Játék a színházzal

Pilári Gábor igazi mestere a nézőkkel való együttjátszásnak, virgonc humorú kiszólásai, (ön)ironikus kommentárjai azonban sosem zökkentik ki a nézőket a színházi élményből, épp ellenkezőleg: a részesévé avatják őket. Mindebben remek partnere Vajda Zsuzsanna, akinek figyelme, pontossága, érzékeny jelenléte épp azt biztosítja, hogy a sok alkalmi poén ellenére sem zilálódik szét az előadás.Pilári Gábor igazi mestere a nézőkkel való együttjátszásnak, virgonc humorú kiszólásai, (ön)ironikus kommentárjai azonban sosem zökkentik ki a nézőket a színházi élményből, épp ellenkezőleg: a részesévé avatják őket. Mindebben remek partnere Vajda Zsuzsanna, akinek figyelme, pontossága, érzékeny jelenléte épp azt biztosítja, hogy a sok alkalmi poén ellenére sem zilálódik szét az előadás.

A MárkusZínház előadásai azonban sosem készülnek egy kaptafára. Mindig új formákat, másféle utakat próbálnak ki. Így az évente, kétévente készülő produkciók mindig valamifajta kísérletnek hatnak - annak ellenére is, hogy mindegyikben felismerhető az összetéveszthetetlen márkuszínházas hangütés, világszemlélet. De változnak a témák, a színházi szándékok, a megvalósítás formái is. Ebben az értelemben a legújabb előadásuk, a A Jánosvitéz is kísérleti produkció, hiszen - a korábban változatosan alkalmazott sokféle technikáról lemondva - szinte tiszta marionett előadást hoztak létre. Meglepő a merészség, hogy a társulat, amely mindig a személyes jelenlétével hatott legerősebben, most a háttérbe vonul, „elbújik" a marionettszínház kulisszái mögött, sőt a bábjaikat is „bezárják" egy piciny dobozba.

Gondosan megmunkáltak, szépek a marionett-figurák, amelyek karaktereket, szerepköröket jeleznek. Inkább általános képzeteket idéznek fel, s nem egyedi tulajdonságokat. Nyalka legény Kukorica Jancsi, akiből magától értetődő módon válik hős. Szőke kislány Iluska, ellenszenves matróna a mostoha, testes paraszt a gazda, bumfordi uralkodó a francia király, elkényeztetett kisasszony a francia királylány. A figurákat elsősorban nem a mozgatásuk, inkább a beszédmódjuk jellemezi. A két játékos sokféle hangot használ, ezek hol természetesen hatnak (a „hősök" megszólalásainál), hol erős irónia csendül ki belőlük (a negatív, illetve a komikus szereplők jellemzésénél). Meglepetést kelt a három zsivány, akik (a rablásaikra utalva) zsák aljú figurák, az ő mozgásuk eleve drabális. Jó ötlet a boszorkányok megjelenítésére, hogy gyűlésüket a színen villámgyorsan átsuhanó söprűk jelenítik meg.

Iluska és Jancsi a pusztán - Fotó: Féder Márta

A marionett színpad figurái festett kulisszák előtt mozognak. Mindegyik festmény (Boráros Szilárd munkái) expresszív hatásokkal teli tájkép. Van egy kép, amelyen felhők ölelik körbe a tájat. Ez jeleníti meg a pusztát (itt zajlik a történet eleje). Egy másik kulissza sűrű, sötét erdőt fest (ez előtt zajlik a zsiványjelenet, itt történik a tatárokkal való csata is, de ez adja az óriás-, illetve a boszorkányjelenet hátterét is). Egy harmadik festmény a tenger végtelenségét idézi (itt zajlik János vitéz hazafelé tartó útja, amikor is viharba kerül, ez a kép adja a keretét az óriás segítségével történő átkelésnek a világtengeren, de ugyanez a festmény jelzi az élet Tündérországban meglelt tavát is). A kulisszaképek tehát nem helyszíneket rajzolnak, inkább a történet általánosabb összefüggéseit teremtik meg: megkülönböztetve az otthon (a puszta), az elveszett vándorlás (tenger) és a próbatétel helyszíneit.

Mindez azt is jelzi, hogy az előadás nem akarja újramesélni a János vitéz történetét, csak a legfontosabb fordulataira koncentrál, inkább csak felidéz, semmint kifejt. Ennek szellemében az ismert Petőfi-sorok is afféle sűrítményként hatnak, amelyeket nyelvileg egyszerűbb, oldottabb (maibb) szövegrészek kapcsolnak össze. Ha megszólal a Petőfi-szöveg, az mindig feszültséget teremt, az összekötő mondatok viszont oldják a kinagyított pillanatok sűrűségét, egyúttal ironizálják is a történet fordulatait.

A Jánosvitéz ugyanis nem lenne igazi márkuszínházi produkció, ha csak felidézné (elmesélné) a történetet, s nem játszana el vele. Ez a játék egyúttal alkalmat teremt a marionettszínházból való kilépésre is.

Van, amikor a játék még a történeten belül zajlik. Ilyen remek ötlet az, amikor a marionettszínpadra belép egy élő szereplő. Először csak hatalmas lábakat látunk, majd Pilári Gábor maga is oda kuporodik a pici színpad közepére. És máris ott a színen az óriás, aki köveket majszolva éppen ebédel. A szereplő „óriásságát" még jobban kiemeli, hogy átváltozik a főhős is, János vitézt ekkor pici pálcás marionett „alakítja". A kicsinységhez azonban fürgeség társul, így könnyen elbánik ellenfelével.

A huszárok útja - Fotó: Féder Márta

Másfajta játék az, amikor - ez az előadás egyik legszebb része - a marionettszínpadból kilépve folytatódik a történet. A huszárok útját afféle léghajózásként játsszák el Piláriék. A Napot jelképező léghajóban ül Kukorica Jancsi, a Holdat formázó léghajóban ül a huszárkapitány, és ez a két léghajó néhányszor körbekering a harmadik, a Földet festő léghajó körül, amely a lovakat szállítja. Erre a léghajóra rá vannak festve a kontinensek és a világtengerek, így valóban komikusnak hat az a mesei topográfia, ahogyan Petőfi a huszárok útját elmeséli Lengyelországon és Indián át Franciaországig. (Ez a megkapó részlet azt is sejteti, hogy milyen remek ötletei lennének a MárkusZínháznak a János vitéz bábszínházi újrateremtéséhez, ha most nem azt a feladatot tűzték volna maguk elé, hogy egy zártabb forma keretei között dolgozzanak.)

A festett kulisszával berendezett marionettszínpad természetes módon hívja elő az egész előadást átszövő színházi (ön)iróniát, ami egyúttal a vállalkozás természetére is vonatkozik: micsoda képtelenség a János vitézt színpadon eljátszani! Sőt merő abszurditás volt az, ahogy ez legelőször megtörtént! - Ezzel játszik el a MárkusZínház előadásának felütése, ami a Petőfi-műből készült daljáték bemutatójára utal, amikor is egy nő, Fedák Sári játszotta a nagy magyar hőst. Az előadás első perceiben Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna azt játssza, hogy a Népszínház függönyének nyílásán keresztül figyelik a nézőteret, ahol is ott ül Ignotus, mellette Ady Bandi, távolabb Kosztolányi valami nőcskével. A széksorok között pedig árus suhancként a Józsefék Attilája sétálgat. Közben pedig az Est Lapok arról cikkeznek, hogy miért vett magának automobilt Fedák Sári.

Nyilván a János vitézből készült daljátékra utal az is, hogy a MárkusZínház új előadása zenés színház. Nincsenek benne dalok, nem énekelnek a szereplők, de a zene mindvégig hangsúlyos szerepet kap benne. Már a bevezető játék is a muzsikára irányítja a figyelmet: a két játékos egy-egy hangszert vesz a kezébe, és spontán módon muzsikálni kezdenek. Mintha véletlenül találnának rá a zenélés képességére, amely a színház komplexitásához feltétlenül hozzátartozik. Az érkező másik négy zenész (közülük ketten a Pilári-Vajda Zsuzsanna házaspár gyermekei) ugyanezt a spontaneitását, természetességét képviseli a muzsikálásnak. És ezt szolgálja Kovács Márton egyszerű megoldásokkal is rendkívül érdekessé váló zenéje  is.

Hogy nem mindig hat igazán virtuóznak a muzsikálás, az éppen az előadás hatását erősíti. A János vitéz egészét átszövő színházi (ön)iróniának a megteremtésében ugyanis a „színpadi ügyetlenségeknek" van a legfontosabb szerepük. Nincsenek meg kellékek, díszletelemek, valami mással kell helyettesíteni azokat: így változik át például Jancsi és Iluska búcsúzása erkélyjelenetté. Máskor meg a színpadon bent maradnak fölösleges tárgyak. Ekkor az ügyelő hihetetlen hosszúságúra nyújtott keze tünteti el őket. Sőt előfordul az is, hogy nem jelennek meg a színpadon időben a színészek, így másnak kell beugrania a helyükre. Történetesen ismét csak az ügyelőnek...

Jancsi és a zsiványok - Fotó: Féder Márta

Így az előadás legfontosabb szereplője az összetéveszthetetlen karakterjegyekkel bíró bajszos marionett lesz: Petrovics bácsi, az ügyelő. Ez újabb eszköz az idősíkokat is abszurditásba hajlító színházi iróniához, hisz Petrovics bácsi unokája, a kis Sándor ott rohangál a nézőtéren. Így mintha a 20. század eleji operettbemutatótól a népszínműveken keresztül visszajutottunk volna a 19. századi vándorszínészethez is (Piláriék vándortársulatának ős-előképéhez), Petőfi fiatalságához és gyerekkorához, a művekben megjelenő élmények forrásaihoz.

Az előadást átszövő színházi humor bizonyára kissé belterjes lenne, ha nem virgonc játékosság, illetve mélységes önirónia társulna hozzá. „Hogy utálom a bábszínházat" - hangzik el többször is az előadásban, persze akkor, amikor valami nem működik, beakad, kiesik, nem talál a helyére. De amikor ilyen nagy apparátust mozgat két játékos (a rengeteg báb animálása mellett átdíszleteznek, zenélnek is), mindig történik valami kiszámíthatatlan. De ezeket a „hibákat" a MárkusZínház nem eltakarni, hanem épp ellenkezőleg: fölvállalni igyekszik, hogy ezzel is a színház elemi spontaneitását erősítsék. Energiaforrásként használják azokat a nehézségeket, amelyek a kevésbé tapasztalt és kevésbé virgonc játékosokat esetleg megakasztaná.

Hogy A Jánosvitéz ennyire élővé válhat, ehhez az alapot a MárkusZínház előadásainak létmódja teremti meg. Ezeknek a produkcióknak megvan a maguk szerves élete. Nem gyors próbaidőszak alatt születnek, nem rövid ideig léteznek, így megvan az esélyük arra, hogy alakuljanak, fejlődjenek. Hogy szerteágazó szerkezetükben is gazdaságosabbá, célirányosabbá váljanak. Hogy a fölösleges elemek kikopjanak belőlük, a tartópillérek megerősödjenek. A tavaszi bemutatón még csak a produkció szándékai és irányai váltak egyértelművé. A kaposvári biennálén is sok volt még a fölösleges mozzanat az előadásban, ami őszre igazán erős produkcióvá fejlődött. A kecskeméti bábfesztiválon is remek formát mutatott.

A Jánosvitéz

MárkusZínház

Írta: Petőfi Sándor szándéka szerint a Társulat

Írókortárs: Balogh Robert

Zenéjét szerzette: Kovács Márton

Díszlet és báb: Fekete Dóra, Boráros Szilárd, Pilári Gábor

Színpadra teszi: Vajda Zsuzsanna Pilári Áron Fekete Etelka Pilári Gábor Pilári Lili Eszter Radák János