Vörös eső
Mezzo-operafesztivál 2008, Szeged: Britten: Lukrécia meggyalázása
Benjamin Britten 1946-ban készült, római korban játszódó kamaraoperájának alaptézise, hogy a háború mélyen kizökkenti a világ rendjét, gyökeresen megváltoztatva az értékeket, erkölcsi és társadalmi normákat. A római hadvezérek ivás közben a nők erkölcstelenségéről beszélgetnek. A megcsalt Junius és Tarquinius erősen féltékenyek: társuk, Collatinus felesége szemérmes és erényes, ráadásul Lukrécia közismert feddhetetlensége Collatinus számára erkölcsi és politikai hatalmat jelent. Junius felbujtására az alkoholtól és az erős vágytól megrészegült Tarquinius próbára kívánja tenni Lukréciát, és a nőt megerőszakolva igazolja a szomorú tényt, miszerint a női erény nem létezik, és ahogy az első jelenetben említették, minden nő kurva.
A nyolc szereplős mű - melynek különös hangulatához hozzájárul, hogy az egyszemélyesre redukált női és férfi kórus funkciója a görög drámák kórusaira emlékeztet, illetve a szerző a huszadik századi zenét lírai szépségű szöveggel és barokkos recitativókkal klasszicizálja -, gazdag expresszivitással és izgalmas ambivalenciával jeleníti meg Lukrécia alakját. Vagyis felveti a kérdést, hogy tényleg megfér-e együtt erény és szenvedély? Hogy tényleg ennyire szereti férjét? És hogy vajon tényleg álmodik akkor, amikor csókot ad Tarquiniusnak? Az előadásban Lukrécia fedetlen háttal, mélán várakozva ül a színpad szélességű kanapén. Nehezen elképzelhető, hogy kizárólag távol lévő férjére gondol, és naiv módon egyáltalán nem sejti a házában tartózkodó Tarquinius szándékát. Ez a póz mindenképp kihívó kitárulkozás, akkor is, ha valamelyest öntudatlan. Lukrécia, Róma legerényesebb nője gyakorlatilag felkínálja magát a férfinak. Kérdés, hogy Telihay erre gondolt-e pontosan, amikor ezt a jelenetet elképzelte, ugyanis az operához fűzött megjegyzéseiből („A világ háborúban áll. Lukrécia békében van. Ezért kell meghalnia. Ragaszkodik a békéhez.") és az előadás egészéből az derül ki, hogy Lukrécia zenében megjelenő szenvedélyes érzékisége, vágyának és szerelemének pszichológiája foglalkoztatta ugyan, de mégsem elég mélyen. Az előadás jelrendszere a szimbolikusnak szánt színpadi megoldásokkal és illusztratív elemekkel egyetemben inkább azt jelzi, hogy háború és béke, romlottság és erény ellentéte a rendező számára komolyabb ellentmondásoktól mentesnek, már-már közhelyesen egyszerűnek tűnik.
Fotó: Révész Róbert
A kórus két tagja a cselekmény narrátora, értelmezik, értékelik és kommentálják a színpadi eseményeket. Furcsa szerepkör ez, hiszen rendre levonják a tanulságokat, megjegyzéseik pedig erősen moralizálóak: a romlott római világot folyamatosan szembeállítják a keresztény világrenddel, többször kiemelve Krisztus áldozathozatalát. Nem könnyű kérdés, hogy ki ez a két figura, és hogyan lehet hitelessé tenni őket - és ezt az előadásban nem is sikerült jól megoldani. A férfi és a női kórus a nézőtérről érkezik a lefüggönyözött színpadhoz. Az előszínpad két oldaláról többször belépnek a játéktérbe, úgy vizsgálják és járják körbe a szereplőket, mintha kiállításon lennének. De érzelmileg is bevonódnak a történetbe, a jóknak hevesen drukkolnak, a szomorú részeknél könnyeznek, néha pedig próbálnak közbeavatkozni: a női kórus karjánál fogva rángatja a Lukrécia felé párducként settenkedő Tarquiniust. A női kórus az eseményeket egy kézi reflektor segítségével is igyekszik minél alaposabban megvilágítani. Egyszerre vannak kinn és benn, mai ruhát viselnek, vagyis a kortárs nézőpontot képviselik, ugyanakkor szikrányi irónia sem szorult beléjük, dramaturgiai funkciójuk nem egészen világos.
A színpad hátulján a teret egy nem túl esztétikus, fekete, mozgatható térelválasztó zárja, melyet zöld ragasztószalagból készült négyzetrács díszít, és e ragasztócsík futja körbe a három talapzatot is, melyen a nyitóképben szoborszerűen áll a három, gallonból bort vedelő római férfi, nem zavarja őket a fejükre hulló eső sem. A színpad két oldalán két festmény látszik, igaz, csak annak, aki a nézőtér közepén foglal helyet. Rubens képe, a Szabin nők elrablása könnyedén kapcsolható a római történethez, a festmények színpadra állítása - mely megspórolt némi kreatív munkát a díszlettervezőnek - a zene barokkos utalásai miatt nem teljesen anakronisztikus, de erősen szájbarágós. A két kép és a zöldrácsos fekete háttér végig marad, Lukrécia otthonát a színpadot teljesen betöltő, kerekek segítségével előre és hátra tologatható kanapé jelzi. Van egy-egy jelenet, melynek színpadi kivitelezése körülményesnek tűnhetett, ezért Tarquinius vágtájánál vagy az erőszak aktusánál összehúzzák a függönyt. Persze az is lehet, hogy szemérmességből, a néző jóindulatának megőrzése érdekében és Lukrécia iránti tiszteletből függönyözik el a kegyetlenséget, igaz, a női kórust így is megviselik az események: oda sem mer nézni. Nemegyszer a vasfüggönyt is leeresztik, ami azért hasznos, mert rögtön feladatot kínál a kórusnak: nagy erőkifejtést mímelve lehet tartani, illetve fölfelé és lefelé húzogatni.
A szereplők jelmezeit a fekete és a halványzöld színek kettőse ihlette, velük ellentétben Lukrécia fehér ruhát hord, bár a szoknyáján felfedezhető keskeny halványzöld betét utal arra, hogy ő is a többiekhez tartozik, valami közös mégis van bennük. A tragédiát követően a dada és a cseléd virágot szednek, vagyis a férfi kórustól kapott csillogó ékszereket öltik magukra, és igen fura módon, virág gyanánt adják Lukrécia kezébe azt a piros ruhát, melyre azon nyomban le is cseréli a korábbit. Lukrécia elméje megbomlik, kétségbeesetten forgatja szemét, és ollóval vagdossa a keze ügyében lévő vörös kelmét. Miután ezzel az ollóval leszúrja magát, hátul egy hatalmas vörös lepel hull le, mely égi palástként borul a halott nő vállára. Közben különféle apróságok potyognak az égből, az előadás elejének csorgó esőjét piros rongydarabok és nagytömegű konfetti váltják föl. A színpadkép végre látványos, de e megoldás a giccs határán mozog (és annyira nem is eredeti, mert véletlenül épp piros leplet rázogatnak a nő halálakor Telihay másik, november elején bemutatott rendezésében, a CarmenCET-ben is). Vajon az Isten könnyei ezek, melyeket az egyetlen tiszta nő elvesztése miatti bánatában hullat? Vagy vérvörös eső hull büntetésként a végképp erkölcstelen világra? Vagy egyszerűen csak jól jött valami látványos ötlet a végére?
Fotó: Révész Róbert
Az előadás kapcsán felmerült hiányérzetet szerencsére ellensúlyozta a zene, a kis létszámú zenekart öröm volt hallgatni. Az énesek is igyekeztek helytállni, Ryszard Minkiewicz és Yang Li kórusa figyelemre méltó és meggyőző, bár gesztusaik időnként - különösen, amikor könnyeznek vagy csodálkoznak - erősen eltúlzottak. A Janja Vuleticet helyettesítő Alicja Wegorzewska-Whiskerd Lukréciájának voltak igen szenvedélyes pillanatai, bár háta nem volt ámulatba ejtő, és az erotikus túlfűtöttség messze maradt tőle. A Tarquiniust játszó Bartek Misiuda félelmetes és vad, de még izgalmasabb lehetett volna, ha szenvedélyesebb, és keménysége nem csak rettegést, hanem némi öntudatlan vonzódást is tud kelteni Lukréciában. Junius (Wiard Withold), hatásosan bujtotta fel Tarquiniust, Collatinus (Adam Palka) pedig kétségbeesetten szerető férjnek tűnt.
A Mezzo-fesztiválon játszott operák között kimagaslik Britten műve, és csak remélni lehet, hogy valaha lesz még alkalom vizuálisan érzékenyebb előadásban is megtekinteni.
Molnár Szabolcs: A született feleség
„Azt kell közvetíteni, amit valójában gondolunk"
