Aki agyaggal dolgozik

– Három név sok. De nálunk Rusznyák is így dolgozik. Egy kicsit mindenki. Kisebb szövegváltoztatások szerintem mindenhol vannak.
– Munkamódszered feltételez egy állandó társulatot.  Mióta színházban dolgozol, azóta Kaposvárott vagy. Ott lett belőled, segédszínészből “vezető” rendező. Mi köt ide? A városhoz, a színházhoz, a társulathoz ragaszkodsz?
– A “munkamódszerem” próbát feltételez, noha igaz, hogy a második előadás könnyebben megy. Én hűséges vagyok, de lehet, hogy csak lusta. Szeretem a hosszú távú ügyeket, és nem szeretek utazni.
– Nem érezted soha, hogy továbbállnál?
– Itt élek több mint 21 éve. Amikor azt éreztem, hogy valakik miatt el kéne menni, a következő gondolat mindig az volt, miért én menjek? Jól dolgozom, szeretnek, és ha ez nem erős kifejezés, még a nézők sem alszanak el az előadásaimon.
– Mégis időnként odahagyod Kaposvárt, és kirándulásokra vállalkozol. Miért vállaltad el például annak idején, hogy Nyíregyházán is rendezel?
– Egyfajta poligámia. Meg amikor Nyíregyháza indult, még nem rendeztem Kaposváron minden évben. És jól is esett, hogy Verebes hívott, azt hittem, vagyok valaki...
– Mire számítottál egy idegen helyen? Mit gondoltál, hogy mit fognak érteni belőled? Egyáltalán nem lepte meg őket, hogy mást akarsz, mint amit más rendezők akarnak? (Akkor még nem volt meg az az országos híred, hogy te máshogy dolgozol.)
– Hát erre alig emlékszem.
– Mi motivált?
– Valami olyasmi, hogy meg tudok rendezni tisztességesen egy darabot akárkivel. Meg egy okádék büszkeség, hogy mindent meg tudok csinálni, adott esetben egy Jókai-darabot is... Ma már nem vagyok ennyire biztos.
– Ezek szerint nem te választottad Jókait sem. Egyáltalán mikor kerültél Kaposvárott abba a helyzetbe, hogy te választhatsz darabot? Sőt esetleg magad is írhatsz?
– Kaposváron mindig megkérdezte Babarczy, hogy mit akarsz, és valaha tudtam rá válaszolni is.
– Idegen helyre jobban kidolgozott tervekkel mész?
– Nem.
– Mindig a munka során kialakuló helyzetre bízod, hogy mi születik majd meg a darabból?
– Néha provokálom is a helyzetet, pedig nem kéne. A Sárga liliomból olvasópróbán egy felvonás volt meg, a többi rejtély...    
– Számomra a legutóbbi a kritikus díjkiosztásig Mohácsi István egy “mítosz” volt, nem láttam még, nem tudtam embert képzelni a név mögé. Mikor, hogyan lett rá szükség mint alkotótársra? Hogy vetted rá a közös munkára? Hogyan tudtok együtt írni? (Ja, ez majdnem az a kérdés, hogy hogyan rendez Ön…)
– Istvánt először a Mágnás Miskában kértem meg jelenetírásra, az még nem került bele az előadásba. Utána az első közös munkánk a Krétakör volt. Az, ha ő nem ír bele, teljesen más lett volna. Én nem tudtam volna ennyire elszakadni Brechttől. De nem kellett rávenni, ír ő magától... Alig várok már egy olyat, amikor csak az ő neve van elöl. Bár van már ilyen is. Neki kéne futni. A Kék papagáj volt a második darabja, amivel helyezett lett két éve József Attila Színház drámapályázatán. És azóta is terem…
– Vannak olyan kirándulások, amelyek csalódással végződtek. Jártál olyan színházakban is, ahova soha többé nem tetted be a lábad. Ott mi történt? Vagy mi nem történt meg?
– Ki tudja? Nem voltam jó fej. Nem varázsoltam el őket, de lehet, hogy nem is voltak békák soha. Vagy nem volt színház. Vagy én nem rendező. Ki tudja...
– A Bárkára a hirtelen odaszerződött nyíregyházi színészek vonzottak? Gazsó, Csoma, Szabó Márta?
– Csak és kizárólag miattuk mentem oda. Előtte tán két évig hívogattak azok, akik. És amikor a széteső Nyíregyháza miatt odamentem, kiderült, hogy nem kellett volna.
– A Nemzeti kapcsán mi volt az előérzeted? Szabad oda menni?
– Az a színház ott van, nem lehet nem tudomást venni róla. Nem lesz más a mi életünkben. Elkészült. Lehet, nem is lehet jól viselkedni ilyen esetben. Nem rendezel – ó.... rendezel – óóóóóóóó.... Nevetséges. Előadásokat csinálunk. Ez a dolgunk. Ha rossz előadást, akkor a felelősségünk. Meg most már bizony megszerettem őket...
– Pontosabban kérdezem: ha a te munkamódszered feltételez egy társulatot, akkor szabad-e olyan helyre menni, ahol még nem alakult ki a társulat?
– Mindenhová szabad. Nekem egyetlen gát a sok gyerek, aki körülvesz, és akiktől elesz engem a színház. A kialakulatlan társulat: aranybánya... Remek volt, kacarásztunk sokat, meg néha csorgott a hátamon a víz.
– És miért vittél a Nemzetibe kaposvári színészeket?
– Mert félek egyedül. Régen Kaposváron úgy csináltam, hogy minden jelenetbe raktam egy, de inkább két színészt, akiről tudtam, hogy egyet akarunk. Most már nyugisabb vagyok. Némedi meg cimbalmozik is, ami ebben a darabban nem hátrány.
– Lázár Kati is azért kellett, hogy ne érezd magad annyira egyedül?
– Nem. Kovács néni sztorija a próbán született meg. Három ember hordta ki a történetét: Felhőfi, Gazsó és még valaki, akire nem emlékszem. Azt mondtam: erre nagy színésznő kell, amit kitaláltunk. Mint a Lázár Kati. Hát így.
– És Kocsis Pali? Szerintem ebben az előadásban ő volt az egyik legjobb.
– Én is bírom benne. Olyannak tarom, aki nem feltétlenül saját magát tartja fontosnak, hanem a darabot. És az már színház.
– Milyen hosszú volt a Sárga liliom próbaidőszaka?
– Március 20-tól május 20-ig dolgoztunk, ám nem voltak esti próbák, vagy alig. Aztán augusztus 23-tól a bemutatóig folytattuk. Ha utána számolunk, nem egy maraton.
– Eredetileg hány oldal volt a szövegkönyv? És mennyi maradt belőle?
– Nem volt lényegesen eltérő a kettő. A próbákon hamar, némi adrenalinugrással átestünk a ló oldalára. A mostaninál legfeljebb ha húsz oldallal volt hosszabb.
– Ismerted korábban a Sárga liliomot? Álmodtál volna róla valaha is, hogy megrendezd?
– Nem ismertem, és nem álmodtam róla, hogyha ismerem. De végtelen hiúságom azt súgta, hogy meg tudom csinálni. Az első felvonás elbűvölt, a másik kettő pedig felbosszantott a sok kis dramaturgiai hazugsággal, alkuval – lássuk, mit írt volna maga a költő...
– A legerősebb hiányérzetem a harmadik felvonással kapcsolatban van. Nem tudtad volna még erősebben kiiktatni vagy átminősíteni az operett-melodrámát?
– Nem. Illetve tudtam volna, valamikor az ősidőkben. Az utolsó vonat elsöpörte volna a színpadot mindenestül, de ez nem tetszett, túl deus ex.... volt. Így gördültünk rá a happy endekre, noha tudtuk, hogy így meg elmarad az igazán erős záró jelenet.
– Ki találta ki a vonatszerencsétlenség ötletét, ami szépen kinőtte magát, s aminek nyoma sincs az eredetiben?
– Hát azt hiszem, az az enyém, de már nem emlékszem rá. A cimbalmos fickó figurája gurította el, de hogy pontosan hogyan…Az ötlet, az alkatrész ellopása, az meg Csehové. Ebből jött, hogy lenne egy pici vétek, ami naggyá nő, ha gondosan ápolgatjuk. Nem volt nehéz szülés, de a kamaszkorban visszarúgott a gyermek. Vagyis a II–III. felvonásban, szeptember végén.
– Értem én a szakmai hiúságot, hogy akár még a Sárga liliomot is meg tudod rendezni. És persze meg is tudod csinálni. De mit akartál vele kezdeni? Volt-e esélye annak, hogy ez is olyan erős saját történetté váljon, mint mondjuk a Megbombáztuk Kaposvárt, a Csak egy szög, a Krétakör, s hadd ne soroljam a többi kedvencemet. (Tom Pain stb.)
– Soha nem lehet tudni, hogy mi a végeredmény. Azt lehet gyanítani, hogy eszelősen fogunk dolgozni, ha minden jól megy, talán ugyanazon a darabon. De ez olyan, mint a lottószelvény. Meg kell venni. És ha megvettük, akkor van esélye. De a sikert garantálni, az a szerencse garantálása lenne. Előadást kell csinálni. Találkozni egy ilyen népes társulattal, meg pont ezzel vagy egy másikkal... Dolgozni kell, nekik velem, nekem meg velük.
– A szerelmi történet miért maradt ennyi? Nyelvileg, dramaturgiailag nem lehetett mit kezdeni vele?
– Kevésnek érzed? Alighanem, különben nem kérdeznéd...
– Egyrészt konvencionális és lapos, mint egy operettben vagy a Meseautóban, másrészt, ami kegyetlen, zavaros és érthetetlen benne (mint egy férfi és egy nő kapcsolatában), azt meg a színészek nem játsszák el. Nekem kicsit kevés az átható tekintetű nagyherceg és az okoskodó zárdaszűz ehhez. Tudod, A kávéház jutott eszembe. (Többször is.) Ott azért tényleg az van, ami kegyetlen és kíméletlen a szerelemben. Itt meg csak lehetne.
– Ott elhált szerelmek voltak, ha emlékszem, itt meg induló. Lehet, hogy nem adtam elég esélyt, vagy botorul nem éreztem elég fontosnak. Ó, hogy essen belé...
– De lehet, hogy a színészeket nem sikerült rábírnod, hogy többet mutassanak meg a figurákból, a helyzetek többértelműségéből.
– Nézd, én mindkettővel igen jól megértem magam. Annával most először találkoztam, de vele is egy nyelvet nézünk. Hevérrel meg még régebben. Az a dolog vagy nem oly hálás, vagy nem tudtam neki olyan jelentőséget adni, mint amit megérdemel. Jól melóztak.
– Nem tudom például, hogy most hol tart Sinkó, de a bemutatón úgy láttam, hogy az egyik legnagyobb ziccert hagyja ki. Nem tudom ki írta a monológját (Bírónál nyoma sincs), de remekül van felépítve. Ő pedig folyton kibeszélt belőle, minősíteti az önmagukat leleplező fordulatokat. Egy “mohácsiul” értő színész nagyjelenetet csinált volna belőle (amibe egy ember gondolkodásának összes blődsége és szánalmassága sűrűsödni tudott volna.)
– A monológot Isó írta. Lacinak elég kevés ideje volt, a III. felvonás talán szeptember elején kezdett összeállni – papíron, és egyből próba. Az a kűr meg hálásnak hálás ugyan, de teli van C elemmel. És még nem tartunk az ötödik előadásnál sem.
– Gazsó viszont csípőből megcsinálta a figurát, s az operáció is igazi őrület lett.
– Még az operáción is van mit javítani, és fogunk is. 
– A véletlenszerűen kiragadott színésznevekkel azt próbálom magamban is körbejárni, hogy mitől éreztem hullámzónak az előadást. Talán azért, mert voltak néhányan, akik remekül beszélték az előadás nyelvét, mások próbálkoztak vele, megint mások inkább kívülállók maradtak. Szóval a kérdés az, mi lett volna ezzel az előadással, és mi lett volna benne más, ha a saját csapatoddal készíted el?
– Lehet, hogy Kaposváron ki sem lehetett volna osztani. Amit meg erre a darabra költöttünk, az több mint kétszer annyi, mint amennyit nálunk jövőre az összes bemutatóra költhetünk. Szóval a kérdés az, hogy miért ne csináltam volna meg? Ez az előadás az övék, nekik és velük készült – sehol máshol nem lehetett volna megcsinálni. Tanulunk, tanulgatunk, ahogy az egyik nagy tömeggyilkos mondta...
– Visszahívtak a Nemzetibe? Visszamész?
– Igen, hívott Tamás jövőre, de azt nem tudtam elvállalni meg nem is akartam. Egy évadban nem lehet hármat. Viszont van egy tervünk 2006-ra.
– Bombasztikus a kérdés, de nem tudom normálisabban megfogalmazni: a jelenlegi színházi viszonyok között van-e esélye rendezők, színészek alkotó együttlétének, összmunkájának? Mintha te is folyton feszegetnéd ezeket a viszonyokat, s kicsit feszengenél is köztük (mint alkotó).
– István, aki agyaggal dolgozik annak agyaggal kell dolgoznia. Olykor sáros lesz, és a végeredményt olykor nem veszi meg senki, máskor meg szétfolyik a kemencében. Akkor ne csináljunk porcelánt soha? És ezt a színészek éppoly joggal kérdezhetik...
– Akikkel kezdted: Pintér, Schilling (s nem annyira Bagossy) inkább a kőszínházi feltételeken kívül dolgoznak. (A feltételt most nem anyagiakra értem, hanem munkafeltételekre: idő, ráfordítás, a színészek mozgósíthatósága, az összmunka...)
– Ez már az ő bajuk. Nekem itt van a kaposvári színház gondja-baja, és ha ez engedi, akkor a Nemzetié is. Akikről beszélsz, annyira jók, hogy előbb-utóbb úgymond hivatalosan is lehetőséghez jutnak – mind áhítjuk a tehetségeket. Az idő meg... Az időt meg kell csinálni… Hülyeséget írok, nem lehetőséghez jutnak, dőlni fog rájuk a gond. Ahogy az Apokalipszis mostban mondják: “Mindenki megkapja, amit akar. Én egy küldetést akartam...”
– Te is független alkotókat soroltál a beszélgetés elején. Goda Gábor mostani számunk egy másik interjújában azt mondja, hogy – a munkamódszered alapján – kakukktojás vagy a mai kőszínházi viszonyok között.
– Igen, ha elfelejtjük mondjuk Ácsot, Aschert, vagy itt van neked Szász, Rusznyák. Milenkovic. És akit kifelejtek. Plasztikusan látok magam előtt egy kakukktojást a kőszínházban… és ugye, a kakukk, amint… A függetlenség nem érdem, hanem állapot, és mint ilyen szerencse vagy balszerencse dolga, és nem a munkamódszer, hanem az előadás, ami igazolhat téged, hogy minek baszogatsz ötven felnőtt választópolgárt éjjel kettőkor, hogy miért nem emelik fel a koporsókat szívből: “Ember, ebben emberek vannak, lássam, hogy nem egy tévét emelsz...”

08. 08. 6. | Nyomtatás |