Játékostársakat találni

– Te vagy az ESZME legújabb tagja. Mi vezetett ebbe az egyesületbe?

– Sokat dolgozom mindenfelé bábszínházakban, de a függetlenekkel is van kapcsolatom, hisz magam is szabad ember vagyok, független alkotó. Csató Katával már jó néhány olyan előadásban dolgoztunk együtt, amit az ESZME keretein belül készítettünk. Én is úgy gondoltam, hogy itt van az ideje, hogy csatlakozzam hozzájuk.

– Neked mint független alkotónak miért fontos egy ilyen szerveződés?

– Mindenképpen jó egy ilyen közösség. Olyan világot élünk, amiben végső soron mindenki egyedül van, és próbálja tenni a dolgát. Ez az egyesület segíthet a munkánk kereteinek megteremtésében. De egy csapatban azért is jó, mert kicserélhetjük a gondolatainkat, beszélhetünk arról, ami éppen foglalkoztat minket. Az ESZME tagjai nagyrészt munkatársaim és jó barátaim is, akiket pedig nem ismerek annyira jól, azokkal is megvan a lehetőség, hogy majd kollégák lesznek, esetleg alkotótársakká, barátokká válhatnak.

– A fesztiválon látható számos előadás közül, melyekben így vagy úgy részt vettél, a leginkább sajátod a Szemenszedett mese. Ebben nemcsak tervezőként, rendezőként, a bábok készítőjeként vagy jelen, hanem színészként is. Bár bábszínészként kezdted a pályádat, mostanában ritkán játszol...

– Igen, és ki is maradt hét vagy nyolc év, amikor egyáltalán nem játszottam. És most már érzem, hogy lassan ez az utolsó pillanat, amikor még vissza tudom magam tornázni színésznek. És jó volt, hogy ez az igény találkozott azzal a lehetőséggel, hogy dolgozhattunk Hannus Zolival. Ő régi barátom (nem is színházas ismeretség, hanem egy civil baráti társaság tagjai vagyunk), és most úgy alakult az évadunk, hogy végre együtt tudtunk dolgozni.

Bartal Kiss Rita

– Honnan jött a mese, amivel elkezdtetek foglalkozni?

– Gimesi Dórival hármasban ültünk le ötletelni, hogy mi lehetne az, amit ketten is tudnánk játszani, ugyanakkor illik is a személyiségünkhöz. Dóri ajánlotta a Grimm-meséket, sőt konkrétan ezt az Egyszemke, Kétszemke, Háromszemke című mesét. Elkezdtünk rajta gondolkodni, de a vége valahogy nem tetszett, színházi értelemben véve egyszerűen nem volt jó befejezése az eredeti történetnek.

– Hogyan készült el végül a szöveg?

– Szakaszosan készült. Ötleteltünk, aztán megálltunk. Dóri írt valamit, akkor leültünk, megint ötleteltünk, kitaláltuk a színpadi formát az első körben, aztán átvariáltam, aztán megint kitaláltam valamit, amit újra átvariáltam. A figurákról nagyjából tudtam, hogy néznek majd ki, de a díszleten sokat változtattunk. Közben Dóri szállította szépen a szövegeket. Jó mulatság volt.

– Nemcsak a mese végét írtátok át, hanem egy egész országot kerítettetek a történet köré.

– Hát igen. Itt élünk, és hatással van ránk ez a világ. Nagyon nagy röhögések voltak, amikor kitaláltuk, hogy mi minden jelenjen meg a történetben. Például ingyenkonyha a Blahán stb. Sok az olyan utalás a darabban, ami igazán a felnőttek számára érthető, de azért reményeink szerint a meseszál elég erős ahhoz, hogy a gyerekek tudjanak vele menni. Nekem mindig nagyon fontos az előadásaimban az (és tudom, Dórának is), hogy fontos gondolatokat közöljünk a saját eszközeinkkel, a gyerekek nyelvén. A Szemenszedett mesében végső soron a másság elfogadásáról van szó, ami manapság elég súlyos probléma, és reméljük, hogy ebben a mesei formában a gyerekekhez is eljut.

Erzsike, a Szemenszedett mese főszereplője

– Amikor rendezel, a meséből, a történetből indulsz ki? Vagy a gondolatból, amit közölni akarsz? Esetleg a látvány jelenik meg először előtted?

– Először az ember megtalálja a mesét, illetve azt, hogy mit is akar kibontani belőle, mi az a fő gondolat, ami összerendezi az előadást. De nekem a kép is fontos. Sokszor ez az első, azaz nem a szöveggel kezdek el foglalkozni, hanem a képpel. Van olyan előadásom is, amikor eleve képekből indulunk ki. A kék ruhás kislány is ilyen volt, vagy az Okker és Türkiz, amelynél először szintén képek jöttek. És most Debrecenben fogunk egy olyan előadást csinálni, amit szintén képek inspiráltak, csak ezúttal régi fotókból indulunk ki.

– Hogyan dől el az, hogy te magad tervezed meg az általad rendezett előadást, vagy fölkérsz erre a feladatra valaki mást?

– A saját munkáimban általában én szoktam a vizuális világot is megvalósítani, mert a tervezés és a gyártás folyamata egybeesik az egésznek a kitalálásával. Ha viszont színházakban dolgozom, akkor ez inkább a témától függ. Van, amikor tudom, hogy el fogom bírni azt, hogy ne csak rendezzem, hanem tervezzem is a produkciót, mert annyira erősen él bennem a leendő előadás vizuális világa. Tudom, hogy bírni fogom, és nem kell hozzá egy másik nézőpont. Máskor meg nagyon fontos, hogy több nézőpont legyen jelen, hogy többen rakjuk össze a tudásunkat vagy a képeinket.

– A Szemenszedett mesében volt külső szem, vagy teljesen hármótok belső munkája az előadás?

– Ebben az előadásban Sipos Katiék, vagyis a Tintaló segített nagyon sokat. Megkértük Kolozsi Angélát is, hogy üljön be, mint külső szem és nagyon sok jó játékötletet kaptunk tőle, nekem személy szerint színészként nagy segítség volt Angéla. De Csató Kata is jött szívesen próbát nézni, amikor csak tudott, és ő más dolgokra hívta föl a figyelmünket, mint Angi. Mert azért nem lehet úgy dogozni, hogy nincs kint senki, és nagyon jó érzés volt, hogy számíthatunk a segítségükre.

Pista, a kecske a Szemenszedett mesében

– Milyen korú gyerekeknek szánjátok az előadást?

– Négy éves kortól ajánljuk, de hogy ténylegesen kik nézik meg, az nem csak ettől függ. Sokunk tapasztalata, hogy egyre fiatalabb gyerekeket hoznak a szüleik színházba. Ezt a problémát Sisak Peti vetette fel, hogy vissza kellene szoktatni a nagyobb gyerekeket is a bábszínházba.

– De a nagyobbak inkább már csoportosan jönnek, nem a szüleikkel...

– Igen, mert a szülők annyira leterheltek, olyan sokat dolgozik mindenki, hogy meghagyják az óvodáknak, iskoláknak, hogy ők vigyék színházba a gyerekeket. Vasárnap pedig többnyire nem színházba vágynak, hanem próbálják kipihenni a heti fáradalmakat. De közben nagyon fontosak lennének a közös családi élmények, amelyek meghatározóak a szülők és a gyerekek vagy a testvérek kapcsolatában. Sokat számít az, ha együtt látnak egy gyerekelőadást, vagy mondjuk együtt mennek el egy koncertre. Egy ilyen közegben a gyerekek is másképp reagálnak a látottakra, mint ha a kortársaikkal jönnek. Egy homogén gyerekközönség egymást gerjeszti, egyszerre nevetnek, ezt azért ki lehet számítani. Mint ahogy azt is, hogy vannak ugyan nagyon jó pedagógusok, akik felkészítik a gyerekeket, hogy mit fognak látni a színpadon, esetleg el is olvassák előre a meséket, de bizony sok olyan csoport is van, ahol a gyerekek azt sem tudják, hogy mi a címe, annak, amit megnéznek.

– Sokfelé jársz az országban, sokfelé rendezel. Mennyire érződik ez az általános krízis-hangulat a bábszínházakban?

– Vannak csapatok, ahol olyan jó erők működnek, hogy nem nekem kell rábeszélnem őket, hogy higgyenek egy munkában, nem kell bizonygatnom, hogy jót fogunk csinálni, mert amúgy is hajtja őket a játékkedv. De sok helyen megfáradt emberekkel találkozom, és ez nagyon rossz. Mindenkit lenyom ez a bizonytalan lét, ami most körülöttünk van. Szoronganak az emberek a bábszínházakban is. Nem tudják, hogy mi lesz velük: lesz-e igazgatóváltás, lesz-e pénz, kapnak-e költségvetést, azaz személyesen nekik lesz-e munkájuk, vagy attól kell félniük, hogy kirúgják őket. Pedig egy művészeti intézményben felszabadultan lehet igazán jól dolgozni s nem szorongva.

Bartal Kiss Rita bábjai a Hepp Trupp Bódog és Szomorilla c. előadásában

– Te túl tudsz lendülni ezeken az egzisztenciális szorongásokon?

– Megpróbálok. Persze nekem is vannak ilyen szorongós időszakaim, de aztán az embernek bekattan valami az agyába, és elkezdi csinálni. Hogy játszani kell, mert az fontos. A bábszínház is azért jó, mert jó játék. És az a jó, ha találsz hozzá játékostársakat. Amikor baj van, valahogy mindig előugrik valami, ami megment, amivel kihúzhatod magad a bajból a saját hajadnál fogva, mint Münchausen báró. Faludy szokott erről eszembe jutni, az esőerdős könyvében írja, hogy az olasz iparvárosokban mindig van valami szép ablakornamentika vagy szép szökőkút, hogy ha este vagy éjszaka a munkások mennek haza fáradtan, akkor a lélek egy kicsit megkönnyebbüljön. Azt gondolom, hogy ez a mi dolgunk is.