Lélek lép a lajtorján
Létramesék – Bozsik Yvette Társulat
Mi történik, amikor a függöny alól kibújik két kéz, és vadul integetni kezd? A gyerekek nem értetlenkednek, nem keresnek racionális magyarázatot a “malőrre” (mert mi más lehet?), hanem felpattannak, és odamennek a színpadhoz. Odavonzza őket a kíváncsiság. Beszállnak a játékba.
És a Nagyérdemű azonnal a porondon találja magát, ahol két bohóc kergetőzik. Na igen, a széksorok között és fölött, a gyerekek legnagyobb örömére. Játékba hívnak minket. Már épp lelkesen kipirul az én arcom is, amikor észreveszem, hogy bohócnak lenni milyen fárasztó.
És a Nagyérdemű azonnal a porondon találja magát, ahol két bohóc kergetőzik. Na igen, a széksorok között és fölött, a gyerekek legnagyobb örömére. Játékba hívnak minket. Már épp lelkesen kipirul az én arcom is, amikor észreveszem, hogy bohócnak lenni milyen fárasztó.
Megsajnálom őket egy kicsit, és elfilozofálok a színpadi hitelesség fogalmán. Arra jutok, hogy a Bohóc csak akkor Bohóc, ha őszinte a mosolya. Kortárs modernt hiteles mosoly nélkül is lehet. Bohócot nem. Oda ezer százalékosan megélt, egyensűrű mosoly kell. Már ha azt akarjuk, hogy Világszám legyen a produkció. (Persze ehhez az sem ártana, ha nem vágnák be szívrohamszerű váratlansággal a kérem-kapcsolják-ki-mobiltelefonjaikat mantrát. Három nyelven. Egy pillanatra a nagy, globalizált Európában találom magam. Bocsánat, nem Meseországba indultunk?) No igen, meg kell felelni a jó szemű, műértő szülőknek, akik azért cipelik magukkal csemetéiket, hogy úszóleckét adjanak nekik a gyerekszínház-pancsolóban, mielőtt bedobják őket a modern táncművészet mélyvizébe. Ezt szem előtt tartva nem ártana a szülői kaszt számára gyártott műsorismertető szórólapon kevésbé névszós-magyartalan megfogalmazásban tálalni a “promóciós” szöveget. Az előadás belemagyarázós agyonértelmezését bízzuk a nézőre. (“Egy ország, ahol minden létrából van”? Jaj-jaj. Hát erre mondják, hogy néha a kevesebb több.)
Akárhogy is, az első percekben megteremtődik a közösség, feloldódik a ti-odafent és mi-idelent színházi feszültsége, és felvillannak az első mosolyok. A már a címből is ismerős Létra (nagy L-el, mert a Létra nemcsak díszlet, hanem a Létramesék jelkép-matrjoskája is egyben) épp olyan multifunkcionális, mint a jó gyerekjáték. Mégsem hozzák ki az ötletben rejlő maximumot. Azzal együtt sem, hogy a szereplők szinte jelenetenként átépítik a lajtorja-kollázst, ami nehézkessé teszi az egyes jelenetek közötti átmenetet. Hogy minek a négy kerti hinta a háttérben, arra végképp nem sikerült rájönnöm. Éppolyan halott kirakatdíszlet lett belőlük, mint a levegőben függő cirkuszi létrákból, amikre sohasem mászott fel senki. A színpadtechnika szerencsére nem burjánzik túl, viszont a háttérre kivetített néhány kép (labdapöttyök, felhők) mintha ez-is-eszünkbe-jutott alapon került volna a forgatókönyvbe. A jelmezek vidámak és kedvesek, a felvonultatott kellékek között a tollas ütőtől a pöttyös labdán át a pótlábig sok minden előfordul. A táncosok derekára felcsatolt, nadrágszáras-cipős harmadik láb ötletes koreográfiát ihletett; a pótlábon “ülve-forogva” bemutatott duett valóban eredeti és groteszk epizóddá vált, és iskolapéldája annak, mennyire emészthető egy elvontabb koreográfia is, ha kifejezetten gyerekeknek találták ki. A felhasznált zenék széles skálán mozognak. A klasszikustól a népzenéig, a giccstől a steril modernig mindenfélével találkozunk, és ez a sokféleség egységben él a verses táncetűdökkel.
A versek, a zene és a mozgás lego-elemeiből összeálló kép összhatásában kedves és színes. Kár, hogy a bohócjáték után a kapcsolat a nézők és a táncosok között teljesen megszűnik. Persze magyarázhatom a dolgot úgy is, hogy a Cirkusz-epizód a rávezető csiribí-csiribá varázstrükk, ami a gyerekek figyelmét a színpadra irányítja. Végül is a kicsiket az életre neveljük, és felnőtt előadásokon se kommunikálunk a színészekkel. (Vagy mégis? No mindegy.) A fokozatos rávezetés konzervativizmusa jobban érvényre juthatott volna a fény- és hangtechnikában, mert a felvezető képet követően az első zeneszám olyan decibellel és fényerővel zúdul le a színpadról, amitől a legkisebbeknek legörbül a szája.
A Létramesék gerincét gyerekversek alkotják: a címadó lajtorja-kép a Weöres Sándor-féle Csiribiriből való, az előadás főbb csomópontjai Csukás István Sün Balázsának, Weöres Sándor Majomországának, Kiss Dénes Labdajátékának és Tamkó Sirató Károly Törpetáncának sorai köré épülnek. A versek egy részét maguk a táncosok adják elő, de néhányat hangfelvételről hallunk színművészek tolmácsolásával. A bejátszott hanganyagok bántóan sterilek, idegen testként ékelődnek a játékos mesevilág és a nézők közé. Ha az Altatót is a táncosok egyike mondaná el úgy, hogy kiülne a színpad szélére, a versek talán kevésbé veretes hangsúllyal és intonációval szólalnának meg, de nagyságrendekkel hitelesebb és emberközelibb élményt nyújtanának.
A Létramesék első ránézésre laza konglomerátum, ám a darab jól átgondolt, világos szerkezetre épül: a bohócos felvezető után először különböző gyerekjátékok elevenednek meg (itt valaki ráült az egyik hintára!), aztán következnek a játékos élethelyzetek és szituációs játékok, majd a mesejátszás. (Itt kell megjegyeznem, ahogy aki nem ismeri a Sün Balázst, annak az előadásból nem feltétlenül jön át a vers csattanója.) A csúcspont a Tűztánc. A vörösen vibráló fények, az ősi sámánritmus és a dinamikus és egyre sodróbb lendületű körtánc örömtánc a javából: pergő, felfokozott mozdulatokból álló kavargás, amit három táncos kezd el, de egyre többen csatlakoznak hozzá, és végül mind a nyolcan ott sodródnak az afro-zene szívdobogásszerű ritmusán. Ehhez képest a Majomország-etűd túl hosszúra és monotonra sikerült. Az Altató soraira komponált levezető képben a kispárnán hajlongó-repülő táncosok elvitorláznak az álom birodalmába, én pedig elvillantom lelki vakumat, és elteszem magamnak a képet. Hidegebb napokon előveszem majd, és élek belőle.
A darab tökéletesen követhető ívet ír a konkréttól az elvontig, a kézzelfoghatótól az álomig – szerencsére nem szájbarágósan, mert a szerkesztettség csak akkor tűnik fel, ha elemezni kezdi az ember. Ha kilóban akarnánk mérni a sikert, nézzük meg, hogy az előadás ötven perce leköti-e a kicsik figyelmét. Ebből a szempontból a Létramesék kiállja a próbát. Ha szakmaibb szempontokat keresünk, akkor először a Létramese-koncepcióból adódó kötetlenségről kell meditálnunk. A műfaj egyenletes jelenlétet követel, amit a társulat tagjai nem mindig voltak képesek hozni (ez talán a Majomország szólóiban volt a leginkább szembeötlő). A táncosok többsége átadja magát a szerepnek, de akadnak olyanok is, akik belebújnak egy bőrbe, ami nem az övék. A műfaj kegyetlenségére jellemző, hogy ezt még egy laikus is kilométerekről kiszúrja.
Összességében viszont elmondhatjuk: a Létramesék a Bozsik Yvette Társulat biztató próbálkozása a gyermekelőadások sorában. Várjuk a folytatást!
Létramesék
Bozsik Yvette Társulat
Forgatókönyv: Cseh Éva
Díszlet: Vati Tamás
Jelmez: Bozóki Mara
Fény: Pető József
Koreográfia: Bozsik Yvette Társulat
Rendező: Bozsik Yvette
Előadók: Vati Tamás, Fülöp Tímea, Halász Anna, Lisztóczki Hajni, Blaskó Bori, Nemes Zsófia, Gombai Szabolcs, Vislóczky Szabolcs
Helyszín: Nemzeti Táncszínház
Akárhogy is, az első percekben megteremtődik a közösség, feloldódik a ti-odafent és mi-idelent színházi feszültsége, és felvillannak az első mosolyok. A már a címből is ismerős Létra (nagy L-el, mert a Létra nemcsak díszlet, hanem a Létramesék jelkép-matrjoskája is egyben) épp olyan multifunkcionális, mint a jó gyerekjáték. Mégsem hozzák ki az ötletben rejlő maximumot. Azzal együtt sem, hogy a szereplők szinte jelenetenként átépítik a lajtorja-kollázst, ami nehézkessé teszi az egyes jelenetek közötti átmenetet. Hogy minek a négy kerti hinta a háttérben, arra végképp nem sikerült rájönnöm. Éppolyan halott kirakatdíszlet lett belőlük, mint a levegőben függő cirkuszi létrákból, amikre sohasem mászott fel senki. A színpadtechnika szerencsére nem burjánzik túl, viszont a háttérre kivetített néhány kép (labdapöttyök, felhők) mintha ez-is-eszünkbe-jutott alapon került volna a forgatókönyvbe. A jelmezek vidámak és kedvesek, a felvonultatott kellékek között a tollas ütőtől a pöttyös labdán át a pótlábig sok minden előfordul. A táncosok derekára felcsatolt, nadrágszáras-cipős harmadik láb ötletes koreográfiát ihletett; a pótlábon “ülve-forogva” bemutatott duett valóban eredeti és groteszk epizóddá vált, és iskolapéldája annak, mennyire emészthető egy elvontabb koreográfia is, ha kifejezetten gyerekeknek találták ki. A felhasznált zenék széles skálán mozognak. A klasszikustól a népzenéig, a giccstől a steril modernig mindenfélével találkozunk, és ez a sokféleség egységben él a verses táncetűdökkel.
A versek, a zene és a mozgás lego-elemeiből összeálló kép összhatásában kedves és színes. Kár, hogy a bohócjáték után a kapcsolat a nézők és a táncosok között teljesen megszűnik. Persze magyarázhatom a dolgot úgy is, hogy a Cirkusz-epizód a rávezető csiribí-csiribá varázstrükk, ami a gyerekek figyelmét a színpadra irányítja. Végül is a kicsiket az életre neveljük, és felnőtt előadásokon se kommunikálunk a színészekkel. (Vagy mégis? No mindegy.) A fokozatos rávezetés konzervativizmusa jobban érvényre juthatott volna a fény- és hangtechnikában, mert a felvezető képet követően az első zeneszám olyan decibellel és fényerővel zúdul le a színpadról, amitől a legkisebbeknek legörbül a szája.
A Létramesék gerincét gyerekversek alkotják: a címadó lajtorja-kép a Weöres Sándor-féle Csiribiriből való, az előadás főbb csomópontjai Csukás István Sün Balázsának, Weöres Sándor Majomországának, Kiss Dénes Labdajátékának és Tamkó Sirató Károly Törpetáncának sorai köré épülnek. A versek egy részét maguk a táncosok adják elő, de néhányat hangfelvételről hallunk színművészek tolmácsolásával. A bejátszott hanganyagok bántóan sterilek, idegen testként ékelődnek a játékos mesevilág és a nézők közé. Ha az Altatót is a táncosok egyike mondaná el úgy, hogy kiülne a színpad szélére, a versek talán kevésbé veretes hangsúllyal és intonációval szólalnának meg, de nagyságrendekkel hitelesebb és emberközelibb élményt nyújtanának.
A Létramesék első ránézésre laza konglomerátum, ám a darab jól átgondolt, világos szerkezetre épül: a bohócos felvezető után először különböző gyerekjátékok elevenednek meg (itt valaki ráült az egyik hintára!), aztán következnek a játékos élethelyzetek és szituációs játékok, majd a mesejátszás. (Itt kell megjegyeznem, ahogy aki nem ismeri a Sün Balázst, annak az előadásból nem feltétlenül jön át a vers csattanója.) A csúcspont a Tűztánc. A vörösen vibráló fények, az ősi sámánritmus és a dinamikus és egyre sodróbb lendületű körtánc örömtánc a javából: pergő, felfokozott mozdulatokból álló kavargás, amit három táncos kezd el, de egyre többen csatlakoznak hozzá, és végül mind a nyolcan ott sodródnak az afro-zene szívdobogásszerű ritmusán. Ehhez képest a Majomország-etűd túl hosszúra és monotonra sikerült. Az Altató soraira komponált levezető képben a kispárnán hajlongó-repülő táncosok elvitorláznak az álom birodalmába, én pedig elvillantom lelki vakumat, és elteszem magamnak a képet. Hidegebb napokon előveszem majd, és élek belőle.
A darab tökéletesen követhető ívet ír a konkréttól az elvontig, a kézzelfoghatótól az álomig – szerencsére nem szájbarágósan, mert a szerkesztettség csak akkor tűnik fel, ha elemezni kezdi az ember. Ha kilóban akarnánk mérni a sikert, nézzük meg, hogy az előadás ötven perce leköti-e a kicsik figyelmét. Ebből a szempontból a Létramesék kiállja a próbát. Ha szakmaibb szempontokat keresünk, akkor először a Létramese-koncepcióból adódó kötetlenségről kell meditálnunk. A műfaj egyenletes jelenlétet követel, amit a társulat tagjai nem mindig voltak képesek hozni (ez talán a Majomország szólóiban volt a leginkább szembeötlő). A táncosok többsége átadja magát a szerepnek, de akadnak olyanok is, akik belebújnak egy bőrbe, ami nem az övék. A műfaj kegyetlenségére jellemző, hogy ezt még egy laikus is kilométerekről kiszúrja.
Összességében viszont elmondhatjuk: a Létramesék a Bozsik Yvette Társulat biztató próbálkozása a gyermekelőadások sorában. Várjuk a folytatást!
Létramesék
Bozsik Yvette Társulat
Forgatókönyv: Cseh Éva
Díszlet: Vati Tamás
Jelmez: Bozóki Mara
Fény: Pető József
Koreográfia: Bozsik Yvette Társulat
Rendező: Bozsik Yvette
Előadók: Vati Tamás, Fülöp Tímea, Halász Anna, Lisztóczki Hajni, Blaskó Bori, Nemes Zsófia, Gombai Szabolcs, Vislóczky Szabolcs
Helyszín: Nemzeti Táncszínház
08. 08. 7.
| Nyomtatás |
|
Szóljon hozzá!
|
