Valaminek a kezdete

A Vaskakas tágasabb, ám a régihez hasonlóan otthonossá varázsolt új épülete egyszerre folytatás és kezdet is. Belépve ide ugyanazt a közvetlenséget, odafigyelést, szeretetteljes légkört találjuk, amiért a régi Vaskakasba is jó volt betérni. Új kihívás viszont a tér, amit a hajdani Kisfaludy Színház nagyterme kínál az alkotóknak. Az évad első bemutatója számára még láthatóan túl tágas ez a színpad: Az új nagyi játéktere a régi, szűkös és hosszúkás színházterembe készült, és csak a hirtelen jött költözés folytán került nagyszínpadra. (Így az a ritka eset állt elő, hogy nem a saját helyén hatott legerősebben az előadás, hanem a vendégjátékokon, ahol kisebb terekbe került, s ezért sűrűbb, fókuszáltabb nézői figyelem tudott a játék felé fordulni.)

A Bartal Kiss Rita által tervezett játékteret határozott, fehér egyenesek, három egymás mögé helyezett, perspektivikus rövidülésben ábrázolt kocka élei határolják. Szemből nézve mintha egy végtelenbe nyíló folyosót látnánk, egy sötétbe vesző utat. Középen egy biztosnak tetsző hely: asztalnyi méretű kocka áll. A szabályos mértani formák egyszerre tűnnek ridegnek és – különösen színes fényekkel megvilágítva – szemet gyönyörködtetőnek; csodálatosnak és ijesztőnek (akárcsak az Antigoné kardalában az ember) – mint az a történet, amelynek a terét formálják.

A nagyi egy csoda! – ujjong fel Fini (Főglein Fruzsina), az unoka, amikor az anyja (Ragán Edit) elmagyarázza neki, hogy kapott „a régi nagyi helyett egy új nagyit. És az új nagyi... olyan, mintha megint gyerek lenne". A kislány reakciója váratlan, meglepő – csodálatos. Mert a történet – egy nemrég még energikus, életerős, utazni, mesélni, főzni szerető és tudó nagyi (Ujvári Janka) napról napra való leépülése, emlékezetének eltűnése – inkább szorongást keltő, ijesztő számunkra. És az ezzel járó feladatok, felelősség alig elviselhető teher Fini anyja számára. Ám ez a kislányból hirtelen feltörő öröm valamit felszabadít az anyában, ettől kezdve kicsit ő is másként tudja látni ezt a visszafordíthatatlan hanyatlást, el tud szakadni attól a nagyitól (az anyjától), akit addig ismert, és egy másfajta gondoskodással tud közeledni a mindinkább magatehetetlenné váló „új" nagyihoz.

Az időskori demencia, amely az emlékezet egyre gyorsuló elvesztésével és a személyiség leépülésével jár együtt, manapság egyre többeket érint. Egyre több család kénytelen szembesülni ilyen vagy olyan formájával, és segítséggel vagy anélkül megbirkózni az idős, beteg családtag gondozásával. Nemcsak fizikailag viseli meg ez a gondozó családtagot (többnyire a már felnőtt gyermeket), hanem lelkileg is, mert azzal kénytelen szembesülni, hogy minden, ami addig összekötötte őket, megmagyarázhatatlan módon felbomlik, megváltozik, eltűnik. A betegben felszínre sodródnak a múlt eltemetett kísértetei, sérelmek, veszteségek, fájdalmak, a gyermekkor emlékei, és ezzel egyidőben elmállik az addig élt élet, homályba vesznek a hozzájuk legközelebb állók.

*

Az új nagyihoz hasonlóan az emlékezés, a befejezés, az útnak indulás témája jelenik meg a Markó Róbert által (vizsga)rendezett előadásban, Az emlékfoltozókban is. Az adaptációt ezúttal másra bízta a rendező: Máté Angi szépséges (Rofusz Kinga által illusztrált) könyve nyomán az előadás szövegét Nagy Orsolya írta. A rövid történeteket sajátos, összetéveszthetetlen nyelven elmondó mesefüzérből a színpadi változat csak az első és az utolsó történet alaphelyzetét (az emlékfoltozást és az útnak indulást) tartotta meg, a szerző abból kerekített (a rendező elképzelése nyomán) egy teljesen új mesét.

Ennek az új történetnek a középpontjában két tapasztalt emlékfoltozó tündér (sőt tündérrigólány) áll, akik már több mint két évszázada foltozzák emberek, növények, tárgyak és még ki tudja mik kilyukadt – elfeledett – emlékeit. Lassan feladatuk végéhez érnek, már csak három befoltozandó emlék, és útnak indulhatnak, hogy aztán gondtalanul élhessék... a mit is? Hogyan lesz tovább? Merre induljanak? A két emlékfoltozó tündér teli van szorongással. Egyikük, Kamilla (Ujvári Janka) nyíltabban mutatja, másikuk, Lizinka (Kocsis Rozi) inkább palástolja, de mindketten tolnák el a pillanatot, amikor az utolsó varázslat után bezárul mögöttük a felhőrigóvár.

Kettejük csöndes, vonakodva útra készülő, egymással zsörtölődő, mégis szeretetteljes szöszmötölésébe ront be nagy csörömpöléssel egy harmadik tündér, Anna (Gergely Rozália). Fiatal emlékfoltozó gyakornok ő, akit az egyetem küldött, hogy megtudja az emlékfoltozó varázslat titkos összetevőjét. Azt, ami nincs benne a mindentudó tankönyvekben, mert csak a sokat látott, régóta munkálkodó tündérek vannak a birtokában. Anna tele tudásvággyal, lehengerlő lendülettel érkezik, folyton beszél, magyaráz, kérdez, szinte teljesen letarolja a két mit sem sejtő tündérrigólányt. Mindent megbámul, megfog, egyből birtokba vesz, gyermeki ártatlansággal – és kegyetlenséggel. Az elképedt Lizinka csak nézi, nem tudja hova tenni, próbál barátságos lenni, ismerkedni vele (már amennyire lehet egy forgószéllel). Kamilla viszont azonnal látja benne azt, aki majd elfoglalja a helyüket, és először csak nevetségessé teszi, majd indulatosan elküldi a betolakodót.

Részletek egy hosszabb írásból.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/2. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft