Egy századnyi tornaóra

Történelmi idők

A tatabányai előadás díszletének hátterében egy iskolai tábla áll, rá krétával van felírva a tíz szereplő neve. Mindegyik mellett olvasható a születési évszám is. A többségük 1920-ban, hárman 1919-ben születtek, az egyikük pedig 1918-ban. A tábla tetejére mindig fölkerül az aktuális évszám is, amikor az események játszódnak, így nemcsak a történelem előrehaladását érzékeljük, hanem azt is kiszámolhatjuk, hogy épp hány évesek a szereplők, amikor az adott események történnek. Aztán ahogy egy-egy szereplő meghal, úgy kerülnek a születési évszámok mellé a halálozási dátumok is. Így fogva két évszám közé az időt, amely az egyes szereplőknek megadatott a huszadik századból.

Olyan életutakat követhetünk, amelyeket erősen befolyásolt a történelem. Nemcsak a darab alcíme („történelem XIV órában") utal erre, hanem Guelminó Sándor rendezésének az a megoldása is, hogy a tábla fölött fénykép lóg, amelynek keretében folyton változik a kép: az épp hatalmon lévő „államfő" portréja. Előbb a független Lengyelország első köztársasági elnökét (majd a tekintélyuralmi rendszer vezetőjét) Piłsudski marsallt látjuk, utána – a szovjet megszállás idején – Sztálin képe jelenik meg, aztán – a németek bevonulása után – Hitler fotója látható a keretben. Az 50-es években visszatér Sztálin portréja, a halála után pedig Gomulka pártfőtitkár fotója kerül a helyére, amit később – a 80-as évekre utalva – Jaruzelski tábrnok fényképe vált fel.
De nemcsak a történelem állította gyötrelmes válaszutak elé a szereplőket, hanem maguk is hoztak olyan (az életük alakulását meghatározó) döntéseket, amelyekkel kapcsolatban föltehető a kérdés, hogy vajon jól vagy rosszul sáfárkodtak azokkal a képességekkel, lehetőségekkel, amelyek megadattak nekik. Sorsukat figyelve az előadás kezdőképe juthat eszünkbe, amikor kisiskolásként vonultak be az iskolába.

A tatabányai előadásban énekelve, iskolatáskákkal a hátukon, egyenkabátokban, -sapkákban érkeznek az első tanítási napra a kisdiákok (azaz vonulnak be a játéktérbe az őket alakító felnőtt színészek). Néhol összekuszálódik a sor, meglökik egymást, többen zavarban vannak, ügyetlenkednek, a ruhájukat igazgatják. Aztán egyenes sorba rendeződnek, egyenként előre lépnek, illedelmesen leveszik a sapkájukat, és sorra bemutatkoznak (már akinek van bátorsága hozzá). Elmondják, hogy mi az apjuk foglalkozása, és hogy ők mik szeretnének lenni. Azaz hogy honnan érkeztek és hogy merrefelé indulnak. A többségüknek nincsenek messze tekintő vágyaik, de így is kérdés lesz, hogy meddig juthatnak el. Azonban azokra a megpróbáltatásokra, amelyeket a huszadik század rótt rájuk, nyilván egyikük sem számított.

Játék a tornateremben

A mi osztályunk sajátos módon beszél a tíz osztálytárs sorsáról. Słobodzianek nem hagyományos drámát írt. A szereplők többnyire egyes szám első személyben mesélnek az életükről. Csak ritkán születnek olyan helyzetek, amikor dialógusok jelenítik meg az eseményeket, többnyire a történtek elbeszélését halljuk a szereplőktől. Egymást váltva beszélnek (ritkák a hosszabb monológok), így sokszor halljuk ugyanazt az eseményt különböző nézőpontokból elmondani.

A mi osztályunk színpadra állításának alapkérdése, hogy miképp tehetők ezek a párhuzamos elbeszélések színházszerűvé, mit és hogyan jelenítsen meg az előadás abból, amiről a szereplők beszélnek. Ebben a tekintetben A mi osztályunk magyar bemutatói két szélső pont között helyezkednek el. Van olyan előadás, amelyik a szövegre helyezi a hangsúlyt, és kevés akciót és látványelemet használ, és van olyan bemutató, amelyik az utóbbiakra sokkal többet bíz.

A tatabányai előadás a darabnak nem szövegcentrikus megközelítését adja, sok benne az akció, ezek összességükben a játékosság benyomását keltik – elsősorban az előadás által használt stilizációs forma miatt. Guelminó Sándor rendezése egy iskolai tornaterembe helyezi az eseményeket. Osztályteremre csak a hátul álló tábla és az elöl álló tanári asztal utal, amely időnként szintén bekerül a játékba. De a díszlet (tervező: Fekete Anna) falait hátul bordásfalak határolják, oldalt öltözőpad áll, jobbra a szertárakból ismerős nagy szerkény. Az előadás egy folytonos tornaóra keretében jeleníti meg a huszadik század eseményeit. (A Słobodzianek által meghatározott jelenetegységeket – ahogy ő nevezi: órákat – hosszú csöngetések választják el egymástól.) A játékban a tornatermekből ismerős eszközök kapnak szerepet: a svédszekrény, a zsámolyok, a tornapad, a magasból lógó kötelek, gyűrű, a kosár- és medicinlabdák. Sőt az öltözőpad is bekerül a térbe, amelyen a fogasok fölött tető is van (így fel is lehet mászni rá, rá lehet a tetejére ülni, feküdni).

A tárgyhasználat azt eredményezi, hogy az előadás sosem naturális módon ábrázolja a történteket. Azt érezzük, hogy a tornaterem és a benne zajló tevékenységek tökéletesen alkalmasak arra, hogy felidézzék az eseményeket, azt is tudjuk, hogy ezeknek stilizált, szimbolikus megjelenítését látjuk, amelyek segítenek az értelmezésben, az összefüggések felismerésében. A tortaterem az a hely, ahol megtörténhet a „gyerekek" között, amit megéltek. Egymásnak feszülhetnek a testek, akaratok, kialakulhatnak rövidebb-hosszabb küzdelmek, és megszülethetnek a játékosság, felszabadultság pillanatai is.

[...]

Lábjegyzetek:

1. Máté Gábor rendezéséről az Ellenfény 2011/11. számában írtunk. Ekkor közöltünk interjút Tadeusz Słobodzianekkel is.

2. A 2015-ös nagyváradi bemutatót Anca Bradu rendezte. A 2016-os szombathelyi előadást Lukáts Andor rendezte. 2017-ben Miskolcon Béres Attila vitte színre a darabot. Az utóbbi két előadással az Ellenfény 2017/1. számában foglalkoztunk.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2017/4. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.

Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft