Nyugdíjas-rezervátum

A Kortárs Drámafesztiválra meghívott lett előadás kezdetekor a nézők nem a Trafó hagyományosan elrendezett terébe lépnek be, hanem egy paravánokkal elkerített szűk folyosóra, egy hosszúkás előszobába. A falon tükör, kabátok, esernyők, mindenféle holmi, amit az ember az előtérben hagy, mielőtt a belső szobákba lépne. A mindennapi élet levetett kellékei. Körbe kell járnunk az előadás majdani terét, hogy eljussunk székeinkig. Egyszerre vezetnek be egy nézőtérre (egy színház és egy valóságshow nézőterére, ha lenne ilyen, hiszen azt mindenki otthon a fotelből nézi) és a játéktérbe, hiszen az előszoba nyilván egy lakásba nyílik. Szemben velünk egy ház rajzolt fala, ablakokkal, ajtókkal. Ezt bámuljuk a kezdésig, amíg le nem bontják előlünk – mintha a függöny menne fel – ezt a negyedik falat, hogy nyugodtan kukucskálhassunk.
A sötétből köhécselés, harákolás, szuszogás hallatszik – ezek az előadás nyitó akkordjai. Ahogy egyre világosodik a szín, öt ágyat és rajtuk egy-egy fekvő öregembert látunk. Ébredeznek. Egy idős nő csúz görbítette háttal, nehézkesen öleli át férjét. Másvalaki papucsban csoszog, kávét főz. Egy öregasszony gondosan befújja magát dezodorral, rá a ruhájára, a vastag kötött ciklámen pulóverre, körbe forogva, hogy mindenhova egyenletesen jusson.
Sebők Borbála

Figyelünk, mintha megleshetnénk mások életét anélkül, hogy ők ezt érzékelnék. Mintha ott sem lennénk, leskelődünk a kukucskaszínház átlátszó, negyedik falán keresztül (mint amikor a tévét bámuljuk.) Egy dobozba, egy áporodott, agyonzsúfolt “villába” zártak öt életnyi valóságot. Nézzük. Itt nincs jacuzzi, csak fürdőkád. Még mosógép sincs, a ruhákat a mosófazékban mossák, és hatalmas régi facsipesszel kevergetik. Nincs világos, sárgára festett nappali, csak egy tárgyakkal elhalmozott –látszólag – egybenyitott tér, ahol öt idős ember, két házaspár és egy muzikális lelkületű, egyedülálló öregfiú éli lassú, elhúzódó mindennapjait.
Sokáig lehetne kutakodni ebben az egybefolyó három szobában. Furcsa rezervátum ez, ahol minden, amihez valaha a nyugdíjasoknak közük volt, és kint a lakáson kívüli életben talán már nem is létezik, itt, mint Noé bárkájában, megtalálható, összekeveredve a külvilág jelzéseivel, hulladékaival, idevetődött dolgaival. Tárgyak, melyek a régmúltról beszélnek, ugyanakkor a továbbélés eszközei is. Kacatok, zacskók, szórólapok, szerszámok, megannyi apró éltető dolog. A falon mintás tapéta, rajta képek. Egy piros neonizzókkal körülrakott Hemingway-fotó tűnik fel először, és porosodik ott az egyik polcon egy nejlonba csomagolt csokimikulás is, amit minden évben a kellő ünnepi pillanatban elő lehet venni, a hangulat kedvéért. Lélegző, beszélő tárgyak, barátok és ellenségek, különös gonddal dédelgetett és féltve őrzött dolgok. Gyakrabban érintik őket, mint egymást.
Az öregek motoznak a lakásban, mindennapi teendőiket végzik, lassan, aprólékosan, némán. Mit mondhatnának? Nincs már miről beszélni, az élet utáni életükben anélkül is magától értetődik minden. Másképp telik velük az idő is, vontatottan, szétfolyósan, tagolatlanul. Az apró tevések-vevések mind az idő cizellálására tett kísérletek. A szerepeket fizikai cselekvések láncolataiból alkotják meg a színészek. Megijedni és elfutni, vagy elfutni és megijedni – szerepformálásaik valahol Meyerhold és Sztanyiszlavszkij között vannak félúton.
Egy idős nő a boltba készül, zacskókat számlál és válogat. Nyálazza az ujját, hogy szétválassza az összeragadt nejlonzacskókat. A férje közben hatalmas építkezésbe fog: egy faládára zongoraszéket tesz, majd kezében kalapácssal és ecsettel felmászik a hevenyészett tornya tetejére, ahonnan már csupán egy lépés a sublótra feltérdelni. Még így is csak nyújtott kézzel éri fel a plafont, amit aztán összeszorított fogakkal, nagy elszántsággal festeni kezd. Remeg a lába, dülöngél alatta a szekrény. Közben a felesége visszaér a boltból szatyrokkal megpakolva, és mikor meglátja, hogy mit csinál az embere, botjával fenyíti le a szerencsétlent a magasból. A szegényes vacsora hozzávalói mellől egy karton cigaretta és legalább két marék óvszer kerül elő a cekkerből. A férfit nem izgatja túlzottan a dolog. Bever egy szöget az ajtófélfa fölé, a kifestett rész alá nagy gonddal, hatalmas ütésekkel. Dobozról le, dobozra föl, és viszont. Aztán felakasztja a szögre a képet, amin egész délelőtt dolgozott. Újra le, aztán vissza, egy fényképezőgéppel. A fejét a kép mellé ügyeskedi, a gépet megpróbálja minél távolabb tartani magától, vaku villan, elkészült a fotó. Később gyertyatartót öntenek. Csak ülnek egymás mellet szó nélkül, a nő fapofával tartja az óvszert – hát erre kellett… –, amibe férje önti az akkurátusan kikevert gipszmasszát. Egy kis lóbálás, majd a szakszerűen elcsomózott batyuba mélyen merül az öregember mutatóujja – ez lesz a gyertya helye, már csak várni kell, míg megköt. Együtt várják. Furcsa közösülés ez köztük a “kézimunkában”. Valami, amiről a szeretkezés jut eszünkbe, vagy inkább annak hiánya.
Mindeközben a többiek is élik hasonlóan izgalmas életüket. Szimultán zajlanak az események, így a néző maga szerkesztheti meg, vághatja össze a saját előadását. A hosszú élet megszünteti a színházi létforma azon hagyományos illúzióját, hogy a néző az eseményeket hiánytalanul végigkövetheti. Helyette azt az illúziót kelti, hogy amit látunk, valóságszerűen működik. Valóságshow-khoz hasonlóan manipulál az előadás, amikor a valóság illúzióját reflektálatlanul akarja felkelteni. Sőt azt a benyomást kelti, mintha még a valóságshow-knál is valóságosabb volna. Hiszen kiiktatja a médiumot. A tévét nézve tudjuk, hogy a különböző kameraállások néha véletlen, de leginkább szerkesztett, dramatizált események képsorait tárják elénk azt az illúziót keltve, mintha a valóság szerkesztetlen változatát látnánk. De ne felejtsük el, hogy itt konstruált “valóságot” látunk. Az előadás problematizálja a valóságshow-szerűen működő produkciók nézői attitűdjeit, mechanizmusait, a kukkolás etikáját és esztétikáját. Torz tükröt tart ezen műsorok cicababái és macsócsávói, a gondosan kiválogatott mintapéldányok és nézőik elé, amikor kirekesztett, elhanyagolt öregembereket tesz hasonlóan konstruált helyzetbe.
Amikor az előadás jeleneteit a végletekig, a nevetségességig részletezőn és aprólékosan felépítve mutatja meg, akkor hasonló valóságillúziót próbál kelteni, mint a reality show-k, vagy éppen A hosszú élet saját szövetébe is beépülő tévéhíradó. Bár nincs drámai alapanyaga az előadásnak, a szituációk mégis drámaian abszurdak – hiperrealista etűdök sorakoznak egymás után. Az előadás így elsőre az árnyalatgazdag realizmus illúzióját kelti, ám csalóka ez az életszerűség. Hiszen, ha valóságos eseményeket szemlélünk a színházon kívüli életünkben, nem ezt látjuk, nem így figyelünk. A színpad által, az apró történeteknek adott keret úgy torzítja el azok valóságát, ahogyan azt a hiperrealista festészetben használt, az emberi szemnél élesebb és pontosabb kameralencse teszi, amely irreálisba fordítja a rajta keresztül látott és megragadott valóságdarabot. Mennyi mindenről árulkodik egy asztalra támaszkodó könyök vagy az elnyújtott csoszogás.
Valahogy így emelkedik el az előadás a realitástól, rajzfilmszerűen, ahol a legaprólékosabb pontosságig ki van dolgozva az utolsó fűszál is, de mégiscsak sokkal hosszabbra nyújtható egy kéz, mint a valóságos ember valóságos keze. Ez az előadás is tele van túlzással. A beteges aprólékossággal kimunkált mozdulat- és eseménysorok etűdrendszere szinte már paródiába fordul. Nagyon finoman egy igen kényes ponton tartják a figurákat a színészek, a naturalista pontossághoz éppen csak egy csipetnyi iróniát, parodisztikus ízt adnak, elemelve ezzel a reáliából az alakításokat. (Egy évig próbálták az előadást, és hiba nélkül, elképesztően pontosan, olajozottan játsszanak.) Szőrszálhasogatóan aprólékosak, idegtépően pontosak. Egyszerre nevetséges és sírnivalóan szánalmas ezen hosszú életek hosszúra nyúlt vége.
A legmegdöbbentőbb az előadásban a kontraszt a húsz-harminc éves színészek és az általuk játszott nagyon idős emberek között, akiket apró rezdülésekkel, smink nélkül, részletekbe menő hitelességgel alakítanak. Meghökkentő a meghajláskor a civil, kibontott hajú, kiegyenesített hátú, színészekben fiatal embereket felfedezni. Félelmetes élmény lehet eljátszani saját magukat elhagyatottan, szerencsétlenül, megöregedve, mert itt – részben legalábbis – ez történik.

Alvis Hermanis: A hosszú élet (Gará dzíve)
Rigai Új  Színház

Díszlet, jelmez: Monika Pormale
Zene: Kaspars Znotinš
Rendező: Alvis Hermanis
Szereplők: Baiba Broka, Vilis Daudzinš, Girts Kruminš, Kaspars Znotinš, Guna Zarina
08. 08. 7. | Nyomtatás |