, amelyeknek ugyan egyetlen előadójuk volt, de valójában team-munkában születtek. Majoros Ági Százszorszép Bóbiska című előadásához (mely Edith Nesbith meséje nyomán készült) Szász Ilona készítette az adaptációt, Mátravölgyi Ákos tervezte a vizuálisan lenyűgöző teret: a gyönyörű harangjátékot, amelyben a jóságos és gonosz harangmanók irányította történet elevenedett meg. A Bartal Kiss Rita rendezte produkcióban az előadó, Majoros Ági odaadó figyelemmel, személyes érzékenységgel, derűs játékkedvvel mesélte el az elátkozott királylány és az épp ellentétes varázslat áldozatául esett királyfi történetét, akik sok viszontagság után mégis csak egymásra találtak.

Százszorszép Bóbiska (Majoros Ági) - Fotó: archív

A Tintaló Társulást hárman alkotják, Sipos Katalin és Sisak Péter mellett Badacsonyi Angéla, aki játékával jelentőséget ad az egyszerű történetnek. Egy kócos hajú baba, Furinka szájából hangzik el – többször is – a címmé emelt kijelentést: Nem akarok többé boszorkány lenni, hogy aztán a boszorkánymesterrel összeveszve elinduljon megkeresni élete új értelmét. Sokféle foglakozás kipróbálása és jónéhány kudarc után végül megtalálja új hivatását a cirkuszban, a csodák közelében. Badacsonyi Angéla intim játéka, intenzív, érzékeny figyelme, odaadó jelenléte valódi csodákra képes: életet varázsol ad minden tárgyba, amit csak megmozdít az előadás során. (Nemcsak a bábok nagyon igényesek az előadásban, hanem az a tárgyi környezet is nagy gonddal van összeválogatva, amelyben a történet megelevenedik.)