Lelemény

A katasztrófavédelmisek nem tudták megmondani, meddig kell még maradni. A bunker ajtait bezárták, így akiket egy helyre kergetett a sors, azok most egy ideig biztosan együtt lesznek. Mit van mit tenni, valamivel csak el kell ütni az időt – ilyen helyzetben mesélni szokás. Pelsőczy Réka rendezőként megint nem a könnyebb utat választotta: most Parti Nagy Lajos egymástól független népmese-átirataiból fogott egy füzérre valót, és összefűzte őket ezzel a Dekameronból kifejtett fonállal.

A győri Vaskakas Bábszínház ezüstmetál bunkerében élő ember-szereplők torlódtak össze, mindenki a maga legfontosabb holmijaival. Ha egy pillanatra abbahagyják a sürgést-forgást, lelki szemeink előtt rögvest tablóba rendeződnek: egy kisrealista tabló-paródiába. Van itt minden, ami egy ká-európai, sültrealista, társadalomrajzoló rendező szemének-szájának ingere lehet: Romana-ponyvát olvasó takarítónő talpig bugyirózsaszínben, szexi szoliszökevény műanyag neonkabátban, susogós nadrágos, aranyláncos szoknyapecér, kéztördelő, szürke kisegér varrónő, pánikbeteg öltönyös és így tovább – a rendező és Fodor Annamária jelmezei színesek, viccesek és túlzásaik mögött mégis ismerősek. És a kisreál kisreál is marad, a takarítónő nem cimborál az ördöggel, a varrónőre nem hullik aranyeső. A bunker foglyainak csak eszükbe jut egy-egy mese, amit valahol hallottak. Közben meg vagy szándékosan mozgatja mindenki a mesével összhangban a saját kütyüjeit, vagy csak mintegy mellesleg jár a kezük, ha a szájuk is – hogy a néző éppen mit lát bele, az már az ő dolga.

Persze nem az ő dolga, hanem Pelsőczy Rékáé, aki lenyűgözően leleményesen oldja meg, hogy bábszínház legyen a színházból egyetlen báb nélkül is – kicsit úgy, mint Csató Kata egri mono-bábdrámájában, a Keresztanyában Csákányi Eszter, csak ott egy adott eszköztár volt, itt meg mindenki a saját pakkjából szedi elő a maga kellékeit. A varrónő például azért mond mesét az aranyesőről, hogy menjen az idő, amíg megvarrja az egyik baj-társa kötött mellénykéjét, és épp csak véletlenül veszi pont akkor elő az aranyszínű gombokat, amikor dézsányi aranypénzről van szó, és még inkább véletlenül kerül elő egy nagy csomag zöld cipőfűző, amikor a pénz a mesében áspiskígyókká válik. A bunkert megszokásból felmosó takarítónő sem szándékosan hajol előre – ezzel fejmagasságba emelve a tarajszerű portörlőt – mindig akkor, amikor meséjében épp a kakas beszél; utána meg – pont, amikor a körülötte sertepertélő róka beszél – persze, hogy a narancssárga, bolyhos felmosót mozgatja. De megesik az is – és ez, ha lehet, az eddigieknél is leleményesebb megoldás –, hogy a tanmeséket egyik-másik bunkertöltelék valóban tanító céllal adja elő: az óriás történetébe például, akit zavart a furulyáló teknős zenéje, bevonják az ideges öltönyöst, aki addig úgy tett, mintha minden hangot az ő idegein pengettek volna el.

Mindezzel Pelsőczy a gyerekek képzelőerejét teszteli és fejleszti, miközben – ezt már a felnőttek örömére – következetesen továbbviszi a tussal karikatúrává kontúrozott társadalomrajzát a maga elvileg többnyire ellenszenves, most mégis kivétel nélkül szerethető figuráival (hiszen ez mese, nem valami Spiró-dráma). Ez a váltogatás gyerek és felnőtt között végig jelen van: a kisebbeknek ott vannak a „halbeszédet” utánzó cet- és teknős-imitátor emberek, a felnőtteknek meg egyrészt Parti Nagy Lajos sajátos nyelve teszkóspungával és a kemény munka után megérdemelt halivúddal és Eurosporttal, másrészt az olyan szóviccek, mint hogy „az óriás ráállt”: egyrészt persze az alkura, de a mondat kimondása közben meg az óriást játszó kis ember is a sámlira. A mesék közben ez a kettősség sosem gátolja, inkább remekül kiegészíti egymást – viszont a két mese közti átkötésekben kissé megtörik a ritmus, halványul a leleményesség, lankad a gyerekfigyelem még akkor is, ha egyébként Solt Róbert eh. betoldott szövegei életszerűek és találóak.

E szövegecskék és a jelmezek csak egy-egy kicsinyke jellem megformálására adnak lehetőséget – de Pelsőczy kihoz a helyzetből mindent, amit lehet, aztán pedig következetesen ragaszkodik is karaktereihez. Mindenki a maga habitusának megfelelően kezd például bele a meséjébe: a susogó nadrágos, laza srác, Szikszai Rémusz már az első percekben sem zavartatja magát; a műkörmös, műanyag kabátos lány, Pallai Mara szívesen hallgatja a meséket, de ő maga nehezen nyílik meg; az ideggyenge öltönyös, Tengely Gábor pedig csak utolsóként hajlandó csatlakozni a gyermeteg időmúlatáshoz. Jellemfüggő az is, hogy ki miként játssza el a meséjét: a filantróp, kötött mellényes kisiparos, Szúkenyik Tamás például mindenkinek kenyeret kenve számol be a cár étkezőjébe bejutó kisemberről, az értelmiségi Tengely pedig precíz kivitelezésű prezentációt tart a pecsenyehattyúkat elejtő vadászról. Egyébként is Tengely a legemlékezetesebb az olajozott, egységesen gyerekbarát összjátékot létrehozók közül: egyszerű, de ötletes a pánikra és antiszociális viselkedésre egyaránt hajlamos, sok némajátékkal felpaprikázott karaktere. Emlékezetes Szikszai Rémusz izgága életöröme vagy a takarítónőt játszó Ragán Edit anyáskodása is.

Pelsőczy Réka lassan többet rendez egy évadban, mint ahány szerepet eljátszik, de korábban, aktívabb színészként is többször rendezett már. Az aprólékosan, mindenre kiterjedő figyelemmel felépített, mindvégig kézben tartott, találékony A pecsenyehattyú és más mesékben érezhető eddig mind közül a legjobban a rendezői véna élő lüktetése, a korábbi tapasztalatok lecsapódása és a magabiztosság. A rendezői érettség.

Vaskakas Bábszínház, Győr

A meséket színpadra alkalmazta : Solt Róbert e.h.

Zeneszerző: Nyitrai László

Jelmez: Fodor Annamária és Pelsőczy Réka

Tervező: Cziegler Balázs

Mozgás: Bodor Johanna

Külön köszönet Sipos Katalinnak

Rendező: Pelsőczy Réka

Játsszák: Kocsis Rozi, Pallai Mara, Rab Viki, Ragán Edit, Szikszai Rémusz, Szúkenyik Tamás, Tengely Gábor, Varga Anita

Videó:

youtube