Az értelmiségi létezés vége?
Ascher Tamással beszélget Sándor L. István
A szabadság csonkított formája
– A Katonában rendezett utóbbi három előadásod ugyanarról beszél: az értelmiségi létezés válságáról, aér Dilettánsok pedig a végéről. Te is így látod, ez a három előadás trilógiát alkot?
– Utólag. Rendezés közben nem volt bennem ilyen összefoglaló szándék. Egyszerűen csak csináltam, ami izgatott. Sosem eszmékből indulok ki, inkább az adott körülményekből. De az kétségtelen, hogy mindhárom előadás középpontjában az értelmiségi létezés áll, a kapcsolódó anomáliák főleg.
– Ezt hogy érted?
– Az értelmiségi létezésnek valamilyen szélsőséges állapota jelenik meg bennük. Az Éhség főszereplője végzetesen lecsúszott helyzetbe kerül, amiben ráadásul az éhezés és a kitaszítottság épphogy ihletforrásként hat számára, ez inspirálja írásra a főhőst. A szerelem diadala középpontjában egy elefántcsonttoronyba zárkózó filozófus áll. Az ő eltökélt magányának egyfajta politikai aurája van: a titkos trónörököst rejtegeti, és ezért rettenetes felsőbbségtudat, a kiválasztottság érzése tölti el. Ez a figura erősen karikaturisztikus nemcsak az előadásban, az írott darabban is: a hétköznapi életben gyakorlatlan, elkényeztetett, monumentális egóval bíró írástudó típusa.
A Dilettánsokban az extrém tudásvágy, az élet megismerésének, a világmindenség felfedezésének túlhajtott igénye hoz létre szélsőséges helyzetet. Két különc kutató egy furcsa laboratóriumban a világmindenség összes jelenségének mindenféle dokumentumait próbálja felhalmozni abban a hitben,hogy gyűjteményük birtokában megértik majd a lét mozgatórugóit...Tehát mindhárom darab értelmiségi figuráiban van valami különleges, bolondos, sőt,őrült elem. Ezen az alapon valóban összekapcsolható a három darab.
