Így kellett történnie

– Milyen indíttatásból jelentkeztél a Pécsi Művészeti Szakközépiskola táncművészeti szakára? Előtte tanultál valamilyen táncstílust? Saját vágyad volt ez vagy szülői kezdeményezés?

– Táncos családból származom. Apám néptáncos, majd sztepptáncos volt, Édesanyám a mai napig táncpedagógus. Munkájukból kifolyólag kisgyerekkoromban sokszor töltöttem délutánjaimat a balett-teremben, és talán emiatt soha nem akartam táncot tanulni. Sportoltam ezt-azt, de a balettról hallani sem akartam. Általános iskola 7. osztálya után anyukám szervezett egy nyári tánctábort a Mátrában. Elmentem vele, de csak amolyan nyári vakáció gyanánt. Az amatőr résztvevők lelkesedése annyira hatalmába kerített, hogy kijelentettem: táncos szeretnék lenni. Édesanyám kicsit kétségbeesetten rám pillantott, és megkérdezte: Most? Kissé késő ez már... Rögtön beiratkoztam egy önköltséges balett-tanfolyamra hetente kétszeri alkalommal, két metrómegállónyira az Operától. A tanfolyamot Eichner Tibor tartotta, és a történet érdekessége, hogy 5 évvel később éppen őt váltottam Seregi Sylvia című balettjének Ámor szerepében. Pécsre baráti szálak folytán jutottam el, anyukám jóbarátja ajánlotta meleg szívvel az iskolát, mondván ez a legjobb az országban.

– Szorgalmas és kitartó növendéknek ismertelek, te hogyan élted meg a tanulmányi éveket?

– Egészen a második évfolyamig nem nagyon hozott lázba a dolog. Szorgalomból az első évben négyest kaptam, ez jól tükrözi az akkori hozzáállásomat. Péntekenként hajlamos voltam lelépni különböző egészségügyi indokkal... Másodiktól elkaptam a dolog ízét, főleg amikor jöttek az érdekes forgások, ugrások. A koreografálás, valamint a lehetőség a végzősök koncertjén fellépni, teljesen beindított. Innentől már ment magától az egész. Hétvégenként a kollégium folyosóján gyakoroltuk az ugrásokat Edward barátommal, valamint a Pécsi Balett előadásai is nagyon ösztönzőek voltak. Az utolsó évfolyamban két versenyt is megnyertem, egyet Olaszországban, egyet a Táncművészeti Főiskolán. Utóbbi nagyon erősen motivált, hiszen 7-8 évet tanult főiskolás növendékekkel mértem össze tudásomat. Nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy Kovács Zsuzsa szigora és precizitása kihatott egész karrieremre.

– Milyen érzést váltott ki belőled, amikor tanulmányaid befejezése után a Magyar Állami Operaház balett igazgatójától kaptál szerződési ajánlatot?

– Először nem hittem el. Akkor már kaptam ajánlatot a Győri és a Pécsi Balett együtteséből is. De amikor ifj. Harangozó Gyula felajánlotta a karakterszólista szerepkört, egyértelmű volt a döntés. Nagyon féltem. Felkészületlennek éreztem magam, nem voltam biztos a dolgomban. Ennek ellenére éreztem, hogy itt a helyem. Csak idő kell.

– Hány évet töltöttél ott? Mik voltak a legkedvesebb szerepeid? Legnehezebb feladatod?

– Kilenc évadot táncoltam a budapesti Operában. Amikor még iskolásként megnéztem az Erkelben A bahcsiszeráji szökőkút című darabot, Nurali szerepe teljesen hatalmába kerített. Ott elhatároztam, hogy ezt nekem is el kell táncolnom. Később ez lett az egyik kedvenc szerepem.
De kedves szerepem volt a Halál az Anna Kareninában (koreográfus: Pártay Lilla), a Fából faragott királyfi címszerepe Seregi László balettjében és a Kuka a Hófehérkében (koreográfus: ifj.Harangozó Gyula). Legnehezebb feladatom talán a Mozart volt, amikor két felvonást kellett szinte teljes egészében a színpadon tölteni. Ráadásul nagyon fondorlatos, nem kényelmes variációkkal. A Rómeó és Júlia Bohóc szerepe volt még komoly kihívás. (Seregi László nem volt balett-táncos, ez érződik a variációin.)

– Nem érezted túl nagy lépésnek, túl nagy elvárásnak azt, hogy egy szakközépiskolai végzettséggel Magyarország legrangosabb együttesében kell maximális teljesítményt nyújtanod?

– Az elején, nagyjából az első három évben mindenképpen. Később rájöttem, hogy amiben én különb vagyok, az a tánc szeretete. Én valóban élveztem a színpadot, a szerepeket. Soha nem úgy tekintettem rá, mint egy szakmára. Inkább mint egy megmutatkozásra. Talán azt is be akartam bizonyítani, hogy lehet az Operában főszerepeket táncolni kilenc éves képzés nélkül is. Valahol mindig büszke voltam arra, hogy Pécsről jöttem és nem a főiskoláról.

– Hogyan kerültél a bécsi Staatsoper balettegyüttesébe?

– Harangozó Gyula hívott, miután megkapta ott a balettigazgatói posztot. Három táncost hívott Budapestről, rajtam kívül Irina Tsymbalt és Lukács Andrást.

– Milyen szerepeket táncoltál ott?

– Talán a legnagyobb szerepem id. Harangozó Coppéliájában Coppélius szerepe volt. De táncoltam a Diótörőben (Zanella), Myriam Naisy Mokkájában és Kylian Hat táncában.

– Komoly sérülésed volt, ami miatt hosszabb ideig betegállományba kényszerültél?

– Az a vicces a történetemben, hogy nem is volt nagyon komoly a sérülésem, ami végül a táncos pályám végéhez vezetett.. Egyszerűen az orvosok ‘elbénázták’. Emiatt egy letört csontdarabka évekig a bokámban maradt, és lassan lepusztítva a porcfelszínt elviselhetetlen fájdalmakat okozott. Emiatt hagytam abba a szakmát. Ha előbb rátalálok az orvosra, aki később kivette ezt a csontot, akkor még talán most is táncolok. De emiatt nem bánkódok. Így kellett történnie. Egy táncos soha nem hagyja abba a csúcson a szakmát. Én ott hagytam abba. Így mindenki csak a jó formámra emlékszik vissza. Ebből még a mai napig profitálok.

– Csodálatos, egyedülálló új képesség bukkant fel benned, táncfilmeket készítesz. Csak az tud tánc-szakmailag és vizuálisan érvényes táncfilmet alkotni, aki a tánc „megélt” ismerője. Hogyan tudtad ezt a komoly „testi” talentumot vizuális tudássá tenni?

– Amikor még táncoltam, mindig azt vallottam, hogy a táncolás három fontos összetevőből épül fel: technika, muzikalitás, művészi kifejezés. Ahhoz, hogy valaki kimagasló táncos legyen, mindháromra ugyanolyan hangsúlyt kell helyezzen (nagyon sok táncos fókuszál manapság leginkább a technikára, de a néző ezt hamar megunja). Amikor elkezdtem filmeket készíteni, mindig megpróbáltam és próbálom most is ugyanezt a három kritériumot figyelembe venni. A technika ebben az esetben a filmezés technikáját jelenti: kameramozgások, plánok, kompozíció, fény, vágás. Ezeket egy elismert operatőrtől tanultam meg. A muzikalitása film ritmusát jelenti. A kameramozgások, a vágás stb. Hiszem, hogy az élet minden területén átsző minket a ritmus, a lüktetés. Mindenre igaz a jó ‘timing’. Sokszor mondják, hogy a filmjeim nagyon muzikálisak. Ehhez talán hozzájárult az is, hogy nevelőapám – akivel 6 éves korom óta élek együtt – zenész és zeneszerző. Komoly hatással van rám az ő muzikalitása és precizitása. Az Individuo c. film zenéjének megírására is őt kértem fel. A művészi kifejezésa film esetében talán a stílus és az emberközelség fontossága. Mindig próbálom a filmjeimet nem öncélúan megkomponálni. Fontosnak tartom a közeli plánok használatát, annak ellenére, hogy a táncosnak sokszor a teljes teste a lényeg. Szeretem a szemeket látni, láttatni. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a tánc kommunikáció. És sokkal régebbi, mint a film!

– Most minek nevezhetünk? Táncfilmrendező, operatőr, vágó, zenei összeállító, producer? Melyik vagy? Vagy mindegyik?

– A kérdés felmerült a most készülő film kapcsán is. Az Individuo az iskolám táncművész képzését mutatja be. A film elkészítése alatt több foglalkozást is űztem egyszerre, kameraman, operatőr, vágó, producer, zenei szerkesztő voltam. Az igazat megvallva mindegyiket élveztem…Ha egy szóval kell, akkor videográfusnak szoktam magam nevezni. Talán rendező és vágó vagyok, de sokszor operatőr is. Úgy gondolom, ezek valahol nagyon összetartoznak. A sikeres rendezők is majdnem mindig ugyanazzal a csapattal dolgoznak. Már szinte ismerik egymás gondolatát. Én szeretem felépíteni a különböző munkákat egyedül. Sokszor látom az adott jelenetet, hogy milyen plánban és milyen mozgással kéne felvenni, de már a vágás is rögtön lejátszódik az agyamban. Persze nagyon szeretek másokkal is dolgozni, érdekel más szakember látásmódja. Például évekig dolgoztam együtt egy perui festővel (és fotográfussal), aki egész más részleteket ragadott ki az adott táncosból. Nagy hatással volt rám az ő szemlélete.

– Te remekül, sikeresen váltottál pályát. Hogyan látod a rövid táncos pálya utáni élet, szakmaváltás lehetőségeit hazánkban és például Ausztriában?

– Elkeserítő a helyzet ezen a téren. Magyarországon különösen, de Ausztriában sem sokkal könnyebb. Itt a képzési lehetőségek sokkal jobban vannak támogatva, az Operából leköszönő táncosoknak még pár év átképzés is fennáll, azonban a táncosok itt sem keresnek elég jól. Alapjában véve nem támogatom a szakmai nyugdíjat. Nem tartom egészségesnek, hogy egy 45 éves ember ‚nyugdíjba‘ vonul. Hiszem, hogy a táncosnak pályája alatt sokkal jobban kellene keresnie – hiszen ez a pálya maximum 20-25 évig tart (jobb esetben) –, valamint ki kellene dolgozni egy központi átképzési támogatást. „Szerencsés” voltam, hogy hamar abbahagytam a táncos pályát, mert 29 évesen még fiatalos erővel vágtam bele a filmezésbe. Egy 40-45 éves, karrierjét befejező táncos már nem ilyen energikus. Fontos volna, hogy a táncosok sokkal szélesebb látásmóddal éljék meg karrierjüket, ne korlátozzák figyelmüket csak a szakmájukra. Ez persze nagyon nehéz, hiszen a táncos pálya teljes embert kíván.