A pörgettyű nem állhat meg

Pedig látszólag a Dosztojevszkij-művek színpadi adaptációja nem jár túl nagy kockázattal, hiszen prózájának közhelyszámba menő jellemzői közé tartozik a drámaiság, a teatralitás, a dialogicitás. De ahogy a Dosztojevszkij-poétika máig megkerülhetetlen megalapozója, Mihail Bahtyin figyelmeztet: ez a drámaiság, ez a dialogicitás nem tévesztendő össze a színpadra szánt művek drámaiságával, párbeszédességével. Sőt: Bahtyin gondolatmenetén végighaladva könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy Dosztojevszkij legfontosabb „újítása", írásművészetének leglényegibb vonása, a mindent átható, lezáratlan és lezárhatatlan sokszólamúság, az emberben örvénylő világ eleve képtelen artikulálódni a végső soron mégiscsak egyetlen tekintetnek, a rendező tekintetének alárendelt színpadon. Ezzel az állítással persze lehet vitatkozni; minden érvényes Dosztojevszkij-előadás maga az eleven cáfolat.

(Kinek a tekintete?) Ivo Krobot különösen nehéz Dosztojevszkij-művet választott. A szelíd teremtés egyes szám első személyű, jelen idejű elbeszélője a múltidéző zálogos, aki öngyilkossá lett felesége holtteste fölött tesz vallomást: az elbeszélésben a szemünk láttára jön létre (konstruálódik meg) a történet, a megértés, az önértés – épp csak megkezdődő folyamatának – szolgálatában. Az alapmű a zálogos világába enged bebocsáttatást, az emlékezés során a feleségét is az ő szemével látjuk, az ő szájával halljuk: ezúttal teljes egészében az ő szólama tölti ki a teret. A feleséget a zálogos teremti meg, furcsa, félresiklott Pygmalion-történet ez. A teremtmény föllázad, és önálló életre kel. (Halál-e az élet – és élet-e a halál. Ez a nagy kérdés.) Színpadi értelemben A szelíd teremtés monodráma – egyébként dosztojevszkiji dialógus-szituációban, amelyben a néma megszólított(ak) személye is változik –, és amelyben a halott feleségnek nélkülözhetetlen szerepe van. Azzal, hogy Ivo Krobot a filmes flash-backre emlékeztető technikával a feleséget („Nő") is a színpadra hozza (mintegy „objektiválja", leválasztja a „Férfi" szólamáról), megbillenti a kényes egyensúlyt; voltaképpen megszünteti azt a helyzetet, amelyben a történet a maga sokrétűségében működni képes. Pontosabban: sokszor óhatatlanul egyszerűen színpadi párbeszéddé redukálja-objektiválja a zálogosban zajló tudatfolyamatot, így viszont a szenvedés könnyen szenvelgésbe, a szépség szépelgésbe, a dráma melodrámába fordulhat át. (Majdhogynem függetlenül a színészi játéktól.) Ha már film: A szelíd teremtésből több filmes feldolgozás született, és a legnagyobb gondot a rendezőknek mindig az okozta, hogy mit kezdjenek a női figurával. A lengyel Trelinskinek Andrzej Wajda (aki szintén többször megpróbálkozott az elbeszélés megfilmesítésével) azt ajánlotta, hogy a nő egyáltalán ne jelenjen meg a filmben. Mert a (halott) szelíd teremtés tükör, amelyben a zálogos önmagát pillantja meg. Trelinski nem fogadta meg a tanácsot, de – amint egy budapesti interjúban elmondta –, igyekezett, hogy a feleség alakját minél kevésbé tegye egyértelművé. És ha már tükör, sőt: Tükör. Tarkovszkij emblematikus filmjében éppen a főhős nem jelenik meg a vásznon – a néző viszont a főhős szemével lát. Bár bizonyos tükör-effektus a Krobot-előadásban is létrejön. A nézőtér a két hosszanti oldalán fogja közre a játékteret: széksorok egymással szemben, egymást (is) nézzük nyolcvanöt percen át összezárva; ha tetszik, egymásban tükröződünk.

(Beépített szépség.) Ivo Krobot – Jan Konecny díszlettervező közreműködésével – mindenestül a tőle megszokott komoly invencióval tesz kísérletet egy önmagában teljes, az alapművel egyenrangú, filmes fogásokkal operáló színpadi világnak a megteremtésére és működtetésére. (Az előadásról gyönyörű, már-már ikonszerű felvételek készíthetők.) A játéktér közepén, kissé sréhen valószínűtlenül hosszú, keskeny asztal; egyik végén támlátlan szék (a Nőé), a másikon támlás-párnás (a zálogosé). Ennyi a puritán díszlet. Még hátrébb, a fal mellett – a játéktér határát kijelölő senkiföldjén - mindkét oldalon fogasokkal-ruhákkal megrakott fémállvány: az egyik Csonka Szilviáé, a másik Szabó Tiboré, színházi öltöző helyett. A női térfélen az állvány mellett mosdósarok, a férfi térfélen (a zálogházban) nyitott bőrönd a földön, néhány kellék; az asztal fölött elhelyezett reflektorsoron túl, a magasban csillár, régies lámpák. Dramaturgiai szerepe van a fénynek, a sötétnek, az átkötő zenéknek; a mozgásnak (amely a Nő kommunikációjában néha a verbalitás helyébe lép). A látvány – beleértve a jelmezeket – egyszerre reálisan „korban tartott" és stilizált, rituálisan jelzésszerű. Beavatást ígér, akár a kezdet: a színész és a színésznő belép a térbe, a hosszú asztal fölött összeütik a tenyerüket – kezdődhet a játék. Mitől van, hogy ennyi átgondoltan megkomponált szépség mégsem képes igazán önálló, saját törvényei szerint működő színpadi világként életre kelni? Egyrészt talán azért, mert minden túlságosan gyorsan érthető (ágy, asztal, ravatal, koporsó stb.). Másrészt azért, mert a színpadi párbeszédbe fordított Dosztojevszkij-monológ nem feszít ki elég biztonságos védőhálót a látvány alá. Így aztán nem lehet elfeledkezni az asztal működéséről (például óvatosan kell a szélére ülni, hogy a teteje meg ne billenjen), vagy arról, hogy Szabó Tibornak elég ügyesen kell hátradobnia a felöltőjét, különben az állvány mellé félretett porcelánok bánják; vagy az öngyilkosság-jelenetben arról a drukkról, hogy Csonka Szilvia képes legyen szépen, lassan megdönteni és a földre fektetni azt a csipkevirágokkal teleaggatott, vékony fémrudakból szerkesztett hasábot, ahonnan másképpen már nem tudott kitörni. (Akart, de belegabalyodott a saját maga szőtte fonalpókhálóba.) Pedig itt nyilván a zuhanás álomszerű – és felemelő – tragikumát kellene átélnünk. (A fémváz a maga jelzésszerűségében a fonalpókhálókkal, csipkevirágokal együtt üres marad, pedig magában hordozza, hordozhatná a külön ágy, a spanyolfal, a kalitka – benne magában énekelgető madár –, vagyis a bezáródás fázisainak jelentését is.) Az asztali csipketerítővel való alig-játék viszont gyönyörű, és tengercseppként hordozza az egészet: a fiatal Nő szertelenül, játékosan elmozdítja, forog-pörög vele, magára ölti – az akkurátus, szigorú, rendmániás, mert még mindig katonát játszó, idősödő Férfi rögtön visszaigazítja. A légycsapó is jól működik: lehet vele tamburmajort játszani, az állandó csapkodás a kétségbeesés groteszk jelévé válik. Amikor pedig végre tényleg sikerül agyoncsapni a szabadon röpködő legyet (amely talán A játékosból került át most A szelíd teremtésbe), Szabó Tibor a Férfi szerepében olyan mohón, olyan önelégülten dobja bele az apró tetemet a tintatartóba, olyan hirtelen zárja rá a tintatartó tetejét, hogy ebben a szinte észrevétlen és diadalittas mozdulatsorban a teljes személyisége, a feleségéhez való viszonya is benne van.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/6. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft