Mű valóság

E két utóbbi mű halmozottan hátrányos helyzetű az előbbiekhez képest: a szerző még nem tekintette őket kész műnek, nem határozta még el, hogy kiadja őket, sőt a másodikat még be sem fejezte, mikor a polgárháborúban, 1936-ban életét vesztette. E művek/műkísérletek magáról a színházról szólnak, a színházművészet és a valóság viszonyát feszegetik, hasonlóan Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabjához. A kéziratokat halála után barátok, családtagok őrizték meg, s a 70-es években bocsátották a nyilvánosság elé. A Címtelen/cím nélküli színdarab is egyszerűen azért az, mert a szerző még nem adott címet félkész darabjának.
Az előadás, amit e “címen” játszik a Teatro de la Abadía, tulajdonképpen nem csupán a töredék szövegeit foglalja magában. Cintra igyekezett kiegészíteni a befejezetlen szöveget, amelyben így egy egészen hosszú Calderón-idézet is elhangzik. Egy egészet komponál García Lorca két művéből, melyekben színházi ars poétikáját fogalmazza meg, vagyis A közönség egyes részeivel egészíti ki a Cím nélküli darabot. (A két darab megjelent magyar fordításban is, így aki tájékozódni szeretett volna a vendégjáték megtekintése előtt, a spanyol nyelv ismerete nélkül is megtehette azt.) E dramaturgiai fogásnak köszönhető például, hogy a Cím nélküli… egy szereplőjéből, a Szerzőből kettő lesz, egy Szerző és egy színházi Igazgató. A jelentős átdolgozás azonban nem jelenti azt, hogy Cintra bármit is kihúzott volna az eredeti töredékből, vagy hogy az abban szereplő párbeszédek sorrendjét megváltoztatta volna, csupán azt, hogy a megfelelő – egyébként nagyon pontosan, jól meghatározott – helyekre vendégszövegeket illesztett.
Elég problematikus feladat annak tisztázása, hogy miről is szól a darab, illetve az előadás. Archetipikus szereplők – mint a Szerző/Igazgató, Néző, Szolga, Súgó, Színésznő, Ügyelő – beszélgetnek egymással. De még azt is túlzás állítani, hogy beszélgetnek, inkább csak beszélnek az őket leginkább foglalkoztató problémákról. A helyszín viszonylag könnyen tisztázható, egy színházban, a színpadon zajlik a cselekmény (vonatkoztassunk el attól, hogy a színdarabokat általában is egy színpadon játsszák, ebben az esetben maga a konkrét helyszín a színház). E színházban éppen a Szentivánéji álmot próbálják, a jelek szerint azonban nem a színpadon, hanem a színfalak mögött, talán a próbateremben. Az időt már nehezebb meghatározni: ha a próba ideje alatt zajlik a cselekmény, akkor kérdés, hogy mit keres a színházban a két darabbéli Néző (és mit keresünk mi, a nézők)?
Itt és most az Igazgató (Ernesto Arias) kiáll a színpadra, és prédikációt tart a nézőknek: hiába jöttek ide azért, hogy szórakozzanak, mert most a “valóság egy kicsiny darabját” fogják látni, ami nem szórakoztató, és nem is olyan egyszerű megmutatni. (És lássunk csodát, e prédikáció valóban nem szórakoztató, hanem hosszú és unalmas: vajon a valóság ilyen unalmas volna?) Ekkor két Néző, vagyis két nézőt játszó színész, Chema Ruiz és Inma Nieto, kikel magából, hogy a jegyük áráért márpedig szórakozásra vágynak. (Az ő megszólalásuk is rendkívül mesterkélt. Egyáltalán nem törekszenek rá, hogy oldják azt az egyébként is nehezen hihető helyzetet, hogy valaki föláll a nézőtérről, fölmegy a színpadra, és követeli, hogy a pénzéért valami jót lásson.) Majd megérkezik a Szerző (Alberto Jiménez), s beszélgetésbe elegyedik a számára kávét felszolgáló fiúval, aki a színfalak mögötti festett díszletektől bevallottan jobban fél, mint a valóságos rémségektől… Mindeddig úgy tűnik, mintha egy hatalmas nagy lélegzetet vettek volna valami, talán a nagybetűs VALÓSÁG előtt, ami majd most fog következni. Bizonyos értelemben következik is: az utcán kitör a forradalom, a nép betöri a kaput (ennek csak a zaját halljuk a színház előteréből), s a Szerző átadja a forradalmároknak a színpadot: “Erre, erre! Mondjátok ki az igazságot az ódon színpadokon. Döfjétek tőrötöket a vén olaj- és kenyértolvajokba. Áztassa zápor a festett vásznakat, és mossa le a hazug díszleteket.” Valójában azonban nagy hiányérzet marad bennem: mintha az a bizonyos dolog mégsem következett volna be, mintha a VALÓSÁG mégsem venné át a színjáték helyét. Kevés, ha azt mondják: most történik valami, ha az valójában nem történik meg. És most nem történt meg.
Egyetlen magyarázatot lelek magamban az előadás alatt a tér-idő-cselekmény ennyire kaotikus voltára: ha mindez nem itt, nem ekkor, nem így történik, hanem a szerző elméjében. Mintha García Lorca szándékosan olyan formában írta volna meg, ahogy ezek a gondolatok örvénylettek a fejében, arra törekedve, hogy a látszólagos kuszasággal éppen e gondolatok fontosságát illusztrálja. Valóban mélyen foglalkoztathatta a kérdés: hogyan lehet a színjáték olyan igaz, mint a valóság. Az Abadía előadásában azonban nincsen semmi utalás arra, hogy a “szerző elméjét” szeretnék a színpadon megjeleníteni, tehát ez a magyarázat csupán a darab, és nem az előadás értelmezésére érvényes. Megkísérlik ugyan a mesterkéltség és a hitelesség (színház és valóság) között húzódó kontrasztnak, vagyis a darab alapgondolatának hangsúlyozását, sajnos azonban nem elegendő sikerrel. A rendező éppen annak a két-három színésznek engedett természetes, nem deklamáló játékmódot, akik szerepük szerint hisznek a színjáték, a mesterkéltség hatalmában: a Színésznőt játszó Lucía Quintanának, az Igazgatónak és a felszolgáló fiút alakító Fernando Sánchez-Cabezudónak. Az ötlet önmagában remek: visszájára fordítani az egész kérdésfelvetést. De hiába ad ez magyarázatot arra, hogy miért olyan unalmas, mesterkélt a többség színészi játéka, ha végeredményben e játékmóddal csak az Igazgató szavait váltják be, s valóban nem szórakozunk jól az előadás alatt. Ez az ötlet és a gondosan összeválogatott szöveg még kevés egy jó előadáshoz, és sajnos nincs más, amibe a néző kapaszkodhatna.

08. 08. 7. | Nyomtatás |