Hibátlan testek manifesztuma
Az a zavaró egyébként ezekben az átalakításokban, hogy nem csak finomítások, aprómunkák, ami az ártatlan nézőnek szinte fel sem tűnik, hanem kardinális, a koreográfia szerkezetét, hangsúlyait érintő beavatkozások. Egy improvizatív táncdarab esetén – persze ott is csak a kijelölt határokon belül – természetes, sőt magától értetődő, hogy flexibilis a szerkezet, „mozgásban van” az előadás. Egy kötött, rögzített koreográfiánál viszont már zavaróan hat, ha az alkotó koncepcionális – a darab egészét, értelmezhetőségét is befolyásoló – döntéseteket a bemutató utáni időszakra hagy, s úgymond menet közben, aktív nézői jelenlét mellett kísérletezi ki az előadás végső (?) formáját. Persze a világért sem szeretném, ha bárki félreértene: igenis fontos, hogy a koreográfus együtt éljen a művével, hogy folyamatosan gondozza, öntözze, gyomlálja a darabot, nevelgesse, mint egy kis kertet, de bizonyos döntéseket, ha törik, ha szakad, a bemutató előtt kell meghoznia. Mivel azonban most nem (most sem) így történt, rögzíteni vagyok kénytelen, hogy írásom a decemberi premier figyelembe vételével, a januári „javított kiadás” alapján született.
