Megváltani a megváltozhatatlant

„A művészet nem gyógymód. A gondolatoknak és a feszültségnek teremt mintázatot, ad keretet, amely segít a tapasztalataink rendezésében, és így értelmet és célt adhatunk az életünknek.” (E. Bond)[1]

 

Mintázatok a térben

 

Gomolygó ködben lépünk a kaposvári színház stúdiójába. Az amfiteátrumszerű, de szögletes nézőtér fehér lépcsőin alig kivehető alakok ülnek, kékesfehér homály és hangok mindenfelől: csecsemősírás, neszek, pengések, mély, kitartott torokhangok. Bizonytalanul botladozva keresünk helyet magunknak, majd mintegy másik világba érkezve, elcsendesedve szemléljük a középen változó magasságban fellógatott tárgyakat: cintányér, üvegcső, szőlőfürt, szélhárfa, kalitka madárral. És alattuk, a nézőtér lépcsősoraitól közrefogva, emberek téblábolnak, sárosak, nyomorultak. Köztük egy férfi orvosi tükörrel és furcsa, előrehajló csengővel a fején. Egy anya a síró gyermekével. A kaposvári Oidipusznak nagyon erős atmoszférája van, ami már az előadás megkezdése előtt is hat. A fehér falakkal határolt zárt tér sajátos geometriája, a sokfelől érkező hangokból összevegyülő hangzások különös zeneisége és középen ezeknek a nyomorultaknak az állandó jelenléte végigkíséri az előadást, sajátos, fogalmilag nehezen leírható, de emocionálisan magával ragadó érzelmi-indulati hangoltságot adva neki.

 

Kocsis Pál - Fotó: Klencsár Gábor

 

Sokféle rezgés és hullám szeli át az előadás terét, hangok simulnak össze és foszlanak szét, majd szinte fizikailag érzékelhető erővonalak, energiavonalak feszülnek ki fölöttünk, mellettünk egy-egy összecsapás során. Az előadás nem kínál fel kvázi szerepet a közönségnek[2], mégis ez a sajátos erőtér a jelenlét, az együtt-lét elemi élményét nyújtja. Attól függően, hogy hol ülünk, ez a részvétel más és más lehet. Vannak helyek, ahol erősebben, szinte fizikálisan érzékelhetők a játszók közti olykor sodró erejű energiaáramlások, más helyek inkább csendesebb, meditatív szemlélődésre indítanak, de nincs olyan hely, ahol kívül maradhatnánk az előadáson.

A kar egy része mindvégig (és kezdetben minden szereplő is) köztünk, nézők közt ül a lépcsőkön elszórtan, többnyire némán, de nem hangtalanul. Mindenkinek van valami hangszere, valami olyan eszköze, amivel hango(ka)t adhat[3]: doromb, citera, pánsíp, üvegpalack, csengő és mások. A velük keltett zörejekből, hangeffektekből, emberi hangokból és csendekből tevődik össze az előadás egészét át- meg átszövő különös zenei hangzás, amelyből csak ritkán lesz dallam. Belső hangok válnak hallhatóvá, majd olvadnak bele újra a csendbe. Rozs Tamás zenéje nem akar érdekes lenni, nem magára irányítja a figyelmet, inkább valamiféle meditációs közeget teremt, amely abban segít, hogy elcsendesedjünk, hogy arra figyeljünk, ami előttünk megtörténik. Ugyanakkor nagyon élő, eleven ez a zene. Mindenki spontán módon, a maga belső ritmusát követve tudja hozzátenni a saját effektjét az egészhez, és aztán vannak bizonyos pontok, amikor ezek a ritmusok összeérnek, kialakul egy közös hangzás vagy közös elhallgatás. A látszólagos személytelenség mögött – sokszor nem is tudni, honnan, kitől jön egy-egy hang, egy szólam – nagyon erős személyes jelenlét munkál. Még annyira sem egyénítettek ezek az alakok, a thébai nép, ahogy azt egy-egy Mohácsi- vagy Rusznyák-előadás háttérfiguráinál megszokhattuk, a köztünk ülők többségének még az arcát sem igen láthatjuk, mégsem csupán kellékei, díszítőelemei ők az előadásnak[4]. Névtelen alakjaiknak megvan a maga méltósága, fájdalma, és a maga kicsiségében is fontos helye az előadásban.

A kar másik része, a pestis sújtotta thébaiak csoportja középen vár a halálára. Ez a vertikálisan is tagolt tér legalja, innen nincs tovább, ez a pusztulás helye. (Díszlet: Fodor Viola) Az előadást indító némajátékban egyszer csak elhallgat a gyereksírás. Az anya (Sárközi-Nagy Ilona) meredten nézi halott csecsemőjét, míg a többiek elveszik tőle, hogy együtt elsirassák. Álarcot helyeznek a halott gyermek arcára, egy dobra fektetik, és az első ismert görög dallamot, Szeikilosz sírversét énekelve vesznek tőle búcsút. De az anya megakadályozza, hogy sírba tegyék (azaz a sarokba vetve mésszel leöntsék), görcsösen szorítja magához a gyereket, miközben a többiek megpróbálják elvenni tőle. Ekkor fentről, a lépcsőkről egy asszony (Horváth Zita) rohan be, hogy segítsen az anyának, de dulakodás közben az ő arca, keze is besározódik: szemében a rettenet mutatja, a pestis őt is utolérte, végérvényesen ittragadt.

Ezeknek a nyomorultaknak alig maradtak szavaik, de nekik is vannak hangszereik, és ezek segítségével meg neszekkel, dúdolásokkal, suttogásokkal kommunikálnak, a tekintetükkel szólnak, szólítanak, kérnek. Együgyűeknek tűnnek, s azok is: egy ügyük van, hogy valaki, talán az isten, talán a király meg tudja menteni a várost, s a pusztulás mégis elkerüli őket. Valami megnevezhetetlen ősbizalom ül a szemükben, az arcukon, ahogy a karvezetőre (Gyuricza István) vagy Oidipuszra (Kocsis Pál) tekintenek. Nem lehet nekik hazudni – Oidipusz sem tud; nem számonkérnek, csak kérnek, de azt teljes valójukkal. Ebben a ráhagyatkozásban nagyobb erő sejlik, mint bármiféle lázongásban. Nem lehet tőlük szabadulni. Bárhova nézünk, ha csak a szemünk sarkából is, de látjuk nyomorúságukat, látjuk őket, amint várakozón tekintenek vezetőikre. Oidipusz leguggol hozzájuk, lefelé beszél, ha hozzájuk szól, „gyermek”-nek nevezi őket, azaz világos a státuszkülönbség köztük, mégis van ennek a viszonynak egy mély embersége, a királyt is kötelező felelőssége. Itt minden előttük, azok előtt történik, akik megszenvedik az istenek és a hatalmasok játszmáit. Ebben a térben nincs kint és bent, mindenki lát és hall mindent, ezért ebben a városban nem lehet hazudni. És az igazság megmentheti a várost – ez a hit – vagy talán csak ennek vágya? – sugárzik a halálra várók szeméből. Van egy pont az előadásban[5], amikor a kar tekintetét önmaga felé fordítja, és a nyilvános beszédet valamiféle belső monológ váltja fel: a teljes elbizonytalanodás kérdései hangoznak el („Kiben higgyek? Kinek? Ki tudja, mi az, ami igaz, és mi az, ami hazug? Mi a valóság, és mi a látszat? ...”), majd mindez közös fohásszá oldódik: „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen...”[6] Aranyló fény, csend és mozdulatlanság emeli ki ezt a pillanatot az előadás szövedékéből.

 

Znamenák István - Fotó: Klencsár Gábor

 

A nézőtér lépcsői és a középső, legalsó térrész közt keskeny sáv fut körbe, ide lép be Oidipusz és minden szereplő. Ez a vizsgálat, a kutatás helye, a köztes hely, ahol a dolgok megtörténnek – előttünk, nézők előtt és a halálra várók kara körül. Ez a szavak helye. A szavaké, melyek felfedhetik, de el is tagadhatják az igazságot, lehetnek a mellébeszélés, hazugság vagy a gyanúsítás, a fenyegetés eszközei. Talán ezért is vonakodik Teiresziasz (Kovács Zsolt), hogy Oidipusszal szóba álljon: „Azt mondom, szavaid / Nem segítenek rajtad / És az én szavaim se…” Pedig nála van a tudás, csak épp nem látja, mire is jó az. Kovács Zsolt Teiresziasza nem bölcs kívülálló, hanem ingerült, keserű, megfáradt szkeptikus. A lezárt szemű jós jókora hangvillával a kezében érkezik a király elé, ez az ő hangszere, az ő attribútuma. De a villa által keltett tiszta zenei hang csak akkor válik hallhatóvá, ha valami rezonáló tárgyhoz érintik – miként az isten szava is csak közvetítőkön keresztül érkezhet el az emberekhez. Ám Teiresziasz először megtagadja a közvetítést. Amikor megérkezik, odaállítják a lelógó cintányér elé: megüti a hangvillát, de amikor hozzáérinti a cintányérhoz, az néma marad, nem szólal meg. Teiresziasz elutasítja Oidipusz kérését, morózusan elzárkózik az elől, hogy felfedje a múltat, mert nem hisz abban, hogy ez a tudás megváltoztathatja a sorsot: „Jön, ami jön / Ha én hallgatásba rejtem is.”

Oidipusz királyként – mellén kerek pajzs, jogara egy hatalmas csont –, a város megmentőjeként kérdezi, kérleli, majd vádolja a jóst, aki nem bizonyította, hogy Apollón hírnöke. Amikor elragadja a düh (mert megérteni véli Teiresziasz nehezen, fenyegetésként kimondott szavait, hogy Kreón bujtotta föl megvádolni őt), rátámad a jósra, a hangvillát fenyegetően ráemeli, de végül sikerül megfékezni indulatát, és a villa kihullva kezéből nagy csörömpöléssel esik a cintányérra. Majd Teiresziasz immár nyíltan, ítéletként elhangzó jövendölése alatt Oidipusz felfüggeszti pajzsát és jogarát, és meglöki őket. Az ingaként lengő és lassan egymás útjába kerülő királyi attribútumok egyszer csak összeütődnek; három gongszó kondul: ez a király válasza a jósnak és az istennek – vagy lélekharang, átkok visszhangja a hegyekben[7]?  Amikor végül Teiresziasz kifelé indul („megyek / De itt hagyom szavam”), a karvezető odanyújt neki egy dobozkát. A jós beleilleszti hangvilláját, és a karvezető kezében felzeng a fadoboz: tisztán és jól hallhatóan ott szól az isten hangja.

Rusznyák Gábor rendezésében a szöveg is nagyon tisztán szól, pontosan húzza meg az erővonalakat, világosan artikulálja a szándékokat. Az előadásban elhangzó szöveg jórészt Jon Fosse Halál Thébában[8] című trilógiájának első részén alapul. Fosse híven követte Szophoklész tragédiájának tagolását, jeleneteit, de magát a textust (különösen a kar szövegeit) erősen megrövidítette, szenvedélyesen hömpölygő jambikus verssorait szikáran pontos szabadverssé csupaszította. Az adaptációból rendre kimaradtak azok a szövegrészletek, amelyek a szereplők lelkiállapotát, indulatait taglalják[9]. A helyzetek ezáltal kiélesedtek, koncentrálódtak, és elsősorban nem a szenvedélyek ábrázolása, hanem a megértés, ráébredés folyamata vált hangsúlyossá bennük. Az előadást nézve az volt a benyomásom, hogy sosem értettem ilyen tisztán ezeket a helyzeteket. Beszédmódjában Fosse a mai beszélt nyelvhez közelíti, s ezáltal bizonyos fokig kortalanítja, időtleníti Oidipusz történetét (ezért is játszathatta Szász János mai lakótelepet idéző díszletben). Rusznyák Gábor ezt az adaptációt számos helyen az eredeti tragédiából vett sorokkal egészítette ki (Babits fordításában), visszaemelve saját változatába valamennyit annak emelkedettségéből. A babitsi mondatok pedig nemhogy nem ütnek el a fossei szövegtől, hanem összesimulva velük[10] furcsamód ismerőssé teszik azokat. Az így kialakult előadásszöveg a rácsodálkozás élményét adja: egyszerűen és lényegre koncentrálva áll előttünk Oidipusz története a maga bonyolultságával.

Ennek a történetnek a fókuszában Kaposváron a megértés és elfogadás drámája áll. Thébai városában mindenki tud valamit a múltról, mindenki bírja az igazság kisebb-nagyobb darabját, és mindenkinek megvannak a hosszú évek alatt felépített stratégiái, hogy ezt a tudást hogyan tudja magában elzárni és az életétől függetleníteni. Rusznyák Gábor előadása nézhető úgy is, mint annak a folyamata, hogyan lehetetlenülnek el ezek a stratégiák, ki hogyan kénytelen eljutni a saját felismeréséig és a személyes érdeke fölé növő igazság elfogadásáig.

 

Csapó Virág, Kocsis Pál

 

Iokaszté (Csapó Virág) életét a jóslatok igazságának tagadására építette, arra, hogy szembe lehet szegülni az isteni elrendeléssel. Laiosz halála, legalábbis abban a verzióban, ahogy ő tudta, épp ezt bizonyította. Oidipusz érkeztével egy gazdag, viruló, új élet kezdődött számára (amiről sokat elárulnak szenvedélyes csókjaik és meghitt, bizalmas beszélgetésük), és amiben nem jutott hely a múlton való töprengésnek. „Éld az életed / Könnyedén / Mindig csak a mára / Figyelj / És ne félj...” – óvná Iokaszté Oidipuszt is, mikor megrendülni látszik ez az élet. (Egybecseng ez a biztatás azzal a halottbúcsúztatóval, amit az elején énekelt a kar[11].) Bezárkózni a pillanatba, és ott felépíteni egy teljes életet; hátat fordítani a múlt bűnének és az istennek, aki ebbe belekergette – ez Iokaszté életstratégiája. És amikor mindent megért, csendes méltósággal ismeri be vereségét, és választja a halált. A lábánál fogva fellógatott királynő arcát elfödi ráboruló fekete ruhája, sötét alakja néma harangként figyelmeztet mindenkit a végzete elleni lázadás hiábavalóságára. Ezt megértve az addig a halott csecsemőjét görcsösen szorongató anya immár maga teszi le gyermekét, és önti rá a meszet, mert hiszen jobb neki így, mintsem hogy a végzet prédája legyen.

Oidipusz végül magára veszi végzetét – még ha hosszú utat is kell bejárnia hozzá. Az nem maradhat sokáig kérdés számára, hogy ki ölte meg Laiosz királyt, hisz erre Teiresziasz végül világos választ ad. De már abban is van valami baljós sejtetés, ahogy Kreón (Znamenák István) a delphoi jósda üzenetét tolmácsolja: „Akarod, hogy itt mondjam el? / Úgy, hogy mindenki hallja?” – kérdezi kétértelmű szolgálatkészséggel, majd a jóslatot közölve – mintha ítéletet mondana – egy fekete golyót/labdát dob Oidipusznak. S bár az a későbbiekből kiderül, hogy Kreónnak nem lehetett tudomása Oidipusz tetteiről, ezekből a gesztusokból mégis valami megnevezhetetlen fenyegetés olvasható ki. Apollón üzenete így végződik: „Akinek van szeme / Meg fogja látni /Aki nem akarja meglátni /Nem látja meg”[12]. Azaz az isten nem kényszerít: a várost ugyan dögvész pusztítja, és „meddők a nők, nem szülnek gyereket”, de az embernek megvan a(z az önnön vesztébe vezető) szabadsága, hogy elfordítsa tekintetét az igazság elől. És Kocsis Pál Oidipusza gyakran tűnik úgy, hogy nem az igazságot kutatja, inkább mintha a vakságért küzdene: elfödi az arcát a jós szavai alatt, félig elfordul, amikor Kreónnal beszél; hátha mégis ártatlan vagyok, hátha mégsem igaz, amit sejtek magamról, sugallják zilált, görcsös mozdulatai. Zavarán, kibillentségén a legkézenfekvőbb módon próbál úrrá lenni: politikai kérdést csinál belőle, és megvádolja Kreónt, hogy a hatalmára tör.

 

Gyuricza István - Fotó: Klencsár Gábor

 

Már Kreón első megjelenésekor is szinte tapintható a feszültség közte és Oidipusz közt. Karba tett kézzel, merev tartással állnak meg egymással szemben a tér legtávolabbi két pontján. Bizalmatlanságuk, egymás iránti gyanakvásuk nem tudni, honnan ered, és mennyi a valós alapja, de nem oldódik fel, és Oidipusz csak az alkalmat keresi, hogy a halálba küldje ellenfelét. S hogy ez nem üres fenyegetőzés, azt Kreón változásai mutatják. Znamenák István Kreónja sokféle viszonyt villant fel Oidipusszal szemben: a magabiztosság, amivel Apollón jóslatát hozza, elenyészik, amikor Oidipusz a Laiosz gyilkosa utáni nyomozás eredményéről kérdez, és megretten, mint akit mulasztáson kaptak. A király vádjaira először érvekkel próbál megfelelni, aztán elfogja a félelem, láthatóan komolyan veszi Oidipusz fenyegetődzéseit, és arcára illeszti a király által küldött arany halotti maszkot. A kegyelem végül csak ezt a konfliktust oldja meg, a kölcsönös zsigeri bizalmatlanság megmarad, és baljósan ott rezeg Kreón ígéretében is, amit a száműzetésbe induló Oidipusznak tesz (ti. hogy vigyázni fog a lányaira). Ez a vállalás („... ez az én sorsom.”) a jövő felé nyitja meg Kreón történetét, szemben Szophoklész tragédiájával, ami a megfosztás gesztusával és Oidipusz monológjával zárul.

Még Teresziasz sem marad érintetlen a történetben: bár tudja, mi a valóság és mi a látszat Oidipusz életében, ám azt még ő sem látja előre, hogy az emberi nyomorúság legmélyén is meg lehet az embernek a szabadsága: viselni sorsát. Mert ugyan az istenek végzetet szabnak, de ha az ember magára veszi, ha saját egzisztenciális lényeként képes átélni ezt a végzetet, akkor az a saját sorsává válik. Azzal, hogy Teiresziasz konzekvensen az őt királyként megszólító Oidipusznak nem, csak a szánandó embernek válaszol, egy sokkal elemibb kérdéshez löki őt vissza: Ki vagyok én? Honnan származom, ki szült engem? S míg királyként Oidipusznak megvannak az életstratégiái, addig a lényegi lényéig hatoló kérdések védtelenül találják.

„És a hullákat még nem teszik / Sírba se / Maradnak fekve és fertőzik / Azt, ami még él” – panaszolják a pestises thébaiak. Ez a helyzet csak konkretizálja a két évtizeddel ezelőtti esetet, amikor is a király halála felderítetlen és büntetlen maradt. A kaposvári Oidipusz nem egyetlen ember igazságkereső szenvedélyéről szól, hanem azt feszegeti, hogy ez a pusztuló város szembe mer-e nézni a múltjával, azzal, hogy honnan ered és mi szülte mindazt, ami az elmúlt húsz évét meghatározta. Arról kérdez, hogy e dögvész sújtotta város képében hajlandóak vagyunk-e önmagunkat megpillantani. Rusznyák Gábor előadásában nagyon sokrétűen van fölvetve és megmutatva az a bátorság, hogy létezhet olyan közösség és létezhetnek olyan emberek, akik fel merik maguknak tenni ezeket a kérdéseket, és méltósággal el merik fogadni a válaszokat rá.

 

Kocsis Pál - Fotó: Klencsár Gábor

 

Rusznyák Oidipusza nem ér véget azzal, hogy a megvakított királyt elvezetik. Oidipusz távozó léptei nyomán egyszer csak elered az eső, hogy mintegy megváltásként tisztára mossa a pestises nyomorultakat. Az eső elmúltával pedig egy arany álarc vonul végig a mennyezet alatt: a vész, a halál eltávozott a városból.

Ez az előadás nem az ítélkezés darabja, hanem a tanúságé és a szembenézésé. Nincs sem isteni, sem emberi hatalom, amelyik ítélhetne Oidipusz felett, amelyik felmenthetné a bűn alól (nem úgy, mint Aiszkhülosz Oresztészét): hiába követte el öntudatlanul bűnét, a felismerés következtében Oidipusz már nem lehet többé az, aki volt. A súly alól nem szabadul fel az ember, senkinek sem lesz kisebb a bűne, de a szembenézés ad egy esélyt a továbblépésre. Arra, hogy ez a pestis nem az utolsó lesz, arra, hogy végleg el lehet temetni a holtakat (amit Kreón például elfelejt majd), nemcsak behányni őket a föld alá, hanem búcsút venni tőlük, megadni nekik, ami az övék, és nem cipelni tovább őket. Oidipusz a legnyomorultabb marad, a pestisben meghaltakat senki sem támasztja fel, nem fog hirtelen megjavulni minden. Hiszen Kreón lesz a király, egy közülünk, valaki, akiben szintén munkálnak indulatok, a gyász, a sérelem, meg egy feladat: fölvenni a terhet és hordozni tovább, és majd egyszer talán szembenézni velük.

 

„múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.” (Pilinszky)

 

 

 

Szophoklész–Fosse: Oidipusz király

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

 

Fordította: Krisár Csilla Mária, Babits Mihály

Díszlet: Fodor Viola

Jelmez: Remete Kriszta

Zene: Rozs Tamás

Rendező: Rusznyák Gábor

Szereplők: Kocsis Pál, Znamenák István, Kovács Zsolt, Csapó Virág, Szula László, Kelemen József, Gyuricza István, Csonka Ibolya, Horváth Zita, Sárközi-Nagy Ilona, Tóth Eleonóra, Némedi Árpád, Nyári Oszkár, Sarkadi Kiss János, Serf Egyed

 

[1] Ellenfény 2009/12.

[2] Mint ahogy ez megtörténik a Bozgorokban vagy a Vérnászban. (Mindkettőt a Honvéd Kamaraszínház társulatával állította színpadra Rusznyák Gábor.) Ezekben az előadásokban a vendéglátás gesztusa nyit kaput az előadás világába való belépésre.

[3] A 2006-ban bemutatott Három nővérben is minden fontosabb szereplőhöz kapcsolódott egy-egy hangszer, egy-egy hangzás.

[4] Ellentétben például a Vasziljev rendezte Naphosszat a fákonnal, ahol féltucat színész a háttérben gyakorlatilag színészi feladat nélkül, parkett-táncosként van színen az előadás nagy részében.

[5] Már Iokaszté és Oidipusz is elmondta, miféle jóslatok elől menekülve telt az életük, de még a hírnök nem érkezett meg Korinthoszból, vagyis az elhangzottakból már összeállhatna az igazság, de „még a tény nem bizonyítja”.

[6] Pilinszky: Imádságért

[7] Teiresziasz: „Most mindent látsz / Akkor majd csak feketét / Nemsokára / Átkozódni fogsz a hegyekben / És átkaid visszahangoznak majd / Mindenfelől.”

[8] A darab ősbemutatója 2008 januárjában volt Oslóban, rendezte Szász János.

[9] Szophoklésznél (Babits fordításában) ez olvasható például: Tiresias: Nem mondok többet. Most dühöngj, ha tetszik és / a legvadabb haraggal őrjöngj ellenem! – Oedipus: Harag bizony van bennem, és nem fojtom el. / Mit gondolok? Tudd meg; úgy tűnik föl nekem, / cinkos vagy... Ugyanez a részlet Fossénál így egyszerűsödött: T.: Nem mondok többet – O.: Akkor mondom én / Hogy mit gondolok / Te vagy Laiosz gyilkosa...

[10] Azért nem egyszerű vágás–beillesztésről van szó, a rendező nagyon aprólékos munkával dolgozta össze a kétféle szöveget.

[11] Halandó, vígadj, könnyed ne ontsd, hidd el, kár! Rövid az élet, hamar száll, időd, ha lejár, a halál vár.

[12] Szophoklésznál ez így hangzik: „Ki mit jól keres, / rájön – de elszalasztja, mire gondja nincs.” Jól érzékelhető a hangsúlyeltolódás: Szophoklész hanyagságról, mulasztásról beszél, míg Fosse akaratról és szándékról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10. 04. 12. | Nyomtatás |