Játszótársak

Mindebből azonban izgalmas kortárs előadásokat teremtenek, amelyek - a gyerekeknek és a felnőtteknek egyformán szólva - képesek megmutatni egy-egy történet emelkedettségét és virgonc humorát, eleven játékosságát és magával ragadó intimitását.

Együttjátszások

A MárkusZínház működésének legmélyén a vásári bábjáték hagyományai rejlenek (nem véletlen, hogy egyszemélyes előadásként Pilári Vitéz Lászlót is játszik), hisz előadásaik legfőbb éltetője a közönséggel kialakított eleven, lüktető kapcsolat. Pilári Gábor igazi mestere a nézőkkel való együttjátszásnak, kiszólásai, (ön)ironikus kommentárjai azonban sosem zökkentik ki a nézőket a színházi élményből, épp ellenkezőleg: a részesévé avatják őket.  Mindebben remek partnere Vajda Zsuzsanna, akinek figyelme, pontossága, érzékeny jelenléte épp azt biztosítja, hogy a sok alkalmi poén ellenére sem zilálódik szét az előadás.

De minden előadásban egymással is játszanak: Pilári zsörtölődő, olykor hetvenkedő játékosának Vajda figurája időnként megpróbál visszavágni, amiből remek játékok születnek – két civakodó, olykor gyerekként vetélkedő bohócot látunk. Többnyire a játszott történeten belüli küzdelem (a sárkányok legyőzése, a törökkel vívott csata stb.) kap ezzel egy újabb – megejtően mulatságos – dimenziót.

Piláriék, mint a vásári bábjátékosok általában, sokat tudnak arról, hogyan lehet összeszedni nézőik figyelmét, legyenek akár szabad téren, akár színházteremben, és mindig fokozatosan, több lépcsőn át vezetik be nézőiket az előadásuk világába, az elmesélt történetbe. A Benedek Elek meséjéből készült Az égigérő fában a közönség sorai közül bóklászik elő két furcsa alak, akik arról vitatkoznak, hogy melyik herceg lenne a legjobb kérő a királykisasszony számára. Aztán leemelik kalpagjaikat, és ahogy összeillesztik, máris elénk varázsolják a kismalacot, aki a történet mesélője lesz.

A (szintén Benedek Elek nyomán született) Laci királyfi kezdetén egy lavór vízzel ténfereg a közönség sorai között Pilári, amiből nem sokkal később egy remek bohóctréfa alakul ki a színpadon: a lábmosás végén hiába törli meg egy marék gyapjúval Pilári lábát Vajda Zsuzsa, a férfi ugyanazzal a lábával lép a lavórba: belesett – mondja mentegetőzve. Beleesett? – szövik tovább a játékot: a vízbe hullott gyapjúcsomót gyúrni kezdik, mintha nemezelnék, hogy aztán labdaként hajigálni kezdjék őket. Majd előhúznak egy egész kosár kisebb-nagyobb nemezlabdát, és ki-kidobálják a nézők közé. A gyerekek természetesen sikongva hajigálják vissza a labdákat, és mire az utolsó is visszaérkezik, a legzizegőbb iskoláscsapat is figyelmesen várja a folytatást. Aztán játék játékot követ a Laci királyfi első felében: a labdák tojásokká alakulnak át, amelyeket egy kotlós vigyáz, mindaddig, amíg Pilári egy darab birkabőrből egyetlen mozdulattal elővarázsolt pulikutyával csaholni nem kezd a kotlósra. A bevezető játékok az előadás „jelrendszerébe” vezetik be a nézőket, azt szemléltetik, hogy itt minden mindenné képes átváltozni – hála a játszók animáló tehetségének. De ezen túl tematikusan is előkészítik a történetet: ezekben a bevezető játékokban minden a születésről szól, hogy aztán végül a közönséggel együttjátszva megszülessenek a történet főszereplői is, Laci királyfi és három nővére.

A testvérek úgy viselkednek, mint a gyerekek, együtt játszanak, de gyakran civódnak, veszekednek. Egy ilyen összezördülés alkalmából véletlenül szalad ki Laci királyfi száján a mondat: akkor nyeljen el benneteket a föld, és mivel nemrég varázshatalmat kapott a nagyanyjától, hogy az első kimondott kívánsága valósággá lesz, mindez így is történik. Gyönyörű, ahogy Vajda Zsuzsa kilép a szerepéből, odamegy Laci királyfihoz, és nagyon egyszerűen azt kérdezi tőle: mit mondtál? Nincs a hangjában feddő hangsúly, de egy életre megjegyezhető belőle, hogy minden kimondott szónak súlya van, bármi, ami elhagyja az ember száját, valósággá válhat. Tudja ezt a megszeppent Laci is, ami a következő pillanatban meg is történik: nővérei pörögve, forogva, a levegőbe széles ívek rajzolva belehullanak a kútba (egy hosszú vesszőkosárba).

Az is összekapcsolja a Laci királyfit és Az égigérő fát, hogy mindkettő leányszabadítás(ok) története. Meg az is, hogy mindezt a MárkuSzínház a közönséggel együtt játszva meséli el: nemcsak folyamatosan kommunikálnak a nézőkkel, hanem még játszótársakat is választanak közülük. Pilárinak utánozhatatlan tehetsége van ahhoz is, hogy valódi játszótársakká tegye az előadásba „behívott” nézőket. „Milyen jó kiállású legény vagy” – mondja a kisfiúnak, aki első próbatevőnek jelentkezik, hogy a sárkány után induljon az égigérő fán megszabadítani a királykisasszonyt. „A hősök is szoktak időnként sírni” – mondja a legénykének, amikor az elpityeredik, mert Pilári a világfa megmászását imitálva a vállán, a hátán ide-oda forgatta őt. Akik a Laci királyfiban jelentkeznek próbatevőnek, azoknak nem a magasságokat kell ostromolniuk, hanem a mélységbe aláhullni: a kútba – azaz a kosárba – alámerülni. Akik még nem látták Pilári gyereket magasba emelő, ide-oda forgató „mutatványát”, nem biztos, hogy itt olvasva ezt elhiszik, pedig így van: Pilári pontosan tudja, mit csinál, és partnerével együtt gondosan vigyáz játszótársaira.

Előadás közben Pilári remek kiszólásokkal tartja folyamatosan ébren a figyelmet. Ezek mindig a kialakuló szituációra reagálnak, tehát az állandó formulák mellett előadásról előadásra változnak is, ugyanakkor felnőtteket és gyerekeket egyaránt megszólítanak, méghozzá úgy, hogy mindig személyesen is szólnak a nézőkhöz. („Azt hitték, hogy maguk megússzák?” – kérdezi a távoli zugokban ülőktől, amikor végigriogatja a nézőket a sárkánnyal. „Tessék félni” – biztatja a közönséget, amikor lanyhulni látja a riadalmat.) „Elkéstek?” – szólítja meg Pilári az egyik anyukát a Laci királyfi egyik előadásán, akin némi zavart érzékel. „Elmeséljem az elejét?” – kérdezi, és elmeséli. Majd hozzáteszi: „közismert vándormeséről van szó, amelyet Benedek Elek és Berze Nagy is felgyűjtött, de van széki változata is.” És mindez nem tudálékosságnak hat, hanem a játékba a felnőtteket is bevonó poénnak, ami azért arra is utal, hogy a játszók egy-egy történet mesepoétikai és mitikus hátterét is pontosan ismerik.  Vagyis nagyon tudják, mit csinálnak.

E folyamatos együttjátszások mellett a MárkuSzínház pontosan is mesél. Vajda Zsuzsanna nagy játékkedvvel egészíti ki Pilári vehemenciáját, és gondosan ügyel rá, hogy a történet a sok játékos kitérő közepette is célba érkezzen. Hogy Laci királyfi végül elinduljon az alvilágba, és ott megetesse, megitassa a kígyócskát (akitől Piláriék játékának hatására a gyerekek természetesen megijednek). Hogy a kígyócska megajándékozza Lacit a varázserejű inggel és karddal, amit aztán az egyik sárkány elkér tőle. („Ne adjam oda neki?” – kérdez vissza Pilári az egyik felnőtt nézőtől, akitől tanácsot kapott. „Maga nem olvasta Benedek Eleket? Oda kell neki adni.”) Hogy aztán maga a kígyócska győzze le a védtelenné vált Laci helyett a legerősebb sárkányt, és rontástól megmenekülve nyomban visszaváltozzon királylánnyá, és felajánlja a kezét a nővéreit az alvilágból kiszabadító főhősnek.

A másik Benedek Elek-feldolgozásban – a közönség soraiból belépő gyerekek „próbatételei” után – végül Jánoska, a vándorlegény indul el az égigérő fán a királylány után. Hogy végigmásszon a legvékonyabb ágon, mint egy kötéltáncos, amelyet egy segítőkész, „dekoratív anyuka” feszít egyenesre. Hogy aztán Jankó a táltosdobra rajzolt girhes csikót megetesse parázzsal (valóban felcsapnak a lángok egy rövid jelenet erejéig), hogy aztán deli táltossá és a főhős hű társává változzon. A segítségével győzi le Jánoska a sárkányt. De ebben a gyereknézők segítségére is számítanak: a sárkány legyőzendő erejét két nyúlnak öltözött zsák jelképezte, amelyet ide-oda hajigáltak a gyereknézők. („Csak az óvónőknek mondom, két zsák, és a gyerek fél órákat elvan vele” – veti közbe Pilári.) A végső csapást az jelentette a sárkányra, amikor a szerterepülő kukoricaszemeket (mint a sárkány pillangókba rejtett végső erejét) lelkesen megtaposták a gyereknézők.

Bábos és színészi eszközök

Ha van időnk kipillantani a sodró lendületű játékokból, rácsodálkozhatunk arra a kézműves gondosságra is, amellyel a MárkusZínház megformálja bábjait, tárgyait, kellékeit. Igazi komplex művészet az, amit ők képviselnek. A vidámság mellé mindig gondosan odaillesztik a többnyire maguk által megalkotott szépséget is.

Produkcióik tárgyi-képzőművészeti világa, illetve bábos, színházi eszköztára előadásról előadásra változik, hisz változik az a világ is, amit megteremtenek. Még az egymáshoz leginkább hasonlító két mese is némileg eltérő világot mutat, bár hasonló anyagokat használ: gyapjúból készültek a bábok, a díszletelemek és kellékek pedig fából, vesszőből. Az égigérő fa színpadának közepét a világfa, egy szépen megmunkált forgatható szerkezet uralja, a Laci királyfiban erre a helyre (az előbbivel épp ellentétes világba mutatva) az alvilág lejáratát jelképező hosszú vesszőkosár kerül (a háttérben itt lenyesett ágak láthatók, amelyekre később vásznakat aggatva sárkányvárak emelkednek). Mindkét előadásban groteszk bábok szerepelnek, de más „helyi értékkel”. Az égigérő fában megjelenésükben is különböznek a hősök (Jánoska, a királylány), az ellenség (faágra függesztett három fejű sárkány) és a többiek (a taligára eszkábált király, sapkából lett malacka). A Laci királyfi orrukat mozgatni tudó nagyszoknyás nemezbábjai egy családból valók, Laci nővérei és a kígyóból lett királylány mintha csak testvérek volnának; itt még a félelmetes ellenség is egy (illetve három) nagy bumfordi nemezsárkány.

A Fülemüle, amelyet egyszemélyes játékként Vajda Zsuzsanna ad elő, a kínai helyszínnek megfelelően selyembe öltözik. Egy kinyíló bőröndre különféle színű, mintázatú selymek kerülnek, ez rendezi be a császári palotát. De a kertet, az erdőt, a patakot is a földre fektetett selymek varázsolják elő. A kínai császár is gazdag selyembe öltözve jelenik meg, és a többi szereplőt – az egyszerű, a fejtetőjüknél tartható-mozgatható fabábokat – is selyemöltözet díszíti.  De még a halál is – egy fehér halálfej – fekete selyembe öltözik. Ez az Andersen-mese helyszínére rímelő anyaghasználat a mesélés egyszerű gesztusaival kapcsolódik össze. Vajda Zsuszanna egy lámpással jelenik meg, kínaiul köszön, bevezet abba a világba, ahol a történet játszódik, majd egy kisszékre letelepedve mesélni kezd. Innen áll fel, hogy megjelenítse a legfontosabb jeleneteket és fordulatokat, de az előadás egészét a mesemondás közvetlensége hatja át.

Ezzel szemben többszörös játékká alakítja a MárkusZínház Vörösmarty Csongor és Tündéjét, a darabot ugyanis bábcirkuszként állítják színpadra, ahol az lesz az érdekes, hogy mit tudnak „produkálni” a bábok, amelyek itt fából faragott marionettek. Az eredeti darab szereplőihez ez a bábszínházi változat egy-egy cirkuszi szerepkört kapcsol, amely egyrészt összhangban van az eredeti történetben betöltött funkciójukkal, másrészt meghatározza a bábu karakterét is. Csongor és Tünde, Vörösmarty legköltőibb alakjai „a levegő királyaiként”, bravúrosan mozgatott légtornászokként jelennek meg, tényleg képesek szállani. Szolgái, Ilma és Balga bohócok lesznek az előadásban. (Mulatságos ötlet, hogy amikor bánatában Balga fel akarja magát kötni, akkor piros orrában akad fel a kötél.) Mirigy „szabadulóművész és illuzionista”-ként aposztrofálódik. (A játék kezdetén kiszabadul egy ládából, de ahhoz, hogy a piros zsineg szorításától is megszabaduljon, amivel a fához kötözte magát, már Csongor segítségére van szüksége. Remek bábos játék az, ahogy Mirigy – mintha tényleg egy bűvészmutatványt látnánk – átváltozik kővé.) Kurrah, Berreh, Duzzog ördögi ugrócsoportként érkezik, s ezeket a bábokat valóban a mozgékonyságuk  jellemzi. (Az előadás azt a mozzanatot is megjeleníti, amire a szöveg csak utal, hogy ezek a folyton mozgásban lévő figurák széttépik Mirigy rókává változtatott lányát.)

A legtöbb MárkusZínház-előadáshoz hasonlóan a Csongor és Tündében is mindvégig látható a két játékos (s jelmezük ugyanúgy megtervezett része az előadás látványvilágának, mint minden egyéb tárgy). Különféle bábokat véve a kezükbe más-más szerepekbe lépnek be, amelyeket hangváltásokkal nagyon pontosan elkülönítenek és világosan jellemeznek. Ugyanakkor mindvégig jelen vannak játékosként is. Ez a Csongor és Tündében a cirkuszi „műsorszámok”, illetve ezek bekonferálásának kettőségével függ össze. A produkciókban jelennek meg a történet jelenetei, ekkor Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna különféle szerepeket formál meg, és Vörösmarty szövegét halljuk tőlük. Ezeket a „zárt műsorszámokként” értelmezett jeleneteket azonban nem akarja az előadás folyamatos történetté összekapcsolni (mint ahogy ez az eredeti darabban sem történik meg), ehelyett átkötő jeleneteket látunk, amelyben vásári-cirkuszi kikiáltókként jelennek meg a bábjátékosok, visszaidézve azt a közönséggel közvetlenül kialakított kapcsolatot, amely a két Benedek Elek-mesét jellemezte.

Áhítat és humor

A MárkusZínház komplex színházi nyelvének fontos meghatározója az előadásban megjelenő hangulatok, esztétikai minőségek összetettsége. A Pilári–Vajda alkotópárnak utánozhatatlan képessége van arra is, hogy az áhítatos és a profán, az emelkedett és mulatságos egymásba átforduló egységét megteremtsék.

Ennek egyik legszebb példája a Betlehemi történet, amely – miközben felidézi Jézus születésének misztériumát – profán játékká is alakítja azt. Itt az Úristen rádióhullámokon értekezik az angyalokkal, de mivel rossz a vétel, nem mindig pontosan azt történik, amit szeretne. Aztán a nekiszabadult nevetés egy pillanat alatt fordul át áhítatba, amikor elhangzik egy szép népi imádságos ének. Ám a megteremtődő ünnepi pillanatban is ott a mosoly, hisz látjuk a közönség soraiból behívott „szerecsen” király orrán a mogyorókrémet.

Ilyen meghatóan mulatságos jelenet a Laci királyfiban a királyi gyermekek születése. A bevezető játékokban négy kis csomagot bíznak a közönség soraiban ülő alkalmilag kiválasztott négy gyerekre, majd királyi párként eléjük állva megejtő, szép szavakkal szólítják meg őket: „Méhemnek gyümölcse, – életünk virága, – jöjsze, jöjsze most a napvilágra!” A visszakapott csomagokból bújnak elő aztán sorra a csúfabbnál csúfabb(nak mondott) kisdedek: Viola, Boglárka, Rozmaring és negyedikként az öccsük, a lógó orrú Laci. De a gyermekek csúfsága sem csorbítja a király örömét, és játékos orrdörgöléssel fogadja be a családba őket.

Ugyanez az összetettség jellemzi a Mátyás király szárnyait is, amely a nagy magyar király legendáriumának elsősorban nem az anekdotikus elemeire épít, inkább azokra, amelyek mitikussá színezik alakját, ugyanakkor lehetővé teszik a profán elem megőrzését is. Ilyen például az a jelenet, amelyben királyt választ magának a korona, de önjelöltként ott van egy hatalomra ácsingózó figura is, akinek a homlokát csak a bohócsipka fogja ékesíteni (s a történet végén mégis ő marad a trónon). Vagy az a szép jelenet, amikor Hunyadi János halálát nem kimondja, inkább csak sejteti az „angelusok” megjelenése, akiket megkerget a sárkány, hogy aztán ezért őt az ifjú Mátyás lekaszabolja nagy haragjában. Az angelusok az előadás végén térnek vissza, hogy magukkal vigyék – immár Leonardo szárnyai nélkül – a királyt: „Hová megyünk? – Az égbe. – … Jó, jó, megpróbálom. Csak… olyan nehezen ereszt a föld.” Mert hiába próbál kitérni előle az egyik mesélő, Szilágyi Erzsébet, nem lehet nem beszélni a végről. A MárkusZínháznak van ereje megmutatni a gyász egyszerűségét és a búcsúzás fájdalmas emelkedettségét.

Az áhítatos és a profán folyton egymásba oldott kettőssége mellett a Mátyás király szárnyai másik jellemzője természetesen a játékossága, amely – akárcsak más MárkusZínház-előadásokban – sokszor a gyermeki játékokat idézi meg. Itt például a csatajelenetek jelennek meg játékkatonákkal vívott harcként, amelyet folyton átsző a két játékos kacagtató civakodása, vetekedése.

Játék a színházzal

A MárkusZínház előadásai sosem készülnek egy kaptafára. Mindig új formákat, másféle utakat próbálnak ki. Így az évente, kétévente készülő produkciók új és új kísérletnek hatnak – annak ellenére is, hogy mindegyikben felismerhető az összetéveszthetetlen márkuszínházas hangütés, világszemlélet. De változnak a témák, a színházi szándékok, a megvalósítás formái is. Ebben az értelemben a legújabb előadásuk, A Jánosvitéz is kísérleti produkció, hiszen – a korábban változatosan alkalmazott sokféle technikáról lemondva – szinte tiszta marionett előadást hoztak létre. Meglepő a merészség, hogy a társulat, amely mindig a személyes jelenlétével hatott legerősebben, most a háttérbe vonul, „elbújik” a marionettszínház kulisszái mögött, sőt a bábjaikat is „dobozba zárják”.

Gondosan megmunkáltak, szépek a figurák, amelyek karaktereket, szerepköröket jeleznek. Inkább általános képzeteket idéznek fel, s nem egyedi tulajdonságokat. Nyalka legény Kukorica Jancsi, akiből magától értetődő módon válik hős. Szőke kislány Iluska, ellenszenves matróna a mostoha, testes paraszt a gazda, bumfordi uralkodó a francia király, elkényeztetett kisasszony a francia királylány. A figurákat elsősorban nem a mozgatásuk, inkább a beszédmódjuk jellemzi. A két játékos sokféle hangot használ, ezek hol természetesen hatnak (a „hősök” megszólalásainál), hol erős irónia csendül ki belőlük (a negatív, illetve a komikus szereplők jellemzésénél). Meglepetést kelt a három zsivány, akik (a rablásaikra utalva) zsákfigurák, az ő mozgásuk eleve drabális. Jó ötlet a boszorkányok megidézésére, hogy gyűlésüket a színen villámgyorsan átsuhanó söprűk jelenítik meg.

Az előadás nem akarja újramesélni a János vitéz történetét, csak a legfontosabb fordulataira koncentrál, inkább csak felidéz, semmint kifejt. Ennek szellemében az ismert Petőfi-sorok is mintegy sűrítményként hatnak, amelyeket nyelvileg egyszerűbb, oldottabb (maibb) szövegrészek kapcsolnak össze. (A szövegek váltogatása sokban emlékeztet a Csongor és Tündére.) Ha megszólal a Petőfi-szöveg, az mindig feszültséget teremt, az összekötő mondatok viszont oldják a kinagyított pillanatok sűrűségét, egyúttal ironizálják is a történet fordulatait. A Jánosvitéz ugyanis nem lenne igazi márkuszínházas produkció, ha csak felidézné (elmesélné) a történetet, s nem játszana el vele – s ez a játék egyúttal alkalmat teremt a marionettszínházból való kilépésre is.

Az előadás egyik legszebb része ez: a huszárok útját léghajózásként játsszák el Piláriék. A Napot jelképező léghajóban ül Kukorica Jancsi, a Holdat formázóban ül a huszárkapitány, és ez a két léghajó néhányszor körbekering a harmadik, a Földet festő léghajó körül, amely a lovakat szállítja. Erre a léggömbre rá vannak festve a kontinensek és a világtengerek, így valóban komikusnak hat az a mesei topográfia, ahogyan Petőfi a huszárok útját elmeséli Lengyelországon és Indián át Franciaországig.

A festett kulisszával berendezett marionettszínpad természetes módon hívja elő az egész előadást átszövő színházi (ön)iróniát, ami egyúttal a vállalkozás természetére is vonatkozik: micsoda képtelenség a János vitézt színpadon eljátszani! Sőt merő abszurditás volt az, ahogy ez legelőször megtörtént! – Ezzel játszik el a MárkusZínház előadásának felütése, ami a Petőfi-műből készült daljáték bemutatójára utal, ahol is egy nő, Fedák Sári játszotta a nagy magyar hőst. Az előadás első perceiben Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna azt játssza, hogy a Népszínház függönyének nyílásán keresztül figyelik a nézőteret, de az egész produkciót átszövi a színházi helyzetre kikacsintó humor, ami bizonyára kissé belterjes lenne, ha nem társulna hozzá virgonc játékosság, illetve mélységes önirónia.

A Jánosvitéz tavaly tavaszi bemutatóján még csak a produkció szándékai és irányai váltak egyértelművé. A májusi kaposvári biennálén is sok volt még a fölösleges mozzanat az előadásban, ami őszre igazán erős produkcióvá fejlődött. A kecskeméti bábfesztiválon is remek formát mutatott. Az, hogy igazán erős előadássá válhatott A Jánosvitéz, a MárkusZínház produkcióinak létmódjával függ össze. Ezeknek az előadásoknak megvan a maguk szerves élete. Nem gyors próbaidőszak, sürgető bemutatókényszer alatt születnek, hogy lejátszva egy hosszabb-rövidebb sorozatot elenyésszenek, hanem megvan az esélyük arra, hogy tisztességgel kihordva őket a bemutatót követően is alakuljanak, fejlődjenek. Hogy szerteágazó szerkezetükben is gazdaságosabbá, célirányosabbá váljanak. Hogy a fölösleges elemek kikopjanak belőlük, és a tartópillérek megerősödjenek.  Hogy éljenek.

A MárkusZínház előadásai

Betlehemi történet

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa

Benedek Elek: Laci királyfi

Benedek Elek: Az égigérő fa

Paradicsomjáték

Andersen: Fülemüle

Kasperl

Vitéz László

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

Balogh Robert: Mátyás király szárnyai

Petőfi Sándor nyomán: A Jánosvitéz