Várszínházi eset

A március 3-i nemzeti táncszínházbeli összeállítás már magán hordozta egy hitében meggyengült, széthullóban lévő csapat enerváltságát – függetlenül attól, hogy a színpadon látható táncosok körömszakadtukig küzdöttek.
A legrutinosabban, legsimábban gördülő szám ezen az estén a Painted Rainbow volt, ez a csupán néhány perces duó, melyet Egerházi Attila a múlt évadban készített két nagyszerű táncosnőjére. Most mások adták elő: ezúttal Czaltik Ildikó és Bogdan Petronela viselték A. T. Haamer gyönyörű óarany-barna dreszkölteményét, hogy hol komolyan, hol vidámabban lendüljenek Sybelius romantikus Valse triste-jére. Unisono koreográfiájuk kellemes látvány – igazából nem érint mélyen: kettejük közt nincs kapcsolat, de a mű a nézővel sem kíván a formák játékának örömén túl nagy dolgokat közölni. Az viszont épp ide kívánkozik, hogy Bogdan Petronela azután az egész est mezőnyéből is kiemelkedett (így, hogy a társulat egyik fele jött el, néhányan máshol léptek fel aznap).
A Hammer (Kalapács), Jorma Elo darabja bonyolult, maximális pontosságot követelő mű. A debreceni táncosok aznapi produkciója egészen pontosan tükrözte azt, mi történik egy ilyen kompozícióval, ha nincs rá megfelelő idő, hogy a helyszínen, világítással – s persze előtte még anélkül is – alaposan bepróbálják. Az érdekesen, zenei falatkákra szerkesztett rövid képeket egy-egy röpke elsötétítés választja el egymástól, mintha egy pillanatra lehunynánk a szemünket, s a következő pillantásunk már egy egészen más képet látna. Debrecenben, eredeti bemutatóján már láttam ezt a művet: olajozottan, frappánsan hatott, az energikus karcsapásokkal nehezített lendülések, átfutások, megtorpanások hiba nélkül gördültek. A március 3-i vendégjátékon csúszással beadott világítási jelek, tétova ki- és átfutások, nyíltszíni korrekció, sziszegés tette ezt a barokk periódusokra komponált opuszt olyanná, amilyet egy jobb iskolai előadástól sem fogadunk el. Bogdan Petronela, Czaltik Ildikó, Zaka Tamás és Svidró Viktor négyeséből most is Bogdan ragad magával leginkább.
A Mirabelle – a Táncszínház színpadán ősbemutatóként – viszont kellemes meglepetést hozott. A bensőségesen baráti, pajtási vagy romantikus kapcsolatokat “összezáró” kert képzetét sokkal inkább nyújtja a Várszínház furcsán zárt színpadtere, mint a MŰPA tágas terme. Itt intimebb, emberibb, láthatóbb volt az a sok merengés, kis megtorpanások, jó- és rosszkedv hullámok, játékosság, melyek a rövid, egymásba fonódó, egymásba áttűnő kettősöket, szólókat, hármas-négyeseket kitöltik – talán csak a tízfős “tuttik” esetében éreztük szűkösnek a teret. Itt, a sokszínűség és a lazább szerkezet miatt nem tűntek fel úgy a pontatlanságok, bár a mostani szereposztás egyenetlenebb volt, mint a januári bemutatón. Itt elsősorban a cseh Gabriela Zarubova kárpótolt olyan táncosok hiányáért, mint Agurtzane, Schneiderova, Czár Gergő. A darab – a válogatott Mozart műrészletek mindent betöltő dallamaival – teljes élményt nyújt, és talán célszerűbb lett volna egyedül ezt a művet hozni, (ahogyan akkor, a Mozart-születésnap alkalmából is önmagában játszották), ezt az egyet viszont alaposan bepróbálni az erre adatott néhány órában.
A darabot az életszeretet járja át – úgy általában; Egerházinak itt mindenről ez jut eszébe (a szívfájdító zenei adagióknál is), és nem esik ez rosszul a nézőnek. Az ember kicsit groteszk, de azért inkább szép, mondja, belső történetecskéik, melyeket itt, a különösebb építkezés igénye nélkül elénk sorol, szeretnivalónak mutatják az esendőséget is.
Az utolsó két darab színpadképén és fényein Árvai György és Kovács Gerzson Péter dolgoztak Egerházi oldalán (a jelmez itt is a kitűnő Haameré), a Debreceni Balett művészeti hátországa tehát adott. Mi lesz ezzel a jelentékeny szellemi munícióval, s mi lesz az irdatlan nagy munkával, mellyel – állítom, mert a télen még láttam! – Egerházi profi társulatot kovácsolt? Talál-e magának új bázist, s ha igen, megállítható-e addig is a szétcsúszás? Ki tudja! Néhányuknak már akkor is megérte, ha nem: a debreceni társulat valódi iskola: erős, technikus koreográfiákkal, fejlődni mindenképp lehetett itt az elmúlt néhány évben, Szigeti Oktávia és Egerházi Attila irányítása alatt egyaránt. Ma, amikor kevés a jó profi iskola, már ez is fegyvertény – de bízzunk azért ennél többen.

08. 08. 7. | Nyomtatás |