Ki a rendező?

Ugyanis színházi munkáiban kezdettől – A szabadság első napjától a Szerbusz, Tolsztoj- és a Valahol Oroszországban-előadáson át egészen az Auschwitz működikig – jelen van a sokféleképpen értelmezhető, messzemenő következményekkel járó báb/ember reláció. Hacsak nem arról van szó, hogy Jeles András nem vesz tudomást a bábszínház és színház között (egyre kevésbé) fennálló, talán eredendően is mesterséges különbségekről: számára kizárólag a színház létezik. Bár míg például az Auschwitz működik-előadásban az ember eltárgyiasítása jelenik meg – a Jeles-előadásokban egyébként is sokszor mintha bábként viselkedne az ember –, legalábbis feltételezhető, hogy a bábszínházban pont fordítva: a báb válik eleven lénnyé.

Részlet Ölbei Lívia interjújából.

– Többen elmondták már, hogy miközben a ma Magyarországon működő összes jelentős rendező voltaképpen Jeles András köpönyegéből bújt ki – Jeles András tevékenysége mégis „zárvány" maradt a színházi életben. Egy régi toposz megtestesülésének látom önt: jön a vándor, belép valahova, ahol hosszabb-rövidebb időt eltölt, megmozgat, fölbolydít mindent, aztán elmegy – de miután elment, már semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban volt.

– Amiről beszél, azt többé-kevésbé mint az életem vissza-visszatérő jelenségét tapasztalom anélkül, hogy ebben bármi nagyszerűt találnék (kis nevetés), bármi lelkesítőt. Inkább fárasztó, hogy ne mondjam, tragikus, de legalábbis elszomorító tapasztalatként élem át ezeket a periódusokat. Mert valami ehhez hasonlót magam is érzek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ismerős az a vissza-visszatérő szituáció, amit leírt. Nyilván ez valahogy összefügg alkati dolgokkal, de bizonyos szociális-történeti hagyományokkal is. Nem akarom magam túl nagy elődökhöz hasonlítani, de éppen a napokban került a kezembe – valaki elküldte – egy harmincvalahány évvel ezelőtt forgatott tévéfilmem, a Csokonai, amelyet újranézve ismét megdöbbentem azon a tényen – amit persze ismertem –, hogy szegény Csokonai mindössze egy évig művelhette azt a dolgot, amit mindig is a legjobban szeretett volna, amire hivatottnak érezte magát: a tanítást. Egy év adatott neki helyettesítő tanárként Csurgón – ahova gyalog érkezett Debrecenből, és ahonnan gyalogosan távozott.

– Azt hallani, hogy újra filmforgatásra készül.

– A lehető legaktuálisabb filmet szeretném létrehozni, miközben a kommersz atmoszférától elég távol áll, azt gondolom. Az érzület tekintetében, remélem, hogy aktuális lesz. A sztoriról most még nem szeretnék beszélni.

– Érdekes, hogy éppen Szombathelyen dolgozott, amikor a Savaria mozi bemutatta a Saul fiát. Ön is itt nézte meg a filmet?

– Nem, nem itt, néhány nappal korábban már láttam Budapesten. De megtudtam, hogy lesz egy közönségtalálkozó, gondoltam, beülök hátulra, hogy meghallgassam, mik a reakciók. A leghátsó sorban, mélyen az átlagszint alá süllyedve próbáltam meghúzni magam, csak sajnos – mint később kiderült – a rendező egyből észrevett: úgy látszik, hogy vannak bizonyos vizuális képességei.

– Én elmulasztottam a fölfedezést, de azt mondják, hogy ön is szerepel a filmben.

– Szerepelek. Nagyon utálatos a dolog: egy pillanatra átsuhanok mint korpulens SS-tiszt, orvosi beosztásban. Nem volt túl kellemes létezni a krematóriumok közegében abban az egyenruhában – de állítólag muszáj volt elvállalnom.

– Hogyan nézi a filmet? Képes függetlenedni attól, hogy a rendezője, Nemes Jeles László az ön fia? Ha egyáltalán függetlenedni kell.

– Közel van hozzám. Azt kell mondanom, hogy a film – az elgondolás és a kivitelezés is – mintha abból a szellemi közegből nőtt volna ki, ami kettőnk között mindig is fennállt. Noha tizenvalahány éves kora óta ő főleg Franciaországban élt, mégis egy bizonyos atmoszférára elég könnyen visszavezethető, ami vele és általa szakmai értelemben történik. Ezek persze olyan dolgok, amelyekről nagyon nehéz beszélni – meg talán sokat nem is kell. Hogy egy példával éljek: a legbölcsebb nevelési szituáció az, ha nem direkt instrukciókkal, utasításokkal neveli a szülő a gyerekét, hanem azzal az életmóddal, amiben a gondolkodásmód magától értetődően mutatkozik meg, a legkisebb ügyektől kezdve a legfontosabb ügyekig. Ez a film valahogy benne volt az együttműködésünkben. Büszke vagyok, persze.

– Amikor a gyereknevelésről beszélt, mintha a saját rendezői módszerét fogalmazta volna meg. A félkegyelmű-próbákon, a WS Színházban próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy ön rendezőként „mit csinál" – és mindig arra jutottam, hogy tulajdonképpen „nem csinál semmit". Hogy ez maga a módszer.

– Erre egy példát mondok. Forgách Andris írta le – vagy mesélte, már nem is tudom –, hogy amikor a Senkiföldjét forgattuk Tallinnban, akkor az ottani észt és orosz idősebb zsidók, akik statisztáltak a filmben vagy kisebb szerepeket játszottak, megkérdezték tőle – mert ő is szereplőként, tehát álruhában mutatkozott –, hogy ki a rendező voltaképpen. Mert ők úgy tudják, hogy egy filmnek általában van rendezője, de most nem tudtak rájönni, hogy ki a rendező. Erre elég büszke voltam utólag...

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható

az Ellenfény 2015/6. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft