Kirobbanó energiával…

A szőrmecsuhákban még benne a tél hidege, de őrzi, mint a fagytól dermedt föld is, valahol, a mélyben, az életet, ami csak arra vár, hogy erőre kapva a színpadra érkező legények által leírt varázskörből, felengedjen, és újra viruljon a beköszöntő tavaszban. A rá következő cigánybotoló lassú, elnyújtott mozdulataiban, kitartott pózaiban az erő tovább halmozódik, a bot - anyagával, a fával a tűz elemhez kapcsolódóan - megtermékenyítő, fallikus szimbólum. - Merengek, ebben a botos táncban mintha egy rég elfeledett vagy sosemvolt archaikus harcművészet elevenedne meg a színen, ami népi tánc is, meg nem is, harc is, meg nem is, s keresi identitását a mában, gyúrótermek és erősítő proteintabletták nélkül, a maga valódiságában és igazságában. A mába való beágyazódásnak ez a keresése - s egyben a rátalálás lehetősége vagy lehetetlensége folytán érzett ambivalencia - az, ami a darab első pillanatától az utolsóig izgalmassá, élővé és modernné teszi a táncokat, melyek mintha a szeszélyes, téli viharoktól még csípős tavaszi széllel sodródnának egyre tovább s tovább. A négy különböző koreográfustól származó jelenetek egymásba olvadnak táncostul-botostul-kendőstül-kalapostul (vagy épp nélkül) végig, a tavaszi népi-vallásos ünnepek mentén, a nagy egész örök, bonthatatlan és szétválaszthatatlan részeiként, amiben mindennek helye és értelme van, a védelmezőnek tartott zöld rügyező ágnak, az elégetett vagy vízbe dobott kiszebábnak, a tojásnak, a megszentelt sonkának. Rítusok, amik meghatározták a parasztság tudatállapotát, szervezték az egész közösség mindennapjait, s félelemmel vagy épp bizakodással töltötték el őket. De vajon éljük, bennünk vannak ma is? Valóban kihatnak minden egyes mozdulatunkra, tettünkre, világban létünkre, mint azt a Duna Együttes állítja az előadásról kiadott tájékoztatóban? (Azaz mi a helyzet a „közösség-piacon"???) - Vagy ezek a mélyre, távolba nyúló gyökerek szépen lassan elhalnak, de egy ideig még tartja magát a megplasztikázott felszín, mint csodás „dekoráció", ősi, értelmét vesztett látlelet... ?

Fotó: Dusa Gábor

Szerencsére a koreográfia friss és életerős, nincsenek gumiférfik-guminők, nem is restaurált antik, nem tetszetős-tetszelgős reprodukció - még ha a második felvonás ez utóbbi megjegyzés tekintetében egy pillanatra el is bizonytalanít. Mert míg a néptánc színház első felvonása - bár modern nézőpontból - a hagyományosan népit és magyart ragadja meg mind öltözékeiben, mind dalaiban és mozgásvilágában, s teremt igazán forró hangulatot - hogy csak egy példát ragadjak ki - a férfi-nő kapcsolati minták megrajzolásával egy három párra írt felvidéki táncban (koreográfus: Szilágyi Zsolt), addig a második rész, szándékosan stilizált voltánál fogva, kitekint és általánosít fogyasztható és igényes „kommersz" gyanánt. Zenéje a Makám hangzásvilágára emlékeztet, amibe olykor némi jazzes felütés is vegyül (zene: Szokolay „Dongó" Balázs). Ekkorra a férfiak fehér ingjeiket modernebb színesekre cserélték mellénnyel, s a lányok bő szoknyáit egészruha váltja fel fényes selyemből. Az utóbbi választást nem igazán érzem szerencsésnek, mert ez a fémes csillogás túlontúl magára irányítja a figyelmet, így a stilizált női öltözet karakterében nem hozza férfi megfelelőjének spontán egyszerűségét és kortalanságát. Az emiatti fanyalgást azonban feledteti egy moldvai csángó leánytánc s az a roppant energia, ami a színpadról árad, mintegy megkétszerezve, hatványára emelve az első felvonás erejét, sodrását. A második felvonásban őrült lábdobogás diktálja könyörtelenül, muzsika nélkül is a tempót a táncosoknak - már-már ír sztepptánc utánérzését keltve „balkáni" hevülettel -, térformák váltakoznak pillanatról pillanatra, minden csupa mozgás és lendület, amit felerősít a fénnyel űzött játék (Lendvai Károly munkája), s így a világítás erejének növelésével illetve csökkentésével látványában is strukturálódik a darab, vizuális tempót kap. Sőt, talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a fény minősége és a világítás, az előadás egészét tekintve, a történetmesélés és dramaturgia elsőszámú szervezőelemévé lép elő. A narancsos meleg szín, ami olykor magyaros motívumú mandalát rajzol ki a magasban, s ami a feketeségből előlépteti a táncosokat, álomszerűséget kölcsönöz a színpadnak: mintha pirkadna, mintha valami most éledne, a sötéten keresztül küzdve magát mintha megszületni vágyna, de az erő még nem képes kitörni, csak ebben a misztikus, belső izzásban tudja megmutatni magát. Majd erősödik a megvilágítás: „nappal" lesz, konkréttá válnak a körvonalak, az alakokból emberek lesznek, mosolygó, víg fiatal táncosok. A koreográfusokat (Farkas Zoltán „Batyu", Szilágyi Zsolt, Mihályi Gábor, Juhász Zsolt) s a rendezőt (Juhász Zsolt) dicséri, hogy nem teszik a darabot egyszerű ünnepsorolóvá. Bár természetesen feltűnnek a jeles napok ismert és kevésbé ismert jelképei, de nem virítanak ki sebtében odabiggyesztett vagy túlmagyarázó emblémaként; belesimulnak az előadásba, annak szerves részévé válnak, s a tavasz, a természet újjászületésének ünnepében a női és a férfi princípium egymásba olvadásának, teremtő erejének a misztériumát látjuk megelevenedni a színpadon a tánccsoport egészében, s az egyes táncospárok férfi-nő mikrotörténéseiben. Nem véletlen, hogy a darab a pünkösdi király és királynő megválasztásával végződik, mint a teremtő aktus, a tavasz kiteljesedésének befejező mozzanata.

Nem érzem a kényszert, hogy nekem minden áron fel kell ismernem, melyik hónapban, melyik ünnepnapnál tart az előadás, mert a fény, ahogy éledt, úgy távozik a jelenetek végén, visszatér abba a meleg narancsosságba. És érzem, itt az IDŐ a fontos: a reggeltől estig idő, a télből tavasz, tavaszból nyár, nyárból ősz és őszből újra télbe váltó idő, a körforgás, a születés és halál nagy misztériuma, a természetben, az emberben. Ha úgy tetszik, a megmásíthatatlan törvényszerűség - s ha ebből a szempontból tekintünk az előadásról szóló leírásban olvasható alapgondolatra, azaz a minket mindannyiunkat mozgató és tetteinket meghatározó, mélyen a tudatunk mélyébe ágyazódott népszokásokra és rítusokra, akkor helyeslően bólintok. Ám ha kevésbé reflektálok arra a bizonyos „népszellem"-re vagy közös tudatalattira, mert valami végképp eltávozott tőlünk, s nem maradt utána más, mint egy élettelen gépezet - tehát cinikusan száműzök mindent, ami az emberben szép lehet és értékes -, akkor, azt kell mondjam: kedvesen kellemes és romantikus egy darab ez a darab!

De. Ez nem volna igaz. A tudatossága révén nem. Minthogy egy izgalmas, szép, magyar táncokat felsoroló első felvonásra kontráz a vérbő, bátor, profánt a mitikussal egymásba keverő második.

Nagy tétje volt a bemutatónak, elsősorban az új művészeti igazgató, Juhász Zsolt számára, aki 2007. január 1-től vette át a Duna Művészegyüttes irányítását azzal a törekvéssel, hogy néptánc színháza autentikus alapokra épülő modern színházzá legyen. - „Dögös", ezt a szót akartam elsőként papírra vetni. Dögösek a táncosok, kirobbanó energiájuk hatására azon kapom magam, hogy dobolok a lábammal. Dögös a Göncöl zenekar, érzékeny minden rezdülésre, együtt él a mozdulatokkal, de nem kerül alárendelt szerepbe, jelenléte a táncosokéval egyenrangú, szólistájuk, Majorosi Marianna révén külön kis szigetet képeznek a forgatagban. És dögös, nagyon dögös ez a friss tavaszias hevület, így, karácsony, s a téli álom (?) előtt...

Tavaszi szél

Duna Művészegyüttes

Díszlet, jelmez: Túri Erzsébet

Videó, fény: Lendvai Károly

Zene: Szokolai „Dongó" Balázs

Koreográfus: Farkas Zoltán „Batyu" (Harangozó-díjas), Szilágyi Zsolt, Mihályi Gábor, Juhász Zsolt

Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt

Helyszín: Nemzeti Táncszínház