Szabadság és érzékenység

– Mi derült ki a fesztivál alapján, mit jelöl ma az alternatív színház fogalma?
Forgách András: Egyetlen előadást sem úgy néztem, hogy vajon alternatív produkciót látok-e vagy sem. Ezen a nagyon jól válogatott fesztiválon eszembe sem jutott ez a kifejezés.
– Akkor hogy határoznátok meg a szegedi fesztivál jellegét?
Simon Balázs: Engem a SzASzSz egyértelműen a szabadság érzésével töltött el. Olyan színházcsinálókkal találkoztam Szegeden, akiket nem kötnek azok a megszokások és korlátok, amelyek a kevésbé „felelőtlen” körülmények között dolgozó alkotók működését meghatározzák. Ugyanakkor nem mindig éreztem azt, hogy ezek a szabadabb színházcsinálók legalább annyit foglalkoznának a befogadóval, mint magukkal. Az alternatívokon a nézőket lehet számon kérni, a másik oldalon meg a szabadságot.
Forgách András: A szabadság nagyobb foka mellett én az érzékenységet is említeném. Mintha Szegeden érzékenyebb fotópapírokra másolt képeket láthattunk volna. Míg a nagyszínházak mondjuk 600 ASA-s papírokat használnak, itt akár ezreseket is. Ez még akkor is igaz, ha maguk az előadások nem mindig sikerültek. Összességében azonban nagyon jó minőségű előadásokat láttunk. Például Gergye Krisztián előadása, a Mindenütt jó, de legjobb a paradicsomban, esztétikailag olyan professzionális volt, hogy annak Avignontól Edingburgh-ig bármelyik nagy fesztiválon helye lehetne. Olyan volt, mint egy alaposan végiggondolt és aprólékosan kivitelezett freskó. Hasonlóan nívós produkcióval jelentkezett a Hólyagcirkusz is, akik évek óta visszatérnek Szegedre, s nem tudnak úgy elmenni, hogy ne kapnának díjat. Ők is a szabadabb színházi gondolkodást képviselik, hisz egy sajátos, commedia dell’arte típusú cirkuszt teremtenek.
– Hallgatva a példákat, nem volt túl heterogén a fesztivál?
Simon Balázs: Nyilván az volt a válogató feladata, hogy felmérje, milyen színházi törekvések léteznek ma Magyarországon, és ez alapján a lehető legszélsőbb pólusokig tágítsa a meghívottak körét.
Forgách András: Mindazonáltal a táncszínházaknak, amelyek domináltak a fesztiválon, volt egyfajta homogenizáló szerepe. A rendszeres visszatérők mellett megjelentek új tehetségek is. Például a Gangaray Táncszínház, amely egy fiatal, tehetséges koreográfus, Hámor József rendkívül finom munkáját mutatta be. Aztán láttunk egy majdnem dilettáns, számunkra mégis izgalmas előadást, az OFF Táncszínház Fészek című darabját, sok lánnyal. A zsűri férfitagjai adtak is nekik egy díjat.
– A szegedi alternatív színházi fesztivál versenyprogramjának több mint a felét kortárs táncelőadások töltötték ki. Jogosnak tartjátok a két terület ilyen erős összekapcsolását?
Forgách András: Feltétlenül, mert ez közös gondolkodásmódra utal. Hudi László, a válogató épp olyan típusú színházat művel, amelyben ez a kettő keveredik egymással. Magam is úgy látom, hogy a mai magyar színház részben az operából, részben a táncszínházból merít erőt, energiát. Nem beszélve arról, hogy a táncosok gyakran színészként lépnek fel, szövegeket mondanak, szerepeket játszanak el. De ez Pina Bausch óta, aki totális műfajként fogta fel a táncot, természetes. 
Simon Balázs: …Bár több tisztán táncelőadás is szerepelt a programban.
Forgách András: Például a Káin–Ábel, amely különleges találkozása volt a Még1 Mozdulatszínház által őrzött mozgásművészeti hagyománynak és a Horváth Csaba koreográfus által képviselt kortárs szemléletnek. Ugyanakkor a műfajok keveredését mégiscsak erősebbnek éreztem Szegeden. Láttunk erre egy zseniális külföldi példát is. A bolgár Legal Art Centre előadását díjaztuk is, bár ez nekünk nem lett volna a dolgunk, hiszen a Thealter programjában szerepelt. Sarah Kane 4.48 pszichózis című utolsó darabjához rendkívül szemtelenül és hihetetlenül szabadon nyúltak hozzá, egyfajta egzisztenciális kabarét csináltak belőle. Ráadásul szerepel benne az Ivo Dimcsev, aki nem is színész, hanem több annál…
Simon Balázs: …mondjuk inkább azt, hogy fenomén. Egy rendkívüli kisugárzással rendelkező személyiség, aki színészettel foglalkozik. Azért fontos Ivo Dimcsev említése, mert az ő rendkívül erős jelenléte arra irányítja a figyelmet, ami a táncban és a színházban közös. A jelenlét ébrenlétet vált ki itt is, ott is, a jelen nemlét pedig alvást.
Forgách András: Ivo Dimcsev nemcsak akkor táncolt, amikor erre épült a jelenet, hanem akkor is, amikor egyszerűen csak ült. A műfajok nagyon szerencsésen kapcsolódtak össze Szegeden. Az Andaxínház például egy olyan műsort mutatott be, amelyben a József Attila-versek táncjelenetekkel és zenei számokkal keveredtek. A Goda Gábor vezette Artus egy összművészeti produkcióval jelentkezett. A Don Quijote Mauzóleumban a komputertechnika, a digitalizál kép éppúgy hangsúlyos volt, mint a képzőművészileg is igényes installáció vagy a szöveg és a tánc. Minden irányban nyitott volt az egész.
– Az általatok dicsért nyitottság mellett egyfajta zártságot is érzékelek a szegedi fesztiválon, hisz – ahogy Forgách András is említette – jobbára visszatérő együttesek előadásaira épült a program, új társulatok, friss szellemiségű csapatok nem igen tudnak itt megjelenni.
Forgách András: Úgy tudom, hogy a fesztivál szervezői is arra törekednek, hogy ne alakuljon ki semmiféle zárt klub Szegeden. Három vagy négy új társulatot is meghívtak, éppen ezért, csak nem mindegyik tudott eljönni. Ezzel együtt egy rendkívül organikus fejlődés eredményeként jött létre az idei találkozó. Én nagyon jól éreztem magam Szegeden.
Simon Balázs: Nekem az egész nyaramat meghatározta ez az élmény. Annak ellenére, hogy rettentő fárasztó volt, mégis nyaralás volt, nagyon sok energiát adott nekem.
– Miért?
Simon Balázs: Mert felszabadító volt számomra, hogy mások visszaigazolták azt, ahogyan a színházról gondolkodom. Megnyugtató volt, hogy nem egy aulikus nyelvet beszélek, hisz a szakmai beszélgetéseken minden résztvevő számára érthetőek voltak a szempontok, amelyeket felvetettem. Megerősített a szegedi fesztivál abban is, hogy a színház fontos dolog. És hogy mindenkiben ugyanott helyezkedik el a szerv, amely a színházat kívánja, ami létrehozza és befogadja. És hogy ez valami olyan ősi dolog bennünk, amely ellenáll a szétválasztásnak, lehetetlenné teszi a kirekesztést. És a legfontosabb az, hogy mindennek tapintható energiája van. Nem valamiféle kikristályosított rezüméje a színházról való gondolkodásnak, hanem egy létező, energiával rendelkező valóság.
– Végignézve a fesztivált, mi derült ki arról, hogy mit akarnak az alternatívok?
Simon Balázs: Vagy mit nem akarnak. Szerintem nem jött még el az a pillanat, amikor ráébredjenek arra, hogy nemcsak a színházhoz való hozzájutáshoz van mindenkinek alanyi joga (felismert vagy fel nem ismert szükséglete), hanem a színházcsináláshoz is. Tehát az alternatív színház fogalmával nem járhat az, hogy a művelőit nem kezelik a finanszírozók egyenrangú felnőttként. Szerintem ennek kell lennie egy lehetséges színházi törvényről való gondolkodás sarokpontjának. Ugyanis ezeknek az embereknek ugyanúgy a színház tölti ki a mindenapjaikat, ugyanúgy ez jelenti az életüket, ebből próbálnak megélni, pont, mint a kőszínházi társaik. Nemcsak a magyar felső-színházi szakmának kéne szerintem rádöbbennie arra, hogy senkinek nincs bérelt helye benne (egy idő után a közönségnek kellene szelektálnia az alkotók és a társulatok között), hanem az alternatívoknak is fel kellene ismerniük azt, hogy nekik is joguk van az anyagi támogatásra és ezzel együtt pr-ra, szervezésre, a közönségre. Abszurditás, hogy a Hólyagcirkusz egy előadást 8–10x játszik. Pedig az előadásaikban a szakmaiságnak ugyanaz a foka jelenik meg, mint mondjuk a Radnóti, az Új Színház vagy a Katona produkcióiban. A különbség csupán annyi, hogy az utóbbiak ezt tízszer, hússzor nagyobb pénzből érik el. A forradalom akkor fog elkezdődni, amikor az „alternatívok” ráébrednek arra, hogy ők nem egy elnyomott kisebbség képviselői, hanem teljes jogú színházi állampolgárok, akárcsak a Nemzeti Színház igazgatója, kőszínházi kollégák.
Forgách András: És hasonló minőségű előadásokat is hoznak létre. Például Pintár Béla Anyám orra című előadása, amellyel a fesztivált nyitottuk, a POSZT-on fődíjas lett. (Tőlünk is kapott díjat.) Ő már teljesen áttörte a kétfajta színház közötti korlátokat. A másik példa a TÁP Színház produkciója, amelyben csupa kőszínházi színész mutatkozott be, és senki nem mondta, hogy mit keresnek itt. Sőt tőlünk a fődíjat is megkapták. Ugyanakkor az esztétikai különbségek mégiscsak hangsúlyosak a két terület között. Míg a kőszínházak előadásokat hoznak létre, az alternatívok inkább műalkotásokat. Náluk az esztétikum, a kísérletezés és a keresés erősebben a felszínre kerül. Éppen ezért tévedésekre is képesek, következésképpen sebezhetőbbnek tűnnek, mint a professzionális előadások szereplői, így talán jobban feltárulnak a nézők előtt. 
Simon Balázs: Az alkotás egyediségének érzete. A kőszínházakban valószínűleg nem dolgoznak kevesebben, mint az alternatív műhelyekben, de – mivel itt többnyire bányamunkaként fogják fel a színházat – az alkotás egyedisége bennük egyáltalán nem fogalmazódik meg. Ezzel szemben az alternatívok oly mértékben ajándékként élik meg azt, hogy valamit létrehozhatnak, hogy a rutin messze elkerüli őket. (Ez akár még zavaró is lehet, ha a begyakoroltság, az összecsiszoltság, a technikai biztonság hiányát jelenti.)
– Ha a struktúrán kívül és a struktúrán belül született értékes előadásokra gondolunk, akkor felismerhetők-e bennük valamifajta közös törekvés?
Forgách András: Meg kell nézni azt a három előadást, ami a legsikeresebb volt az elmúlt öt évben, nemzetközi értelemben is: A Sirájt, a Feketeországot és a Ledarálnakeltűntem-et!
Simon Balázs: Csak egy szög, azt ne felejtsd el!
Forgách András: Nem akarom azt sem kizárni, de ez a három produkció diadalmenetben vonult végig Európán. Bodó Viktor a nagy német nemzeti színházban, a Deutsches Theaterben fog jövőre rendezni két előadást, annyira átütő volt a Kafka-adaptációja. Schilling sikereiről meg nem kell különösebben beszélni. A Siráj mindenütt diadalt aratott, ahol megjelent. Pedig rendkívül egyszerű térben, a saját ruháikban játszanak a színészek, látszólag minden trükk nélkül. Valójában azonban rendkívül trükkös az előadás, hisz a kanonizált Csehov-darabot azoknak az embereknek a legközvetlenebb életérzéseként fogalmazza meg, akik eljátsszák. A Feketeország csak látszólag más jellegű, hisz a friss hírekre reagáló politikai kabaré – amely Mejerhold híres Revizor-előadásának a díszletét is felidézi – valójában erőteljesen provokáló aktuálszínház, amely a magyar és a nem magyar közönséget is rendkívüli módon megmozgatta. Ugyanez vonatkozik a Ledarálnakeltűntem-re is, ahol – akárcsak a Siráj esetében – egy klasszikus mű ugyan a kiindulópont, de ez teljes mértében maivá hangolódik – részben az elképesztően fantáziadús térnek, részben a zenés színház és a film elemeinek köszönhetően. Afféle kortárs revüként fogalmazódik meg Kafka szorongásélménye. Ez a három produkció – a szabadságnak, a nyitottságnak korábban hangsúlyozott értelmében – akár lehetne alternatív előadás is, de reprezentatív színházak sikerdarabjaiként is elképzelhetőek, mint ahogy azok is. 
Simon Balázs: Ennek a három előadásnak a sikere is arra utal, hogy Magyarországon ma rendkívül erős színházi konjunktúra van. Maga a színházi struktúra állapota nem azonos a színházi kultúra gazdagságával. Magyarországon egy európai értelemben is páratlan színházi gazdagságot teremtett az a generáció, amelyik előttünk járt és minket is megfertőzött színházzal. Jelen pillanatban tehát minden panasz jogtalan. A panasznak inkább követeléssé kellene változnia, hogy ez a gazdag színházi kultúra végre nyerje el rangjához méltó, a munkakörülményekre is kihatással lévő helyét. Még ma is inkább kérincsélünk, kuncsorgunk, a megnyomorítottak és a megalázottak félelmével fordulunk a kulturális kormányzat felé, amelyik egyáltalán nem ismeri fel, hogy mennyire fontos dolgok történnek a kultúra ezen területén Magyarországon. Négy lábamon nem tudom összeszámolni azokat a korosztályombéli
(30-40,+/-5 év) rendezőket, akiknek munkája olykor, gyakran vagy stabilan világszínvonalú. Két okból mégis is lemondanék Mackó halállistájának elkészítéséről: egyrészt sok színházcsinálónak nem, vagy nem mindegyik munkáját látom, másrészt meggyőződésem (remélem), hogy mindenki keres,
változik és fejlődik. Sőt pont ez a hierarchizálás blokkol, hogy valaki újra vagy akár életében először képes legyen valami nagyszerűre. A színházi világ egésze fontos. Az, ahogy egymásból építkezünk, alkotók, tudva, tudattalanul egymást húzzuk fel, akarjuk túllicitálni teljesítményeinkkel. Fontos
figyelni, megcsodálni, ahogy leküzdhetetlenül működik a korszellem, ahogy többszörösen közös csomópontok jönnek létre, és ahogy mégis, minden trend ellenére, minden előadás legfontosabb hatáseleme az alkotó személyisége, többé-kevésbé szuverén világa lesz, marad. És hogy ma egy ilyen magas színvonalú alternatív fesztivál van Magyarországon, mint a szegedi, az pontosan jelzi, hogy mennyire is tartunk. Jelen pillanatban az emberek járnak színházba, Budapesten a látogatottság 90 % fölött van.
Forgách András: Picit vitatkoznék veled. Hogy a színházak tele vannak, ez egy fizikai-biológiai-kulturális jelenség: az emberek elmennek színházba, de ez egyáltalán nem azt jelenti – amit most állítasz –, hogy a katarzis ott történne meg. Egyelőre nem látok olyan előadást, amelynek olyan elemi hatása lenne, mint az én ifjúságomban például a Marat/Sade-nak vagy a Három nővérnek. És ez nem magyar probléma, hanem európai jelenség. Ma nincs akkora jelentősége a színháznak, mint harminc éve volt. Vagy akár húsz éve is.
Simon Balázs: Igen, ezt kellene felismerni, hogy ez miért van így. Ki mondta, hogy így legyen?
Forgách András: Peter Stein vagy Ostermeier előadása sem fontos. Nem váltanak ki olyan érzelmeket, mint amiket annak idején Grotowski vagy Peter Brook kiváltott. A színház kétségtelenül erős hívószó, de hiába vannak zseniális előadások, ezek mégsem váltják ki azt a közös szívdobbanást, amire a görögök óta mindenki vágyik. Nemcsak nálunk, Párizsban is így van.
Simon Balázs: Valahogy jobban meg kellene találni a bizalmatlanokat és rá kellene őket ébreszteni arra, hogy milyen mámorító dolog a színház. Pesten százezer fiatalember van, aki erre vár. Önbizalmat kell, hogy nyerjen a színház. Amit mondtál, igaz, ma semmi sem fontos, de valahogy divatba kell jöjjön újra a jelenidő, a színház. És akkor – talán nem baj, ha kivételesen ilyen patetikusan fogalmazok – a magyar színházi kultúrában ott lesz annak lehetősége, hogy ez a forradalom megtörténjen!

08. 08. 7. | Nyomtatás |