Következmények nélkül?

– Mi nehezebb: színházat vagy tánctársulatot vezetni?
– Más a feladat, és más a léptéke is.
– Nem nagyon látszódik, hogy Veszprémben történt valami, mióta te vagy az igazgató.
– Ennek egyszerű oka van: készen kaptunk egy teljes évadot, felkérésekkel, szerződésekkel, műsortervvel, rendezőkkel, társulati tagokkal, vendégművészekkel – mindez kemény szerződésekkel bebetonozva. Mást nem tehettünk Kőváry Katival, minthogy tisztességesen levezényeljük az évadot. De a Latinovits Zoltán Játékszínben elindítottunk egy programsorozatot, melyben irodalmi, zenei és vendégelőadások már mutathattak valamit a mi elképzeléseinkről, stílusunkról, irányultságunkról.
– És a következő évadban történik valami?
– A következő évad műsorterve kész. De nap mint nap vannak kérdéseim, melyekre válaszokat, lehetőleg a legpontosabb válaszokat kell megadni. A legfőbb az, hogy mire való egy vidéki városban működő színház, amit a megye tart fenn. Egy színházigazgatónak tudnia kell, hogy az adott közeg mit gondol a színházról, a társadalmi életben milyen funkciót tulajdonít neki. Ez nyilván eltérő lehet Békéscsabán, Egerben, Budapesten. Vajon a közönség az adott városban csupán kikapcsolódásra, szórakozásra vágyik? Vagy a színházat a társadalmi élet közegében képzeli el, azaz olyan kommunikációs rendszernek tekinti, amiben arról is lehet beszélni, hogy milyen a mai élet?
– És a veszprémiek milyen színházat szeretnének?
– Egy vidéki színháznak alapvetően a népszínházi modellt kell követnie, a gyerektől az ifjúságon át a felnőttekig mindenkinek kell játszania. Kellenek a könnyed szórakozás igényével készült darabok is, de fontosnak tartom a szellemi izgalmakat kiváltó előadások megjelenését. Itt Veszprémben a nagyszínházi évad jórészt könnyed, túlsúlyban zenés darabokból állt, de a következő évadunkban bemutatunk drámai műveket is. Például Egressy Zoltán Baleset című ősbemutatóját Simon Balázs rendezi, Osztrovszkij Viharját Telihay Péter viszi színre. A Játékszínben eleve szűkebb közönségrétegnek szánt darabokat mutatunk be.
– Te olyan színházat szeretnél csinálni, mint amilyet a veszprémiek szeretnének kapni?
– Veszprémben alapvetően a veszprémiek és a környékbeliek (50-60 km) járnak színházba. Ki másnak szeretnénk játszani, mint a veszprémieknek? Tehát bizonyos szempontból ki is kell szolgálni a most érzékelhető igényeket, de kis lépesekkel más irányba is el lehet indulni, hogy meggyőzzük az újszerűtől, szokatlantól nem teljesen idegenkedő embereket arról, hogy a színháznak más funkciója is lehet, mint a szűken értelmezett szórakoztatás. Nyilván a közeg is meghatároz sok mindent, de fordítva is kell működjön a dolog. Egy jól üzemelő színház befolyásolni tud ízlést, szokásokat, folyamatokat, funkciót. Én bízom ebben és vannak terveim, hogy pezsgőbb élet legyen a színházban, és kezdeményezőbb legyen a helyi kulturális életet illetően. Alapvetően egy hiteles és igényes színházat szeretnénk csinálni, amelyben szakmailag rendben vannak az előadások, bármilyen műfajúak is. Persze az is cél, hogy Veszprém újra rákerüljön a szakmai térképre, mint ahogy a 70-es 80-as években volt.
– Ezt Dunaújváros Táncszínházával nem igazán sikerült elérned. Mintha egyfajta szakmai karanténba kerültetek volna az utolsó időszakban, se a Nemzeti Táncszínházba vendégjátékokra, se szakmai fesztiválokra nem nagyon hívtak benneteket.
– Úgy emlékeszem utolsó két bemutatónkat is Budapesten láttad, az Aranyvitézre és a Ionesco-darabra gondolok. Szóval azt hiszem, ezen állításodat pontosítanám. A társulatnak évi 100-120 előadása volt, sokat játszottunk otthon is, és nagyon sok meghívásnak tehettünk eleget Szombathelytől Nyírbátorig, köztük szakmai fesztiválok felkérésének is: például a kaposvári Gyermekszínházi Biennálé, a POSZT Off, a BÖF táncfesztiválja, a Győri Táncfesztivál. De úgy három éve lehetett érzékelni egy jól körülhatárolható klikk kirekesztő szándékú magatartását. Ez a táncszakmára mondható. A színházi világ mindig nyitottabb volt irányunkban… Nézd, nem volt kis feladat létrehozni egy tagozatot, és az is világos, hogy eközben nagyon sok érdeket sértettem saját színházon belül is, a táncéletben is.
– Milyen érdekeket sértettél?
– Felmutattunk más utakat, módszereket, új szereplőként jelentünk meg a piacon… Elég, ha annyit mondok, hogy elsődlegesen nem a művészeti-szakmai kérdések mozgatták a szálakat, a részletekről szerintem fölösleges már beszélni…
– Elértétek akár szakmai figyelemben, akár művészi teljesítményben azt, amit el akartatok érni?
– Dunaújvárosban, azt hiszem, sikerült elérnünk az alapvető céljainkat. Három irányt éreztem hangsúlyosnak. Egyrészt a nagyközönség számára világosan érthető, populáris előadásokat hoztunk létre, másrészt jó gyerekszínházi produkciókkal jelentkeztünk, mert ezt a területet alapvető jelentőségűnek gondolom, nem üzleti megfontolásokból, mint mások. Harmadrészt évente, másfél évente bemutattunk egy-egy olyan előadást, amely azt mutatta, milyen fajta színházat csinálnánk szívesen, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy ennek nem igazán egy kisváros a megfelelő közege.  Ugyanakkor a társulat számára szisztematikus képzési rendszert építettem ki, ugyanis nem az volt a célom, hogy tagcserékkel, máshol már bizonyított táncosok szerződtetésével gyors sikereket érjünk el. Nagyon nagy felelősség egy társulatot építeni. Azoknak, akikkel egy erős amatőr közegből együtt indultunk el, két-három év után nem mondhattam azt, hogy bocs, nem vagytok azon a szinten, hogy el lehessen viselni a csetléseteket-botlásokat. Ehelyett egy olyan programot indítottam be, ahova folyamatosan hívtam mestereket, tanárokat, mind a tánc, mind a színház területéről. Ki miben tudott, segített: különféle technikákat mutattak meg, színészmesterséget oktattak... Ez a belső képzés korántsem fejeződött be. Talán a következendő öt évben nyugodtabban lehetett volna szakmai munkával foglalkozni. 
– Mi veszett el azzal, hogy nem folytathattad a munkát?
– Egyrészt egy markánsan megragadható társulati megjelenés, amit azért 2004-2005-ben lehetett már érzékelni. Megpróbáltam továbbvinni a táncszínháznak Dunaújvárosra mindig is jellemző felfogását, ami a folklórra támaszkodva bátran használt szöveget, és nem a tánc hanem a dramaturgia logikája alapján építkezett. Hogy egy ilyen ars poética alapján működő társulat legyen Duanújvárosban, ennek most elmúlt a lehetősége. Nyilván az én szorosan vett táncos alkotói pályám is lezárult. A jelenlegi művészképzés rövid időn belül nem fogja megadni az esélyt nekem, hogy ismét legyen egy ilyen társulatom, amely a tánc és a színház egyfajta szintézisére törekszik.
– Hogy lehet az, hogy míg egy 20 fős társulat irányításához nem kaptál bizalmat, most egy 150 fős színházat vezethetsz?
– Hát így.
– Miért ti nyertetek?
– Talán azért, mert a mi pályázatunk tudta a legjobb válaszokat adni azokra a kérdésekre, amiket a fenntartó is feltett a veszprémi színházzal kapcsolatban. Elemeztük a színház helyzetét, nagyon kemény megállapításaink voltak róla: nyilvánvaló, hogy több ezerrel csökkent a bérletesek száma, a gazdasági működés sem volt megfelelő. Mi felvázoltuk, hogy milyen lépéseket tennék gazdasági, szervezeti és művészeti területen.
– Nem különös ez a fordulat egyetlen fél év alatt: előbb leváltottak egy tánctársulat éléről, majd kineveztek egy színház igazgatójának?
– Mondják Magyarországra, hogy következmények nélküli ország. Viszont ez a döntés most valaminek a következménye lett. Az első lépést ebben nyilván Dunaújváros tette. Én Dunaújvárosban  is színházat szerettem volna csinálni, így most Veszprémben fogok.

08. 08. 7. | Nyomtatás |