„Élhettünk volna gyönyörűen"

A színjátszással diák korában került kapcsolatba, előbb kecskeméti középiskolásként, majd szegedi egyetemistaként. Tagja volt a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpadnak, játszott az egyik leghíresebb előadásukban, a Petőfi-rockban, szerepelt velük többek között Wroclawban, Zágrábban, Belgrádban, Pármában.

Ennek a közösségi színháznak az eszményét vitte tovább, amikor maga is csoportvezető lett. 1976-től Inárcson, a Pesttől 30 kilométerre lévő faluban kezdett magyart és történelmet tanítani. Sokáig azonban nem foglalkozott színjátszással, csak versmondókkal, mert akkoriban „a koszorúslány-ruhás, menyegzős, királyos, papírkoronás színjátszás dívott". Azt, hogy lehet a gyerekekkel másfajta színházat is csinálni, Kaposi László, Gabnai Katalin és Szakall Judit ösztönzése nyomán próbálta ki, és az ő hatásukra vonta be munkájába a drámapedagógia szemléletmódját is.

1988-től indult be az igazi színházi élet Inárcson. Előbb régi versmondókból, majd általános iskolás gyerekekből alakultak csoportok, amelyek száma folyamatosan nőtt. Feldolgoztak meséket, meseregényeket, a tananyagban szereplő klasszikusokat, játszottak versösszeállításokat, majd egyre komolyabb irodalmi anyagokat is beépítettek a munkájukba.

De Lapu Mari számára sosem az irodalmi érték vagy a színházi hatás volt az elsődleges. Mindig az erős közösség jelentette a legfőbb élményt az inárcsi előadásokban. A csoportvezető sosem válogatott a gyerekek között, nem a színházi tehetségeket kereste, mindig mindenkivel dolgozott, akinek kedve volt a színjátszáshoz (ezért szaporodott egyre a csoportok száma). És igazán sosem a színházi, hanem az emberi eredmény volt a fontos. Ez persze nem azt jelenti, hogy Lapu Mari nem csinált volna jó színházat. Inkább azt, hogy az ő előadásai igazán jóvá a bennük megjelenő emberi értékek miatt váltak. Munkájának középpontjában is ez állt: közösségeket formált, amelyek a személyiségfejlődés természetes közegévé váltak. Így minden előadásában benne voltak maguk a gyerekek is, akikkel létrehozta a produkciókat. Azt előadások megformálásához pedig a szegedi egyetemi színpados élményei és a drámapedagógia legfrissebb módszerei szolgáltak alapul.

A 90-es években nagyon sok gyermekszínjátszó előadás (többnyire a legnívósabbak) épített azokra a (Grotowski és a „szegény színház" nyomán meghonosodott) eredményekre, amelyet a 60-as 70-es évek amatőr színjátszói terjesztettek el. Az általában üres térben játszódó előadások csak néhány jelzésszerű tárgyat használtak. Az ilyen típusú produkciók éltető erejét az erőteljes kollektív jelenlét adta, a szereplők mellett mindig nagyon sok háttérfigura, „kórustag" volt jelen. Ők teremtették meg azt a közeget, amelyben a játék zajlott. Ebben a „testtérben" eleve nem teremthetők reális szituációk, így a szereplők játékában is a jelzéses fogalmazásmód vált meghatározóvá.

A kollektív színjáték sajátos változatát képviselték az Inárcsi Színjátszók is. Lapu Mari egyik legsikeresebb előadása az Élhettünk volna gyönyörűen című „kis magyar groteszkográfia" volt, amellyel az inárcsiak 1999-ben az országos gyermekszínjátszó fesztivál fődíját is elnyerték, Lapu Mari pedig rendezői díjat kapott érte. Az előadás az elmúlt ötven év sajátos áttekintését adta: mozgalmi dalok, csasztuskák, slágerek idéződtek fel, fényképekről, festményekről ismerős tömegdemonstrációs helyzetek, történelmi anekdoták elevenedtek meg, s az egészet átlengte valami finom báj, kamaszos irónia. (Az előadás második fele Örkény-egypercesek segítségével a groteszk közelmúlt és a bizarr jövő hangulatait is felvázolta.)
Egy évek óta sikeresen együtt dolgozó erős társaság ezzel a produkcióval futotta ki igazi formáját, megmutatta a legerősebb arcát, így nem csoda, hogy a csoport tagjainak – miután kinőttek az általános iskolából – nem volt kedvül felhagyni a színjátszással. Ezért visszajártak régi tanárukhoz, így középiskolás csoportok is alakultak Inárcson, bár a falunak egyáltalán nincs középiskolája.

Az akkori fiatalokból az elmúlt másfél évtized alatt többen maguk is tanárok, drámapedagógusok, csoportvezetők lettek. És az egykori gyerekek felnőttként is folytatták a színjátszást. Így Inárcson 8-10 csoport működik, ötezer lakosra legalább 100 aktív színjátszó jut. A felnőtt színjátszók KB35 néven működnek, és idén elnyerték a kazincbarcikai fesztivál örökébe lépő Progress Pápa első díját a TIKK című előadásukkal, ami (más produkcióik mellett) a MU Színházban is látható.

Ez mind Lapu Marinak (is) köszönhető. A fáradhatatlan közösségépítőnek, akinek emberi nyitottsága, figyelme (és emberi szerénysége) nélkül sokkal szegényebb lett volna a világ. És most nélküle szegényebbé is lesz. Egy újabb pótolhatatlan embert vesztettünk, tovább fakultak az illúzióink is.
Meggyőződésem ugyanis, hogy az igazi rendszerváltás az iskolai órákon, a színjátszó csoportokban, az önképző körökben, a művélődési házak klubjaiban, művészeti csoportjaiban kezdődött el – és zajlott le úgy, ahogy a társadalomban nem tudott megtörténni. A 80-as években egyre több tanár, népművelő, művészeti csoportvezető próbált tenni arról, hogy kíséreljünk meg úgy élni, mintha nem hazugságok irányítanák a világot. Ettől talán az emberi gesztusaink is őszintébbek lesznek, így talán a másik ember iránt is kíváncsiabbak lesznek, és mindez akár valódi kapcsolatokkal is kecsegtethet. Ezek a tanárok, népművelők, művészeti csoportvezetők komolyan vették a hivatalos ideológia közösségi társadalomról szóló lózungjait, és a 60-as évek magukban őrzött illúziói alapján valódi kis közösségeket kezdtek el formálni. Volt hozzá erejük, figyelmük. Ezzel a hivatalos hamisság (és az alkalmazkodó alakoskodás) helyébe a ténylegese emberi minőséget emelték. Amelynek mértéke az a figyelem, tisztelet, nyitottság is, amely a másik ember felé fordul.

De most itt állunk tehetetlenül, illúzióinktól megrabolva egy acsarkodó ország kellős közepén. Vajon hogy érezhette ebben a világban magát egy olyan közösségépítő, mint amilyen Lapu Mari volt? Akik az egyenes beszédben, az őszinte szóban hittek, mit mondhatnak most a gyerekeknek? Hogy próbálnak meg még mindig ragaszkodni a József Attila-i minőséghez, amelyet egy új világ alapjaivá próbáltak meg tenni? Bizonyára egyre csendesebb, egyre fásultabban mormolják maguk elé a költő szavait: „Szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát." „Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat." Mert hogyan is gyúlhatna harci kedv azokban, akik a mindenséggel próbálták mérni magukat?

Beszélgetés Kovácsné Lapu Máriával és az inárcsi színjátszókkal