Az érzékek ereje

Ennek persze oka lehet az adaptációk különbözése is. A rózsa neve színpadi változatát maga a rendező írta (Matuz Jánossal közösen). Umberto Eco regénye ugyan jóval több középkori kulisszák közé helyezett kriminél, cselekményének azonban ez a megragadható, színre vihető vonala. (Aligha véletlen, hogy Jean-Jacques Annaud gondolatilag sovány, ám látványos és felettébb sikeres filmje is elsősorban ezt ragadta ki a mű szövetéből  –  az író nem kis bosszúságára.) Az adaptálók így ezt a cselekményszálat gombolyítják végig, ezen keresztül próbálják a környezet fullasztó atmoszféráját, a kor tömjénbe fojtott misztikumát megjeleníteni. Ám az adaptáció kissé zsúfoltnak érződik, a történet kacskaringóit nem mindig könnyű belátni, többnyire igen pragmatikus okok miatt: a játék első felében, amikor a néző még az egyes szereplők beazonosításával bíbelődik, már fontos fordulatok zajlanak. Az, hogy az egyes szereplők nehezen azonosíthatóak be, színészi probléma is: a barátok alakja azért is folyik össze, mert nem láthatóak valóban formátumos, a tablóból kiemelkedni képes színészi alakítások. A formátum hiányzik leginkább Karczag Ferenc játékából is, aki Baskerville-i Vilmos többdimenziós, kiismerhetetlen figurája helyett inkább csak egy lelkiismeretes, jóindulatú atyát játszik. Nem segítenek a túlságosan elrajzolt maszkok sem: Czapkó Antal Jorgéja például inkább tűnik vásári maskarának, mint félelmetes, rendíthetetlen tekintélyű öregembernek.
S noha Horesnyi Balázs színpadán rend van (az egydimenziósnak látszó tér apró titkokat rejt, jól követhetőek a fent és lent viszonyai), a játék meglehetősen statikusnak érződik. Ami kihat magára az atmoszférára is, mely így túlságosan is monolitnak érződik. Ráadásul a közeg megteremtése túl sok sötétet indukál; s noha Szikora a sötétet is képes illúziókeltően megteremteni (magyarán: miközben a nyomasztó sötét érzete dominál, a néző azért látja, mi folyik a színpadon), a közeg, s következésképpen maga a látvány is némileg ingerszegénynek tűnik. Így nem érvényesülhet az atmoszféra ereje sem, s jelentősen tompul maga az érzéki hatás is. S mivel sem a textus, sem a látvány, sem az atmoszféra, sem a színészek erejéről nem beszélhetünk, nem csodálható, ha csupán egy mind érdektelenebbé, unalmasabbá váló, lassan hömpölygő, valós tét nélküli előadást látunk a színpadon.
Más a helyzet Az eltűnt idő nyomában esetében. Proust regénye kapcsán nincs értelme az adaptálhatatlanság okait felsorolni, mivel egész egyszerűen nincs olyan érv, mely az adaptálhatóság mellett szólna. Harold Pinter és Di Trevis színpadi változata nem is adaptáció, inkább sajátos partitúra, mely a regény ízeiből, színeiből válogat, s amely igen nagy szabadságot hagy a rendezőnek a szöveg színre állításában. Megjelennek a regény fontos szereplői, képei, jelenetei, míg más fontos szereplők és momentumok a háttérben, homályban maradnak vagy fel sem idéztetnek. Juszt sincs madelaine, általában háttérbe szorul a sokféleképpen kasztosodó társadalmi élet bemutatása, a legnagyobb hangsúlyt pedig a követhetetlen szexuális vonzalmak, az érzelmek és érzékek diszharmóniája által összekeveredett kapcsolatok kapják. Nincsenek alaposan kiépített jellemek – maga a főszereplő, Marcel alakja is csak az elszórtan megidézett motívumokból állítható össze. Következésképpen értelmetlen lenne jellemfejlődésről, konfliktusok kibontásáról írni; a pinteri változat jószerivel fragmentumokat állít egymás mellé (amely fragmentumok hol gondosan kiválasztottnak, hol önkényesen kiragadottnak hatnak). Az már a rendező döntésétől függ, hogy ezekből a töredékekből próbál-e egészet konstruálni – akár hagyományosabb eszközökkel, akár párhuzamok, ellentétek kiépítésével -, vagy ezeket csupán egymás mellé illesztve, lebegtetve ébreszt befogadói asszociációkat - elsősorban nem az intellektus, hanem az érzékek erejére támaszkodva.
Szikora János természetesen a második utat választotta: a pinteri szövetből jelentésesnek, mélynek ugyan nehezen mondható, ám nagyon szép előadást rendezett Szolnokon. A díszlet szinte csak néhány jelzésszerű, ám mégis nagyvonalú benyomást keltő térelemből áll, melyek többségét egy forgószínpadra helyezték. A forgó a játék jelentős hányadában mozgásban van, minek következtében a jelenetek többnyire igen gyorsan peregnek. A Zoób Kati tervezte ruhák gyönyörűek; láttatnak és sejtetnek, színösszeállításuk lebilincselő, s azt a benyomást keltik, hogy nem is viselhetné más őket, mint az adott szereplő. A világítás kiegyensúlyozott, segít elhitetni a kopár színről, hogy egy pompázatos környezet része. A koreográfia pontosan kidolgozott, a játék tempója szinte felveszi a meginduló, majd leálló forgószínpad tempóját. A változatosan szép zene valóban atmoszferikus erővel bír. A színészi alakítások nagyban építenek a színészi jelenlét erejére. Alföldi Róbert (Marcel) kézenfekvő eszközökkel, természetes hangsúlyokkal hozza a gyönyör szüntelen keresése közben életét elvesztegető, reménytelen kapcsolatokba bonyolódó világfi alakját. Seress Zoltán (Swann) e típus több szorongástól gyötört, megnyugodni sosem tudó változatát vázolja fel. Safranek Károly szokott színészi eszközei, apróbb manírjai ezúttal szerencsésen illeszkednek az igazi énjét rejteni próbáló Charlus báró alakjához. Danis Lídia Albertine-ja hitelesen őrlődik igazság és hazugság, eltitkolt szenvedély és igazi érzelem között, miközben jelentős érzéki kisugárzással bír. Ez utóbbi egyébként csaknem valamennyi női szereplőről elmondható, kivált Kéri Kitty mindenkit meghódító Racheljéről és Melkvi Bea nyers szenvedélyt erős intellektussal kontrolláló Andrée-járól. A nagy létszámú színészgárda természetesen nem nyújt teljesen kiegyensúlyozott teljesítményt, de disszonáns, fals hangokat nem hallani.
Pinterék színpadi változata elvben felcsillant más lehetőségeket is, de Szikora rendezésében sem a sorsok párhuzamossága és kontrasztossága, sem az időjáték, az idősíkok dinamikus váltakozása nem hangsúlyos (még akkor sem, ha egyes jelenetekben együtt láthatjuk a szereplőket sok évvel későbbi, megöregedett alteregójukkal), s így az idő kegyetlen, sorsokat kiürítő múlása sem érzékelhető. Az előadásnak vélhetően nem is ambíciója az intellektualizálás, a mélységek filozofikus alapú feltárása, s végképp nem próbálkozik a regény egyes síkjainak, történéseinek, momentumainak egyedi interpretációjával. (Nem vagyok egyébként meggyőződve arról, hogy a Proust művét egyáltalán nem ismerők számára teljes mértékben követhetőek a színpadi történések által kirajzolt változatos, bonyolult viszonyok.) Aki mélységet, filozofikus tartalmat, egyedi értelmezést keres a szolnoki előadásban, az nyilvánvalóan üresnek, értelmetlennek érzi a játékot. Akinek számára az erős érzéki hatás, a pazar szépség és a megnyerő dekadencia megérzékítése élményt jelent, akár meghatározó előadásként is elraktározhatja. Az mindenesetre tény, hogy ritkán látni a színház érzéki erejét ennyire látványosan középpontba állító, a vizualitás teremtő erejében ennyire bízni képes és az ehhez alkalmazandó színházi nyelvet ennyire tudatosan, következetesen kiépítő előadást. Hogy ez valakinek sok vagy kevés, hogy eszébe jut-e egyáltalán Proust vagy sem, hogy a kétségkívül hiányzó jelentésességet megbocsáthatatlannak vagy lényegtelennek tartja-e, az már a szubjektív befogadói ízlés függvénye.

Umberto Eco: A rózsa neve
Szigligeti Színház, Szolnok

Színpadra alkalmazta: Szikora János, Matuz János
Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez: Kovács Yvette Alida
Rendező: Szikora János
Főszereplők: Karczag Ferenc, Szabó Máté, Mikó István, Czapkó Antal, Barabás Botond, Mészáros István, Quintus Konrád, Petridisz Hrisztosz, Harsányi Attila


Harold Pinter – Di Trevis: Az eltűnt idő nyomában
Szigligeti Színház, Szolnok

Marcel Proust műve nyomán
Fordító-dramaturg: Morcsányi Géza
Jelmez: Zoób Kati
Zenei munkatárs: Rácz Márton
Koreográfus: Guillaume Milhac
Rendező, díszlet: Szikora János
Főszereplők: Alföldi Róbert, Gubik Ágnes, Petridisz Hrisztosz, Seress Zoltán, Kaszás Mihály, Egri Márta, Kéri Kitty, Huszárik Kata, Safranek Károly, Kerekes Vica, Sztárek Andrea, Quintus Konrád, Sárvári Diána, Schramek Andrea, Danis Lídia, Melkvi Bea, Harsányi Attila, Szabó Máté

08. 08. 7. | Nyomtatás |