Időtáncolók

Az idő eleinte lassan, később túlságosan is gyorsan telik a Nemzeti Táncszínház termében. A Budapest Táncszínház új koreográfiáit láthatjuk, két különböző alkotótól. Az előadások az időt teszi tárgyukká, de más-más minőségben: Földi Béla koreográfiájában az idő az elmúlás képében jelenik meg előttünk, a holland koreográfus, Neel Verdoorn darabjában motorikus mértékegységként, ritmusként. Az időn kérik magukat számon a táncosok, egymástól eltérő táncnyelven.

„Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról " - hangzik Örkény István utasítása „arról, hogy mi a groteszk." Ezzel a képpel indít az együttes művészeti vezetőjének koreográfiája („A perc") is, egy lány lóg fejjel lefelé a színpad jobb oldalán, ebben a pozícióban ébredezik. A sötétben mögötte egy férfi (Csetényi Vencel) alakja körvonalazódik, ő tartja kezei között a lányt (Somorjai Judit) mindaddig, amíg az kisminkeli magát. A lány később felegyenesedik, fekete zakót és nyakkendőt ölt, ő a halál, aki magányosan járja haláltáncát. A férfi köré pedig nők csoportosulnak, rövid kettősökben ismerkedünk meg a kapcsolataival. Az előadás a férfi életútját követi végig az etűdökben „születésétől meglett korúvá válásáig", ám a lelki változások - ami egyben a darab narratív szálát adná - elvesznek a lírai masszaként hömpölygő előadásban. Az ólomlassúsággal telített percek olyan lassan peregnek, mint a háttérben áramló folyó a vetítővásznon. Hiába a szép mozdulatok, a széles kar-és láblendítések, a táncosok mozgása elmerül a lírai zenével megtöltött, érzelemtől vizenyős térben. A partnerek eltűnnek, majd visszatérnek, de a kapcsolatok mögött nincsen erő, se izgalom. Az előadás során nem következik be minőségi változás a szereplők viszonyaiban, az alkotói szándék ellenére sem. Noha az előadás középpontjában a férfi áll, a táncosnők mozgása mindvégig energikusabb, dinamikusabb marad. Azonban a nők karakterei sem különülnek el markánsan egymástól, az egyedüli kivétel Somorjai Judité, aki a „halál női változatát" alakítja. Kifinomult mozgásával a hosszúra nyúlt előadás legemlékezetesebb pillanatait nyújtja.

Fotó: Dusa Gábor

Míg az este első felében az idő ólomlábakon jár, addig a holland koreográfusnő darabjában („If you forget me") kifut kezeink közül. Neel Verdoorn munkája leginkább a tánc „zenei vizualizációként" való értelmezését erősíti, amit még inkább alátámaszt Steve Reich Triple Quartet című, 1998-ban készült kompozíciója. Az amerikai zeneszerzőt a hatvanas évek közepétől tartja számon a zenetörténet, a zenei minimalizmus és a repetitív zene képviselőjeként. Reich és a többi minimalista szerző (pl. Terry Riley, Philipp Glass) darabjai a ritmikus minták (pattern) ismétlődéséből és az ezek által létrejövő majdnem statikus, lassan változó folyamatokból épülnek fel. Műveikben az így előállított dallamrendszer egy újszerű, korábban ismeretlen harmóniát eredményezett. „Ennek az újdonságnak legfontosabb jellemzője az volt, hogy újra birtokba vette a zenei idő folyamatosságát, sőt, a darabok végeérhetetlen és könyörtelen pulzálásával szinte rögeszmésen csak erről a kontinuitásról akart beszélni" - írta Halász Péter Reichről. (ÉS, 47. évf. 44. szám) Reich a jazz hatására az ütem, a dobok és a ritmus megszállottja lett, s beleszeretett a jazz monotonitásába és repetitivitásába.

Neel Verdoorn az időt ritmusként, a kezek és lábak mozdíthatóságának egységeként kezeli. Nem fűz hozzá semmilyen érzelmi minőséget, pusztán szekvenciákat alkot; a táncosok mozgása térbeli jelenséggé válik tánc és zene kölcsönös viszonyában. Ezzel a gesztussal Verdoorn egészen a huszadik század elejének tiszta tánc értelmezéséig nyúl vissza; ami aktuálissá tudja tenni és frissé, az épp a táncosok lendülete. Az eredetileg két női és egy férfitáncosra tervezett koreográfiában (Hain Ildikó, Zsadon Flóra, Csetényi Vencel) most három női táncost láthatunk, Csetényi helyett Somorjai Judit alkotja a trió harmadik tagját. Egyszerű - kék, szürke és barna színű - ruháikban nem az egyéniségre és a személyességre helyeződik a hangsúly, ám a táncosok mégis kapcsolatban vannak egymással. Reich zenéje ellenpontozó és szenvedélyes, ahogy a táncosok is; arcukon látszólag érzelemmentesek, mégis hatalmas energiák áramlanak a térben. Mozgásuk egyszerre könnyed és precíz, a bonyolult koreográfiában szinkrontáncuk mindvégig pontos, ahogy a belépések és az érkezések is.

Az „If you forget me"-ben megszületik a kapcsolat a tánc mint időben történő mozgás és a mozdulatsort végző táncosok között. Az előadás hirtelen gyorsasággal ér véget, ami egyrészt az időn való számonkérés sikerére, másrészt a két koreográfia közti különbségre is rámutat.

„A perc"/ The Time

Budapest Táncszínház

Rendező-koreográfus: Földi Béla

Előadók: Hain Ildikó, Zsadon Flóra, Balkányi Kitty, Stáry Katalin, Csetényi Vencel, Somorjai Judit

If you forget me / „Hogyha elfelejtesz"

Budapest Táncszínház

Zene: Steve Reich

Koreográfus: Neel Verdoorn

Előadók: Hain Ildikó, Somorjai Judit, Zsadon Flóra

Helyszín: Nemzeti Táncszínház