Festett testek szimfóniája

A test mint médium

Kronologikusan haladva: a legősibb és legmélyebb rétegnek a test totális médiumként való használatát látom. Horváth Csaba az előadásaiban szereplő táncosok-színészek testét olyan üzenetek hordozójává teszi, hogy azok a világ bármely elemével, tárggyal, személlyel, állattal, géppel, sőt gondolattal azonosíthatóvá váljanak. Ahogyan a Passió és A tavasz ébredése előadásokban, úgy a Kalevalában is a legmélyebb réteget ez a titokzatos narratíva alkotja: a középpontba állított történet(ek) verbális síkján túl így kapunk egy másik, elvontabb olvasatot is, mely főként az emberi psziché (sőt: gondolat, szellem) kinetikus kivetítésének tetszik. Horváth olykor csak erős stilizált-repetált gesztussal egészíti ki a lélek görcseit feltáró színész mondandóját, mint Wendla migrénjét megjelenítendő A tavasz ébredésében, de a testi vágy és a merev erkölcs ellentmondásából fakadó önostorozás konkrétan is megjeleníthető, ha a szerepet játszó színész saját maga teste helyett egy táncos szereplőjét ütlegeli, ugyancsak ebben az előadásban.

Más példát említve az új előadásból: az öccsével lánykérőbe érkező Vejnemöjnent (Mucsi Zoltán) kísérő Ilmarinen (Andrássy Máté) előtt már egész férficsapat jeleníti meg az akcióra kész fallosz képét. De hogy ez a kakaskodás nem kósza ötlet, jól jelzi, ahogyan elsőként látjuk meg a kovácsot: műhelyében, munka közben. Konkrét mimézisből stilizálódott-absztrahálódott mozdulatai egyszerre utalnak a kétkezi munkára és a gondolatra, mely azt irányítja. De az anyag születéséhez munkásként, vagy a létrejövő kohóban izzó anyagként, a teljes társulat asszisztál: a rendkívül dinamikus kép az Ilmarinenre alapvetően jellemző teremtő erőt érzékelteti, ez konkretizálódik aztán az előadás későbbi mozzanatában, mikor dúvadként, szexusra vágyakozó férfiként lép elénk.

Horváth rendszerében a hang is szinte látható, testi jelenséggé válik. A közlés sosem csupán a beszédszervek ügye, a vokalizálás aktusa teljes testet igénybe vevő jelenség. Alapesetben tiszta koncentrációból születik, mint a történet narrátoraként megjelenő Szauna (Kádas József) jóga-pózából a Kalevala elején, de még többször mozdulatsorral-gesztussal kísért komplex jelenség. A második felvonás elején le is száll eposzi magasából a mesélő, hogy átadja magát a történetmondás immár gesztikusabb, hétköznapibb szenvedélyének, mikor a másik déli hőst, a Leminkajnen (Krisztik Csaba) halálát majd föltámasztását kell bemutatnia: fel is gyorsul, bele is fullad a nyelvére toluló szavak végtelen áradatába. Ahogy itt, úgy a hang más szereplők esetében is már önmagában karakterizál, sőt állandó eposzi jelzővé válik. Ilyen a Varga Gabi által formált Nagyobbik Lány csecsemősírása vagy Mercs János Jegesmedvéjének hörgése. Az animális hangokon túl a csodálatos és megfejthetetlen szampónak, minden említése kórushangzással jár. Az auditív szféra modalitása az animális hörgésen-síráson át, a szöveg skandálásán, a dallamos beszéden át az énekig ívelve ugyanolyan megformált tehát, mint a mozdulatok.

Terek és tárgyak ellentéte

Horváth Csaba világának újabban kirajzolódó rétegét a tárgyak, eszközök és a tér egyedi megformáltsága adja. Tiszta-kopár terekben játszódnak az előadások, melyekben mégis egy-egy elem karakterisztikusan idéz fel egy világot. A tavasz ébredése zárt intézeti helyzetet sugalló ágyai teremtik meg a darab vizuális világát, míg a Kalevalában a térben elszórt farönkök, valamint a színészek testére festett folyondár növényvilág teremt mitikus atmoszférát. Ám a rendező és tervezője, Antal Csaba a tér sugallta alaphangulatot egy másik, jóval technokratább vizuális-, térbeli- vagy tárgyi gesztussal ütközteti. A tavasz ébredésében ez a megoldás a térben felsorakoztatott elektromos gitárok provokációjaként jelenik meg a fiatalok felnőttekkel szembeni lázadását rajzolva, míg a Kalevalában részben egy hatalmas neoncsövekkel kifuttatott kapu ellentételezi a festett testek és rönkök látványát, mely ultrahangokkal kísért színváltó fényeket produkál. De ugyanúgy a farönkökkel (és egyben az aprítás aktusával) való ellentétet hivatott megjeleníteni a darab második részében a játszók által negyedórán át (!) épített alkotmány. Ez a térbe diagonálban állított fémvázas doboz egyszerre többféle jelentést vesz fel az előadásban: atomreaktor, növények Noé bárkája, Üvegház, Szélfogó és... maga a Szauna.

A tér tárgyait és a teret magát pontosan úgy teszi jelentésessé Horváth Csaba, ahogyan azt A tavasz ébredésében tette. A térben elszórt rönkök egyfelől saját funkcióban szerepelnek, amikor egy-egy szereplő vagy a társulat egésze nagyerejű összképben fejszével aprítja a fahasábokat: kivételes erejű tettnek, a kézzel való alkotás, az anyag megmunkálásának laudációjaként hat a fizikai munka képe, mely egyúttal a maga véletlenszerűségében, a lehulló fahasábok miatt veszélyérzetet teremtve hat az előadás nézőjére. E konkrét tettre épülő szimbolikus gesztus, ahogy a hősök fizikai cselekvésük fölé emelkedve saját maguk talapzaton álló szobrává változnak át. Megint csak egy nagyon egyszerű emberi gesztus válik általános érvényű mitikus jellé: cselekvő emberek válnak héroszokká a szemünk előtt. Ugyanennek modernizált megfelelője a második félidőben a szöveg révén több jelentésűvé avatott építmény, melynek külön súlyt ad az építés természetes idejének bevonása az előadásba, valamint az, hogy az egész társulat közös munkájaként jön létre a fémvázas alkotmány.

Ugyanakkor a helyszín pontos meghatározásában semmiféle segítséget nem nyújtanak az előadás alkotói. Még a „kintek" és „bentek" sem pontosan meghatározottak, a lánykérés jelenetét kivéve, melyben a kaput övező átlátszó tüllfüggöny mögé helyezi Horváth a Nagyobbik lány családját, élén Louhival, míg a lánykérő Vejnemöjnen és Ilmarinen a kapu síkjában áll a férfiakkal. Csak a kezdetkor használja Szauna a szövegkulissza eszközét: északi porta, benne úgy áll a szauna, ahogyan mifelénk a budi. A helyszín kétértelműségét továbbviszi Vejnemöjnen első megszólalása: „Végre egy autentikus melegség./ Hasznos kis budi ez, talán aludni/ Is lehetne a nagyszerű homályban... Erős szagok, s erősebb/ Hősök. Azoknak ott eposz se termett,/ Bárhogy túrta a földet, és akármit/Vetett abba akárki. Úgy tanultam/ Ott, hogy csak szavaink gyökében,/Legundokabb szavaink leszart gyökében, /Van elrejtve az agymenés rokonság." A voltaképpeni tér költői megoldása és a Szauna szövegéből létrejött kulissza Széchenyi mondatát forgatja ki blaszfém módon: „Nyelvében él a nemzet", erre utal a lézengő Vejnemöjnen: „... itt ez a ház./ Ki tudja, Hogy építik-e vagy lebontják..."

Egy időn és téren kívüli közegben, még pontosabban az idők és terek összességében vagyunk tehát. Csak Szauna utolsó monológja konkretizál újra időt és teret: a háborús katasztrófa utáni vízözönben ugyanúgy úsznak a Szampó széttört darabkái, mint a semmire való gyermeki plasztikjátékok „az ember utáni tájon".

Bohóctréfától a mítoszparafrázisig

A legizgalmasabb újdonságot az eddig látott előadásokhoz képest a harmadik, legújabb réteg tartalmi növekedése, dramaturgiai beágyazottsága jelenti, és ez főként annak köszönhető, hogy az író Szálinger Balázs egy új és eredeti mítoszparafrázist alkotott meg az Elias Lönrott gyűjtötte, Vikár Béla magyarította archaikus szövegből. A tavasz ébredése viccmesélő kettőse, Andrássy Máté és Mészáros Tibor, a produkció szerves részeként, de még érzékelhetően a dráma kereteiből kilépve, saját vendégszövegeik dúr-akkordjaival oldották a tragédia borús moll-hangnemét. A Kalevalában ez a mai nyelvű, aktualizált réteg - Szálinger Balázs parafrázisa nyomán - a mítoszt aktuális felhangokkal kiegészítve egyszerre kortalan és mégis mai dimenzióba transzponálva válik az előadás drámai alapjává.

Ahhoz, hogy ennek jelentőségét teljes mélységében feltárjuk, tudnunk kell, hogy Horváth a textustól a tér tárgyain át a színészi játékig ívelve a felsorolt rétegek minden szintjén ellentétek megteremtésére, de egyben ugyanezek összemosására, egymásba játszatására törekszik - ahogy a szöveg, úgy az előadás a mítosz nyomvonalát követi, de azt mégis modern módon haladja meg. Organikus és teremtett, múltbeli és jövendő, archaikus és (poszt)modern áll szemben egymással, de mindez, némi skizofréniát teremtve, az emberi tudat határain belül, a szereplőket állandó, belső dilemmára késztetve jelenik meg előttünk.

Szálinger Balázs szövegében Térey János Nibelung-lakóparkjára emlékeztető módon préselődik egybe a mítoszbeli szituáció és annak aktuális olvasata. A Kalevalából átemelt történetek, történetmorzsák(1.) voltaképp csak ürügyül szolgálnak arra, hogy az alkotók örök emberi problémákat idézzenek meg, vagy hogy azt az eposz tartalmait az ökológiai kataklizma sorscsapásaira már közvetlen közelről figyelő, lassanként a bőrén érző modern emberre vonatkoztassák.

Szálinger eredeti művet írt Kalevalából, mégis nehéz lenne azt drámának titulálni. Sokkal inkább vegyes műfajú (műnemű) drámai költeménynek tűnik a szövegváltozat, melyben költői hőfokon megszólaló monológok váltakoznak jóval profánabb hangvételű jelenetekkel. Jellemző, többször visszatérő gesztus például a megszemélyesített Fejsze (Mészáros Tibor) és a Kés (Krisztik Csaba) virtuskodása, viaskodása, mely olyan kérdéseket feszeget, hogy mi a jobb, fába avagy állati(emberi) húsba hatolni. Ugyanilyen megszemélyesített alak a Sör, mely a mámort hozó ital eredetmondáját citálja a műbe. De emellett is, betétként igen változatos anyagok kerültek a szövegbe, néhol a szerepeiktől függetlenített csoportra hangszerelve. A leggyakrabban a globális felmelegedés hatását elemző híradások szólnak ki a Kalevala-történetből, ám szó kerül gyermekeiket agyonnyomó rozmárokról, vagy hallhatjuk a Jegesmedve egyes szám első személyű vallomását arról, hogy hogyan hat rá a természeti kataklizma. Emellett archaikus nyelven megszólaló rigmusok és civil, a kontextusból kilépő mondatok is színesítik a szöveget. A lakodalmi jelenetben például a vőfély (Horvát Lajos Ottó) tesz föl találós kérdéseket az ünneplőknek, s mikor tájnyelvi szövegét nem értik, kiszól, hogy ne kérdezzenek vissza, vagy elismétli mai magyar nyelven a mondatot. Továbbá többször megszólal a szampó lexikon-szócikk formájú leírása, amire egy alkalommal a csoport közös megfejtési kísérletei válaszolnak (Gyógyszer? Olaj? Alternatív energiaforrás? Libidó? Termékenység? háború?, „méricskéljük, saját élő hibáinkkal szorozzuk meg... ha nevet adunk neki" - mondja a kultikus tárggyal a darab végén direktebben is, személyében azonosuló Blaskó Bori).

Szálinger ugyanakkor posztmodern gesztussal a Tragédiára, vagy Goethe Faustjára utaló mondatokat is használ, ezeket kiforgatja, parodizálja. Például a fausti babérokra pályázó Ilmarinen(2.) és a lánykérésből érkező, szampót rendelő Vejnemöjnen jelenetéből formáz falanszter-paródiát: Ilmarinen a célszerűség nevében állatformájú szobrokat kezd el gyártani, amit a csoport tagjai meg is jelenítenek, mondván, hogy nem kell őket etetni, szerinte Vejnemöjnen egy új világban csak múzeumi teremőrnek mehetne el. Vejnemöjnen - testvére zavart elméjére utalva - bölcsen nő- és gyerekhiányt emleget. Az ezt követő kocsmai jelenetben Ilmarinen panaszkodva „a folklór üllő mellé vetett jancsibohócaként" jellemzi magát, miközben „a kohókat befűtik szakmám fehér inges gyilkosai". Vejnemöjnen humoros mondatára: „sosem voltam olyan szerelmes, mint amilyen most akarok lenni" szinte felelet a titkolt pár, az észak asszonyaként megjelenítő Louhi (Földeáki Nóra) mondata: „mennyi férfit megszégyenítő erő van abban, hogy nő lehessek". Az író emellett kivételes módon tud megragadni egy-egy figurát egy-egy mondattal a sok hőst felvonultató darab nagyívű monológjaiban: „A nagy fehérség alatt egy boldogabb világ alszik, melynek én vagyok kerékkötője. " (Louhi), „Kéjt kerestem a harcban és a kéjben harcot" (Leminkajnen).

Az irodalmi alapanyag legfontosabb vívmánya, hogy a mítosz alakjaiból mai hús-vér figurákat teremt, vagyis a szöveg azokon a pontokon a legsikerültebb, amikor valóban létrejön a metszet régi és új között, illetve amikor a megfelelés szituatív módon is működik.

Mindezek mellett Szálinger Kalevalája olyan építménynek tűnik, melynek, bár felsőbb emeletei belsőépítészetileg is kidolgozottak, földszintjén és alagsorában épp csak állnak a falak, s a szerkezet statikailag bizonytalan: sokszor koncentrált figyelemmel sem tudunk ösvényt találni a sok műfajú, sokszálú, sokat akaró költői szövegben, hogy a történet-folyamot követni tudjuk. Közben mintha magában az előadásban sem tisztult volna még le teljesen a mesélés módja. Félő ugyanis, hogy a néző ezúttal nemcsak az interpretációra figyel, mint az előzőleg készült darabok esetében. Horváth vegykonyhájában még kitalálatlannak tűnik, hogy miként igényel más bánásmódot egy olyan archaikus történet, melyben nem vagyunk, a Passióhoz és a Wedekind-darabhoz hasonló módon, legalább a történet szintjén naprakészek. A különböző részek-rétegek egybekapcsolása egyfajta asszociatív dramaturgia mentén történik a produkcióban (az evésről például táplálékhiányra asszociáltatnak az alkotók), és, ha néhol virtuóz is, ahogy egy csoportos jelenetből kiválik egy-egy alak (ilyen a faaprítás hosszan skandált csoportos tényfelsorolása után Louhi kivételes értékű, koncentrál monológja a férfimunkát végző, uralkodói asszonysorsról), mégis csorbát szenved a történet követése.

Ezzel együtt mind a szöveg, mind az előadás elementáris élménnyé tud válni nézője számára, s az értéshiány nem vezet „leakadáshoz", sokkal inkább az újranézés igényét teremti meg. Az újranézését, melyet csak nagy regények újraolvasásához tudok hasonlítani. Szálinger és Horváth (és persze Gyulay Eszter dramaturg) nem hajlandó engedményeket tenni, és kigyomlálni az újraírt széles ívű eposz rengeteg mai áthallását, filozófiai gazdagságát és mélységét az írott és interpretált műből. Bíznak a társulat színészi erejében.

Sorsjelek és -jelentések

És valóban: a dramaturgia hiátusáért alapvetően kárpótol a példa értékű színészvezetési mód, illetve színészi munka, amit a koreográfus-rendező irányításával a ForteDance Társulat tagjai együttesen és külön-külön produkálnak az előadásban. Pedig kevés komplexebb és bonyolultabb színészi feladat adható: minden játszó mindvégig táncosként-színészként egyaránt jelen van, miközben legalább háromféle tudati szinten működik. A figurák a mítoszbeli csoportlét és -tudat ősvilági káoszából válnak egyénített alakokká, majd - rönk-talapzatukról valóságosan vagy jelképesen lelépve - ugyanebbe a folyondár, állandóan mozgó, alakuló közegbe merülnek alá. Emellett a szöveg elidegenítő gesztusai (a tudományos stílusú betétek, illetve a reflexív kiszólások) egy olyan nézőpontot is megkövetelnek, melyben a játszóknak csoportos és egyéni szerepikre reflektálva, de a civilség veszélyét elkerülve, közvetlenül önmagukból kell megszólalniuk. Munkájukat ugyanakkor rendkívül átgondolt, hierarchikus és következetes szerepkoncepció segíti, melyben szinte előttünk forrnak ki a mítosz figurái. A tavasz ébredése után újra bebizonyosodik: az ikonszerűen koreografált, erős kottán, a gesztikus pontosságon, a közös munka fegyelmén áttör a nagyformátumú színészet.

A Kalevalában, még ha a színlapon nincsenek is megjelölve, látens módon a táncosoknak is konkrét szerepet kell vállalniuk (talán az egy kivétel Túri Lajos). Barta Dóra Leminkajnen anyját formálja meg érzékenyen, míg Blaskó Bori naíva-hangján szólal meg a szampó mint a titkok titka, a megnevezhetetlen. Csak Vati Tamás kapott nevet az alkotóktól, Nap-járól a végén szólok. Általában a táncosok feladata a már jellemzett mítoszi közeg megteremtése, melyből néha maguk is, de legtöbbször a társulat színész tagjai „dobbanthatnak."

Krisztik Csaba és Mészáros Tibor vissza-visszatérő párt alkot az előadásban: a Fejsze és a Kés virtuskodása nem elszigetelt jelenség, a két színész egyénített szerepeit készíti elő: Krisztik - a későbbi Leminkajnen - végig egy föld közelből támadó, alattomos állatra emlékeztet, amit később beteljesít bajkeverő mivolta, amikor a lakodalomban megöli az örömapát. A gyilkosság gesztusa, a Mészáros kést szorító kezét segítségül híva, sokszorosan ismétlődik (közben Louhi siratója és egyben harcba hívó üzenete szól, a halál és gyász és következményként a háború képeit foglalja egy képbe így a rendező.) Krisztik érzékelteti a legerősebben azt a kontrasztot, amely a cselekvő embert a saját útjára sorsára rátekintő hőssé avatja. A farönkre emelkedve egy más tudati szinten szembesül tetteivel: ölében az anyja a női nem apoteózisává magasztosul. Mészárosnak, Kullervóként, egyetlen epizód jut, de ez annál emlékezetesebb: elbeszélése közben társa részéről folyamatos piszkálásnak, sőt, egyre brutálisabb ütlegelésnek van kitéve. Mintha csak az őt érő sorscsapásokat látnánk, a fizikai atrocitások megélésével a figura áldozati voltát érzékelteti Mészáros plasztikusan.

Hasonló karakterű jelekkel, visszatérő hangokkal jellemzi figuráját Varga Gabi (Nagyobbik Lány) illetve Mercs János (Férj illetve Jegesmedve). A lány tudja: „selejt csak a szárba szökkenő férfiak mellett", „utalvány, akinek nevet sem adtak". Kivételes sűrítmény: ahogy a nemi aktus közben vonagló Ilmarinen az ölébe veszi őt, megszűnik önálló egzisztencia lenni, csecsemősírása, remegése egyszerre idéz nemzést, vajúdást, szülést és születést ( „a férfi ...beírja méhembe saját óhaját, amihez közöm sincs"). Saját születendő gyermekeként hallgatja anyja tanítását az idegen porta, az örömtelen házasság elfogadásáról. („Ne hagy megülni halma teljén...a szívességek / Hosszú sorából, amit egyenként / Nem tagadhat meg: építsd a börtönt. / Ha nem adott a sors maga szolgát: / Tedd engedelmes szolgává sorsod.") Az esküvő előtt már vakkantó ebként látjuk: hűséges, de kellemetlen fajta. A színésznő nagyerejű szekvenciája olyan jelentéseket sűrít egybe, mint nemzés, születés és halál, szerelem és gyűlölet, mely végül a halálos önfeladás képévé összegződik. Hasonlóképpen mond le önmagáról Mercs János a Férj és Jegesmedve összeolvadó szerepében: a hányógörcsszerű hörgés itt is egyetlen gesztusba tömörített sorsjel, mely megöletése pillanatában, megsokszorozva válik konkrét haláljellé számunkra. Szerepe passzivitásra kárhoztatja az erős asszony, Louhi mellett. Megrendítő, ahogy leltárszerűen sorolja a testében felhalmozódó mérgeket. Közben utal az impotenciára, miközben mellette Louhit a rönkön ülve száraz sírás rázza, néma utalásként kettejük gondoskodó, ám mégis szerelemtelen kapcsolatára. A Jegesmedve-Férj testéből emelkedő trónra lép végül az észak úrasszonya, mintha csak a lányának mondottakat igazolná („Legyél kegyetlen úrnő... / Ne őket: a munkát láncold a házhoz, / És űzd el őket saját magukból").

Önmagában álló, nyugtalanítóan erőteljes alakot formál Horváth Lajos Ottó két szerepéből: Kocsmárosként melléből itatja Vejnemöjnent és Ilmarinent, rajtuk lógva, rájuk tiporva kommentálja nyafogásaikat („Két derék hatvanas, / Csak panasz, csak panasz"), majd a lakodalmon magára vállalja a ceremóniamester szerepét, hogy végül a mámoros őrületből kiválva mondja el a Sör eredetmondáját. Monológja közben példás rafinériával úszik át a mámort hozó ital szerepébe: egyes szám harmadik személyű semleges történetből gyúr kegyetlen vádbeszédet, s mutat rá kívülről az öntudatlanul egymásba gabalyodó tömegre: „az esküvőre... mérgem előállt, a mámor multán szakadjon rátok ólomsúlyával a mámor alatt feldúlt valóság". Tudat és affektus, beleélés és reflexió ilyen egyidejű összeműködése ritkán látható magyar színpadon.

A főszereplők közül Ilmarinen az egyetlen, aki nem kap Szálingertől nagymonológot. Ő a cselekvő hős archetípusa, nem is áll jól neki az önreflexió, jól jelzi ezt a műhelyében lejátszott paródia. Hihetetlen erejét jellemzi a virtuóz ötlet: mikor Vejnemöjnent pusztán csak megérinti, az majdnem porrá omlik a kezei között. De sosem él vissza erejével: Andrássy Máté szelíd iróniával dolgozva szerethető alakot formál a mitikus kovácsból.

Vele tökéletesen ellentétes póluson áll a történet forrása, Szauna, Kádas József megjelenítésében. A figura jellemző jegye a távolságtartás: alaphelyzetben ő a tér, a közeg, amelybe a modern Kalevala testek, fények, hangok által újraélt története beleíródik. De még ennél is több: az arisztotelészi hármas egység: tér, idő és cselekmény forrása és torkolata egy személyben. Kádas a megfelelő koncentrált szenvtelenséggel, egy bóddhiszatva nyugalmával tálalja a darab indító és érkező kontextusát. „Fahasábok emlékezetében férfierő, a falaimra ivódott képletekből történeteket teremtek ki. A föld egyetlen szárazon maradt zugában viszonyrendszereket cikáztatok", mondja majd a darab végső pillanataiban, mikor berakja az utolsó csavart a fémdoboz lécei közé. A kívülállás gesztusa azonban nem jelenti azt, hogy nem kell közbelépnie rögvest az elején Vejnemöjnen és Louhi első találkozásakor: az amazon úrnő és a lágy, kissé megtört, ezer évig tartó születésében elfáradt férfi már a kezdetkor egymásnak rohanna - nem csatában, szerelemben. Kádas a tönkön fél lábon állva, szabad végtagjaival egyszerre távolságot is tart és egyensúlyt is teremt köztük.

A szimfónia sok szólama között kettejük lassú kergetőzése ad emblematikus főtémát a produkciónak. (Őszintén szólva, minden más gyengébb epizódnak tűnik az ő egész darabon végigvonuló útjukhoz képest.) Vejnemöjnen eposzi alapgesztusa ugyanis maga az úton levés, néma séta egy számunkra láthatatlan cél és irány felé tartva. Pedig milyen egyszerű a megoldás „...kicsi erre forduló iránytű" mondja Louhi elé állva, majd mellé telepedve a végén. De addig rendületlen követi őt. Követi a nász közepette is: az első felvonás végének extatikus tánc- és szövegkánonjában még véletlenül sem az ünnepelt ifjú párt, hanem kettejüket exponálja a rendező. Tétován, lassan forgolódva válnak ki a csoportból ők ketten. Csak a nekik rendeltetett sors végpontján találhatnak egymásra: a lányát férjhez adó, férjét elvesztő, háborút hirdető Louhi, s a valódi „déli hős"(3.), a reaktorépítő Vejnemöjnen.

Földeáki Nóra nagy utat tett meg A tavasz ébredése Vendla szerepétől a Kalevaláig. A tavalyi előadásból egy filigrán kislányra emlékezhettünk, végtelenül cizellált apró gesztusokból építkező alakításából nehezen következtethettünk volna arra, hogy ilyen fokon képes megformálni egy nála jóval korosabb uralkodó asszonyt. A nehéz, súlyos életanyag mgedöbbentő hitelességgel szólal meg a fiatal színésznő ajkán. Ráadásul végtelenül flexibilis mozgása révén a színészek közül ő tud a legnagyobb biztonsággal a táncosok közé vegyülni. Emellett játékán most is érződik a már tavaly tapasztalt reflexív koncentráció, aminek segítségével szinte eszköztelenül is bármit elhitet nézőjével.

Mucsi Zoltán először dolgozott Horváth Csabával, s a közös munka nagyformátumú alakítást eredményezett: a színész a rá jellemző bölcs humorral és távolságtartással teremti meg a pályája végén járó alkotó ember archetípusát. Tépelődő értelmiségi, ízig-vérig mai alak, mégis, naivan szalad bele a kihívásokba, még akkor is, ha kalandjainak kimenetele bizonytalan. Újat akaró, és az újért tenni is képes hős. A darab vége felé, az egyik legszebb jelenetben a Nappal pörlekedik. A fémtákolmány tetején trónoló égitest, Vati Tamás eszköztelenül nagyszerű formálásában egyszerre groteszk és földöntúli alak. Kettejük párbeszédében a darabot végigkísérő férfi-virtuskodás telítődik kozmikus felhangokkal, és persze humorral. Vejnemöjnen, a teremtő ember, a kozmoszt művét helyettesítő találmányokkal a háta mögött, hetvenkedni mer az egyik legősibb vallási entitással: „nélkülem csak a jobbról / Valahányadik galaxis / Kis csillaga volnál, le se szarnának.". Máskor viszont bölcs öregember módjára képes magát alárendelni a természetnek „... ki tudja nálunk jobban: / ha akar üt és bármi más csak lózung, / és ha üt, hát üssön...", vagy szembesülni a kizökkent világ jelenségeivel „... a végzet üvegház képében jön / és fókák helyett narancsot oszt a népnek".

A mag dilemmája

Miközben a szöveg és az előadás a múlt meséivel a jelen tényeit állítja szembe, az igazi konfliktus személyiségen belüli: a tudat határain túl és innen, az animalitás bugyraiban és a reflektálatlan pusztítás közepette olvadás és pusztulás vár arra a tájra, amit Louhi jégbundájával védett. Ahogyan leolvad a jégpáncél a sarkköri tájról, úgy mállik le a festék a játszók testéről, az izzadság lemossa róluk, eltűnnek a vegetáció tetovált girlandjai, s csak a félmeztelen alakokat látjuk, ahogyan a félhomályban a meditatív ülésből lassacskán mindnyájan vízszintes helyzetre váltanak a záróképben. Meztelenekké, kiszolgáltatokká válnak, ahogy egyébként mi is az általunk teremtett-konstruált világ bálványaival szemben.

A társulat alkotta üres fémvázas épület pedig biankó-csekk a nézőnek: beválthatja arra, amit odaképzel, ha nem akar szaunát, reaktort, szélfogót, ősnövénybankot, nyugodt otthont vizionálhat például, vagy éppen csernobili-paksi veszélyzónát. Boldog házasélet hálószobáját vagy reaktort egy közép-keleti erőműben, ahol egészen másfajta magok hasadnak, brutális, pusztító energiák szabadulnak a szent háború érdekében. „Ezer reaktort építs, Karjala... / álljanak rendben fickós izotópok" - mondja Vejnemöjnen a nagy építkezés előtt. De milyen rektor(ok)at?

Ez hát a „Mag" dilemmája: termékenység és/vagy sugárzás(4.). És persze a Nap dilemmája is, az égitesté, és a mi magunk „napjáé", hol tudatunk fénye világol: vajon fölé tudunk-e nőni tudattalan pusztító szenvedélyeinknek? És meg tudjuk-e egyáltalán különböztetni az építést a rombolástól?

Horváth nem ötletel: a Kalevalában ősképeket keres és talál. Elemi emberi gesztusokat melegít fel, vagy épp dermeszt meg, hogy a mítosz megjelenítő testek-hangok, s az őket produkáló művészek olyan mesterhangszerekké váljanak mozdulatszimfóniájában, melyeken virtuózan muzsikálhat. A maga vallásos felhangjával együtt vállalom: a testek a bibliai ige értelmében válnak templomokká az előadásban, a színész pedig ebben a templomban elébb elvonulva, majd annak belső tereit kifordítva-megmutatva, képességei teljes súlyával tud megnyilatkozni. Szauna szövege konkretizálja ezt a gondolatot a legjobban, aki a falára vetülő elszórt képekből „egy halott faj fekete dobozaként" gyúrja össze, gyúrja újra az (északi) ember mítoszát. Termének száraz, tisztító, illóolajos melegében, az időből kilépve valóban élhető: „semmi sem hiányzik. / ami fontos: ugyanúgy ölelem."

Lábjegyzetek:

1. Vejnemöjnen lánykérése, az északi úrnő, Louhi által feltételül kívánt szampó elkészítése, a készítés aktusa, (Vejnemöjnen helyett) Ilmarinen és a lány násza, Leminkajnen feltámasztása és megjelenése a lakodalomban, az Örömapa meggyilkolása, az ebből kiinduló háború, ennek következményeként a szampó darabokra hullása, de olyan elszigeteltebb történetek is megidéződnek, mint a sör születése, vagy a Kullervo-epizód.

2.„Olvastam ilyen meg olyan tudományt, / Történelmet meg matematikát, / És aranycsináló szakkönyveket, /

Filozófiát, és a műhelyemben / Ágyat vetett a fensőbb csillagászat."

3.„VEJNEMÖJNEN Mégis egy... kovács anyósa leszel?/ Lemondtál a déli hősről? LOUHI Kovács anyósa leszek, / Mert NEM mondtam le a déli hősről. VEJNEMÖJNEN Nem értem. LOUHI Hogy érthetnéd."

4.A „mag" ilyen kettős értelmezéséért, élő és élettelen természetének ezért a páratlan szép janus-arcú gondolati ríméért már önmagában megérte, hogy Szálinger tollat ragadt.

Kalevala

Csokonai Színház, Debrecen, Fortedanse

Író: Szálinger Balázs

Díszlet: Antal Csaba

Jelmez: Benedek Mari

Fény: Abuczki István

Szcenikus: Hazsega Miklós

Zene: Nils Petter Molvaer

Dramaturg: Gyulay Eszter

Rendező, koreográfus: Horváth Csaba

Előadók: Mucsi Zoltán, Andrássy Máté, Földeáki Nóra, Mercs János, Varga Gabriella, Kádas József, Krisztik Csaba, Mészáros Tibor, Horváth Lajos Ottó, Vati Tamás, Blaskó Bori, Túri Lajos, Barta Dóra