A megkerült illúziók

Úgy kezdődött, hogy hangfelvételről megszólalt az üzenetrögzítő. Aurélia, hallasz engem? Vedd föl a kagylót! Tudom, hogy otthon vagy, miért bujkálsz előlem? Igen, Aurélia otthon van. De hol bujkál? Ebben a komódban, mely itt áll a színpad közepén. A komód fiókja magától kinyílik, belőle kinyúlik egy kéz. Aurélia keze. A lába viszont ott van, a távoli felső fiókban. Milyen rugalmas testű ez az Aurélia! Néha több lába is van, mint kettő. Beindul a fióknyitogató szimfónia: kezek, lábak, cipők, félig töltött borospoharak, gyertyák és torták keringőznek a szemünk előtt. Aurélia itt, Aurélia ott, Aurélia mindenhol. Végre kimászik a fiókos szekrényből. Milyen bájos előadó! A valóságban ő Aurelia Thierrée, Charlie Chaplin unokája.
A színészek tudják, hogy kétféle jó bejövetel van: vagy berobbansz a színpadra egy hangsúlyos pillanatban, és torkon ragadod, lehengerled a nézőket, vagy finoman, fokozatosan adagolod érkezésedet. Aurélia ez utóbbit választotta. Tagonkénti részletekben, titokzatosan érkezik. Egyszer csak ott állt előttünk, de hogy mikor pillantottuk meg először, azt nem lehet megmondani. Tapasztalatból mondom, ez utóbbit megvalósítani sokkal nehezebb, mint összeszedni lelked támasztóerejét, hogy félre rántsál magad elől egy függönyt, miközben azt kiáltod: hoppá!
A következő jelenetben megmozdulnak a klasszikus színházi függönyök. Aurélia szobájában az ablakot szegélyező vörös bársonyokról kiderül, hogy önálló életet élnek. És nem csupán az, hogy „ha itt széthúzzuk, amott összezáródnak”, hanem a függönyöknek valóságos genezisük van. Egy függönyből kettő lesz, a függönyök egymásba csavarodnak, veszekednek egymással és szeretkeznek. Hamarosan meg is lesz az eredménye: egy függönyanya nyomában reszkető függöny-gyermeke bukdácsol. „Mama, ne húzódj szét olyan gyorsan! Várj meg engem!” („Ezeket a függönyöket az anyám, Victoria Chaplin saját kezűleg varrta”– mondta az előadás utáni közönségtalálkozón Aurélia.)
Egy jelenettel később Aurélia elmegy a boltba. Bejön a színpadra, egyik kezével üres bevásárlókocsit húz maga után. De a másik keze tele dobozokkal. Hatalmasra felpakolt árutömeget egyensúlyoz a másik kezén. Jaj, a billegő dobozok le ne essenek! (Vagy jól össze van ragasztva egymáshoz a doboztömeg?) ...Mit tesz Aurélia a felvázolt képtelen helyzetben? Vesz egy újabb doboz joghurtot, és az egésznek a tetejére feldobja. Kimegy, és a dobozok nem esnek le.
Aurélia az egyetlen igaz választ cselekedte. Képtelenségre csak egy még nagyobb képtelenség a helyes válasz. Az ő világhíres nagypapája ugyanígy tett, mikor a kávéscsészéjébe figyelmetlenül adagolta a cukrot. Két kanállal, öt kanállal, tíz kanállal. Megkóstolta és arca fintorba rándult. Még két cukrot belerakott. Hát persze, mert a kávé nem volt elég édes!
Aurélia kiteregeti az erkélyre a frissen mosott ruhákat. Egy locsolókannából vizet önt rájuk, nehogy a ruhák kiszáradjanak. (Én ugyanígy vagyok a kocsimosással. Azonnal elered az eső.) Aurélia fagylaltot vesz, ám az túl forró, és megégeti a száját. Aurélia egy járókelő árnyékától tüzet kér a cigarettához. Egy jelenettel később rengeteg hó hull egy fehér pöttyös selyemfüggöny mintájáról. Aurélia napernyőt nyit a hóesésben. Unalmában sálat kötöget, mikor egy mérges kutya megeszi Aurélia harisnyáját. Sajnos, a lábával együtt. De ő nem búslakodik, hanem a kötőtűkkel serényen visszaköti a lábát. Éppen jókor, mert beállít hozzá barátja (Aidan Treays táncos alakításában). Neki sem egyszerű az élete, mert a kabát, mely rajta van, túlságosan támadó kedvű, és jól megszorongatja őt. A férfi a függönyökre mászik, hogy belógjon Aurélia szobájába (ezt is, mint sok más ötletet, zseniálisan kigondolták: a függöny mögött létra állt, ily módon lehetett furcsa könnyedséggel, mint légből kapott varázslattal, hirtelen felszaladni a magasba). Onnan aztán kötélen húzódzkodott lefelé (!), hogy újra a földön álljon. Táncoltak egy tangót, majd a férfi elutazott, vélhetően vonattal. Ez már az utolsó jelenet volt, mely annyira lélegzetelállító, hogy pontosan leírom. Egy kisvonatot állítanak körpályára a színpad közepén. A mozdony körbe-körbe szalad. Aurélia kiment a vonathoz, és a sínek közé állt. Kivett egy darabot a pályaszakaszból, és önnön hasába illesztette. Visszaállt a sínek közé. Tutult egyet a szájába illesztett síppal, jelt adott az indulásra a mozdonynak. Haladj keresztül rajtam, lokomotív! (Mi magyarok, gondolhattunk volna József Attilára is, de inkább a némafilm hőskorszakának azon pillanatára gondoltunk, amikor a filmre vétel kedvéért egy valódi lokomotívot zuhantattak szakadékba a jelenetet csupán egyszer, ám több irányból felvevő filmesek.) És a mozdonyka elindult a pályán, hogy körbe-körbe pöfögve, vidáman haladjon át Aurélia testén. A zene, az a gyönyörű, euforisztikus, szavakkal visszaadhatatlan hangulatú zene nem maradt abba, hanem még jobban felerősödött, ily módon változtatta örömünneppé az előadás végét. („A zenéket anyám, Victoria Chaplin választja ki. Otthon online hallgatja a rádióállomásokat, és ha meghall valami neki tetszőt, azonnal utána keres”– mondta Aurélia.)
Aurélia, aki az ébresztőóra csörgésére lefekszik aludni, kelekótya bájával akár testvére is lehetne a filmvászonról ismert Amelie Poulain-nek. (Jean-Pierre Jeunet filmjét Amelie csodálatos élete címen játszották a magyar mozik.) Ugyanaz az elragadó bájosság jellemzi Aurelia Thierré-t, mint az azóta filmsztárrá változtatott Audrey Tatou-t. De hasonlítgatás nélkül is megmondom, hogy a filmen sokkal egyszerűbb a trükköket és varázslatokat előállítani, mint a színpadon. A színpad realitásában felmutatni az irreális világot, nos, ez a valódi varázslat. („Ha önök most hátramennének a színpadi függönyök mögé, egy kötélerdőt látnának” – mondta Aurélia a közönséggel való beszélgetéskor. Ebben a beszélgetésben meg is nevezte a munka – „mely konkrétan egy évvel a 2003. júniusi bemutató előtt kezdődött” – kiinduló pontjait. A feje tetejére fordított világ, a magány kiszolgáltatottsága és az őrületbe fordulás adta a pilléreket. Azt már én teszem hozzá, hogy ez inkább kavalkád, mint megbolondulás. „Lépésről lépésre, ötletről ötletre haladtunk tovább. A közönség reakciói is segítik a műsor alakulását. A tökéletesítés folyamatához hozzájárul, hogy állandóan kis változtatásokat teszünk a visszajelzéseknek megfelelően. A jelenetek a music hall, a varieté szabályainak megfelelően cserélgethetők. Amikor a munkát elkezdtük, tudtuk, hogy az első jelenet a szekrényben bujkálás lesz, az utolsó pedig a mozdonyos. De hogy közben milyen jeleneteket játszunk, az a próbákon alakult ki.”)
Magával ragadó az elegancia és a bájosság, mely Aurelia műsorából árad. Egy színpadi előadás legnehezebb része éppen a változás (melyet a film oly könnyedén, egy vágással megold). A három dimenzió kényszerítő fizikai realitásában egy fölöslegessé vált fogas csak akkor tűnik el a színről, ha azt megfogják és kiviszik. Nos, akárcsak a bejövetelt, ezt is tehetjük kétféleképpen. Vagy nem tagadjuk le a nézők előtt ezt a szükségszerűséget, és a legrövidebb, legegyszerűbb és kendőzetlen módon kivisszük a tárgyat, vagy pedig megpróbáljuk megőrizni a színpadi látszatot (ami akkor és ott az igazságot jelenti), a csodát, a fel nem fejthető titokzatosság fátyolszerűen lebegő hangulatát. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbi a nehezebbik mód. Minden hájjal megkent tapasztalt virtuóznak, okos, elemző elmének és játékos fantáziával megáldott homo ludens-nek kell lennünk, hogy egy egyszerűnek látszó színváltozást elegánsan véghez vigyünk. Én például húsz év színházcsinálás után a rendezőnő, Victoria Chaplin-Thierrée lábához dőlök és elvarázsoltan elalélok, amikor azt látom, hogy egy vázát és fogast átlényegítve úgy is ki lehet vinni, hogy a színésznő a vázát megfordítja és furcsa maszkként a fejére teszi, az asztalkát úgy tartja, mint pajzsot, a ruhafogast pedig lándzsaként kezeli. A színésznő hadistenné változott a szemünk előtt. És ekkor sötét, lemennek a fények, nincs tovább a jelenet, mert nem is ez a fontos. Az ötlet elhangzott, meggyönyörködtetett, elröppent, kész. Hiperintelligens, elegáns játékot látunk, mely csodálattal tölt el és elkápráztat. Olyan könnyen művelik a könnyű műfajt, hogy már-már azt hisszük, hogy ennyi az egész. Voilá! Tessék, ennyi az egész!
Victoria Chaplin (eredetileg táncosnő volt) 18 éves korában találkozott majdani férjével, Jean-Baptiste Thierrée francia cirkuszművésszel. Victoriát elragadta a cirkusz. („Szüleim a hetvenes években már az új cirkusz szellemével kísérleteztek. A Cirque Bonjour, mely dekomponált cirkuszként nevezte magát, ugyan még állatszámokkal működött, ám nem lehetett széles közönségsikere. Akkor az új szellemű cirkuszi gondolkodás még nem nyert teret” – szólt Aurélia Thierrée a családi múltról, mely időközben az új cirkusz történelmévé vált.)
A családi alapon művelés ősi tradíciója ennek a műfajnak. Innen fakad a cirkusz műfaját átható szeretet. A cirkuszisták alapvetően erősebben szeretik egymást, hiszen a naponta megismételt veszélyben az ő feleségük vagy a lányuk kockáztatja épségét. Ez a palástolt, de mégis érezhető féltés, az ebből fakadó szeretet adja azt a furcsa feszültséget, mely a cirkusz drámaiságát felerősíti. (Elsősorban az emberszámokra gondolok.) Szorítok a művészeknek, a gyomrom összerándul a halálugrás előtt, még akkor is, ha tudom, évek óta naponta gyakorolják. És amikor nem esnek le, hanem diadalmasan, könnyedén meghajolnak: „Lám, ennyi az egész!”, akkor én a székemen felszabadultan hátra dőlök és tapsolva megköszönöm, hogy az én nevemben is ugrották azt a szaltót. Abban a pillanatban ragyog a diadal, az emberiség diadala a legyőzött gravitáció felett. Egy rövidke pillanatra bár, de elhisszük: semmiség az egész! Voilá!
...Tényleg semmiség? Ha valóban az lenne, akkor miért kell a cirkuszmesterséget nap mint nap, délelőtt a lakókocsi előtt, még a vizes füvön is gyakorolni? Az a rövidke pillanat ugyan csak a látszat, nem más, mint illúzió, mégis arra fogunk emlékezni, és nem a sok izzasztó gyakorlásra. A könnyedség mögött napi erőlködés, szenvedés és gyötrelem áll. Bizony, mondjuk ki: egy ilyen változás kiötléséhez nemcsak korlátok nélküli, szabad tudat szükséges, hanem az is, hogy a fej alatti test megjárja a legrögösebb utat. Ilyenből pedig olyan nagyon kevés van! Csodálkozhatunk-e azon, ha egy előadásnak, melyet egy ilyen valaki készített, mindenhol világsikere (!) van? Victoria Chaplin rendezett egy előadást a lányának, Auréliának. Lehet-e szebb ajándékot kapni egy anyától? („Lányom, megsokszoroztam a feléd irányuló anyai szeretetemet. A közönségtől fogod tapsban és mosolyban visszakapni mindenhol, amerre jársz.” – Ezt Aurélia nem mondta a közönségtalálkozó alkalmával, de nyugodtan mondhatta volna.)
Hogyan építsünk illúziót a színpadon? Ha föltennék ezt a kérdést, azt felelném rá: a kulturális berögződések mentén kell vezetni a nézők képzeletét. Mondok egy példát. A vázán, mit Aurélia maszkként a fejére tett, volt két fekete pötty, melyek akár a maszk szemei is lehettek volna. És akkor te garantáltan annak is látod. Nem mondják, hogy ez itt egy maszk, csak a te képzeleted értelmezi az ismert elemeket egy másfajta rendben. Te úgy láttad, hogy ez egy maszk, mert a tudatot annak akarta látni. Ezen a ponton, ahol az illúziók érintkeznek a misztikummal, a kulturális beidegződéseknek meghatározó szerepük van. Mi, itt a földteke ezen a felén megtanultuk, hogy az ilyen alakú tárgyak a virág elhelyezésére szolgálnak. Egy pigmeus talán inna a váza-víztartályból. Azok a tárgyak (és azok a filmek), mely a földkerekség minden pontján az embereknek ugyanazt jelentik, az egyetemes kultúra részei. Azért mondom ezt, mert olvastam, hogy valahol Fekete-Afrikában egy frissen felfedezett vad néptörzsnek levetítettek néhány Chaplin-rövidfilmet. Bár a harcosok akkor láttak először filmet és a filmvásznon automobilt, mégis nevettek Charlie, a csavargó csetlésén-botlásán. A humor tehát egyetemesebb része az emberi kultúrának, mint az automobil, vagy a virágváza.
Anya és lánya ezt az illúziót hagyományos módszerekkel valósítják meg a színpadon. Négyen segítenek az illúziók megteremtésében láthatatlanul. A hagyományos japán bábjáték, a bunraku tetőtől talpig fekete bársonyba öltöztetett csuklyás manipulátorai mozgatják a látszólag maguktól mozduló tárgyakat. És aki sasszemmel nézte a színpadot, vékonyka, de annál erősebb selyemzsinórok tömegét fedezhette fel, melyekbe a táncoló előadók egyszer sem gabalyodtak bele. Így lehetett például egy behajított rongyot varázslatszerűen eltávolítani a színpadról. Minden olajozottan és szépen működött.
Az elveszett illúziók tehát megkerültek. Hogy hol voltak?  A komód fiókjában.
Ahol Aurélia bujkált. Igen, illúziók csak ott vannak, ahol a művészek. Emlékezzünk, mit mondott a szóbeszéd szerint Latabár Kálmán, amikor a vidéki kultúrházban kiderült, hogy nincs is színpad. Azt mondta: „Ott a színpad, ahol én vagyok.”
Az illúziók mindig itt vannak velünk a komódszekrényben, de csak lelkünk tiszta pillanataiban látjuk őket. Különben a problémák, a gondok eltakarják őket. Amikor benyúlok a fiókba, hogy egy illúziót elővegyek, mindig egy probléma akad a kezembe. Nos, ezt félre kell hajítani, és addig kotorászni a fiók alján, amíg onnan előkerül egy-két láb (de inkább három) vagy egy kitöltött pohár vörösbor – feketebor nem jó, mert az túl sötét -, egy perec vagy egy félig evett torta és hasonló mihasznaságok; ám sohasem fizetési felszólítás, büntetőcédula vagy egyesre megírt dolgozat, és ehhez hasonló szomorú valóságok.
Vegyetek illúziót, barátaim! Az illúziók valósággá válnak, ha mániákusan, komolyan, célratörően hisznek bennük. Mondjuk, egy évet próbálnak egy műsoron, azt csiszolgatva, ha egy függönyt félrehúznak, vajon mi lehet mögötte. Vagy hogyan tud egy kis lokomotív görbe vonalú sínpályán haladva úgy az egyenesbe kanyarodni, hogy ha elfordított felsőtesttel mellé állsz, a gyomrodon való áthaladás illúzióját keltse a szemben ülőknek. Ezek trükkök, rengeteg aprólékos munkával tökélyre csiszolt illúziók, melyek annyira valóságosnak hatnak, hogy akár igazak is lehetnek. Éppen ettől a reggeltől estig tartó, szűnni nem akaró és szenvedélyes, saját kezűleg a függönyt megvarró, a jeleneteken állandóan javítgató alkotói attitűdtől igazak! Lám, a legfőbb illúzió, a mosoly a nézők ajkán (tizenkét percig tartó, folyamatos vastapsért cserébe!) bizony megszületett. Érdemes lenne egyszer szembefilmezni a nézőtér sötétjében a mosolygó embertömeget, hogy aztán ezt a jóérzést a filmről lepárolják és valamiféle ipari eljárással meteorológiailag hasznosítsák, ha mondjuk, hosszúra nyúlik a tél vagy borús az ég.
Ezek trükkök, mondhatja bárki. De az emelkedett szív, mely a trükkökben rejtezik, az valóság. És tehetség, mely vagy van, vagy nincs, melyet örökölni igen, de tanulni nem lehet.
Igen, mindez illúzió volt csupán. De hiszen hol van már a tavasz?! Helyette itt a még melegebb, napsütéses, fényes nyár!

08. 08. 7. | Nyomtatás |