Egy zsűritag naplója

Hideg, esős június eleji délelőtt, nézek kifelé a vonatablakon, kicsit sajnálom, hogy mégsem előző nap indultam el, hiszen kollégáim már tegnap este elkezdték a Nyílt Fórumot – a kortárs fiatal drámaírók és színházi szakemberek konferenciáját –, szerettem volna velük lenni, de ha arra gondolok, hogy szinte egész hónapban távol leszek a családomtól, ezt az egy estét talán megbocsátják nekem. Merengésemből Bérczes Laci hangja ébreszt. Régen nem beszélgettünk ilyen sokat. Szóba kerül az NKA írói támogatása, figyelmeztetem, hogy alaposan olvassa el az NKA honlapját, hiszen közel a július közepi beadás ideje. Erre egy hosszú körmondatba kezd, miért is nem nézte meg eddig, majd elmondja, kit szeretne íróként a Bárkához kötni. Aztán rátér a legfontosabb beszédtémánkra: a focira.
Tíznapos csomagommal „rohanok” a Király utcán a főhadiszállás felé, amikor Fodor Tamásba ütközöm. Eszembe jut: éppen tíz éve zsűriztünk együtt Zalaegerszegen, amikor a színházi találkozó még évenként más és más városba vándorolt. Szerettem vele zsűrizni, aztán később együtt dolgozni az eredményektől függetlenül. Kétségtelen: erős egyénisége rányomta bélyegét a döntésekre, de sokat tanultam tőle; az akkori zsűritagok közül ő értette meg igazán, miért harcolok Mohácsi János dramaturg díjáért. Kicsit feszült vagyok, mondom, hiszen a szakmai zsűri öt tagján kívül két külföldi is részt vesz majd a döntésekben. Legnagyobb meglepetésemre, az egyik zsűrizésből a másikba eső Fodor arról meditál: jogunk van-e mások munkája felett ítélkezni.
Elgondolkodtatnak Tamás szavai. Először csak az jut eszembe, nyilván nincs szakmailag jó állapotban, majd pedig az, hogy a magyar színházi élet jelenlegi legjelesebb rendezőinek munkáit láthatom itt Pécsett, az előadások óhatatlanul hatnak majd egymásra, egyik a másikat gyengébbnek vagy jobbnak láttatja. Nekem azonban nem ítélni, hanem dönteni kell. A magam értékítélete szerint, úgy, hogy közben – ami igen nehéz  – kompromisszumot is tudjak kötni.
Rohanok, hogy időben odaérjek a Művészetek Házába a Nyílt Fórum délutáni felolvasóestjére, de természetesen én vagyok az első. Így zavartalanul megleshetem a pulton elhelyezett, szinte még meleg júniusi Jelenkort, melyben én is előfordulok. Radnóti Zsuzsa legújabb könyvéről (Lázadó dramaturgiák. Palatinus, 2oo3) írtam recenziót – a szerkesztő kérése –, elsősorban dramaturgiai szempontból.
A Pityubácsi fia felolvasón én titkon a kollégáim tekintetét keresem, megtudakolandó, hogyan sikerült a tegnap esti műhelybemutató. Majd Nánay István szavai ébresztenek merengésemből, hogy akkor egész hónapban együtt leszünk. Nyilván arra céloz, hogy nem csupán itt Pécsett, hanem majd, néhány nap kieséssel, Kisvárdán is találkozunk a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján, ahol szintén zsűrizni fogok. Talán ő az egyetlen, aki természetesnek veszi egész hónapos feladatomat, nem sajnál a rengeteg előadás miatt, hisz tudja, közben rengeteg tapasztalatot szerzek.
Elkezdődik a felolvasott drámát értékelő vita. A felkért hozzászóló, Visky András varázslatos hanghordozással, jól ismert gesztusaival elemzi Háy sorrendben negyedik drámáját; metafizikai meghatározottságról, a kiferdített nyelv akusztikájáról beszél, de megjegyzi azt is, hogy ez a mű elmarad a korábbiak szituációteremtő erejétől. Furcsa hallgatni a felolvasás rendezőjét, Keszég Lászlót, aki a Háy-darab első, felszíni rétegét érti csak csupán, vagy ami még rosszabb, a vidéki környezet vidéki figuráinak realista színházi megvalósítása érdekelné egy esetleges rendezés során. Talán meglepő párhuzam: néhány évvel ezelőtt egy másik kortárs magyar dráma kapcsán Znamenák István felkért hozzászólóként – rendezői szemmel – szintén csak egy létező falusi magyar környezet realista rajzát emelte ki. Kaposvári gondolkodásmód, mondhatnám felszínesen, ha nem jutna ellenpéldaként eszembe Réthly Attilának ugyanerről a darabról megfogalmazott izgalmas színházi ötlete. Persze tudjuk, hogy a rendezők e helyen elhangzó udvarias érdeklődése többségében gesztusértékű.
A Színházi Találkozó nyitó előadása a Roberto Zucco. A pécsi közönség nagyon nagy figyelemmel, érzékenységgel követi az előadást. Nem tudom, hogy Vidnyánszky sűrített-e a bemutató óta, vagy a nézők koncentrációja az oka, de most feszesebbnek, üresjáratoktól mentesebbnek, kevésbé fárasztónak tűnik az előadás, mint az Új Színházban. Akkor azon gondolkoztam, hogy vajon mi érdekelheti a rendezőt ebben a darabban, hisz majd mindegyik Vidnyánszky-rendezést láttam, s ha érzéseim nem csalnak, a devianciára nem érzékeny alkotó életpályáján meglepő állomás Bernard-Marie Koltes műve, amely mintha egy kicsit későn érkezett volna el hozzánk, mintha hígult, felszínesebbé vált volna a késéssel. Azon gondolkozom, hogy számomra mindenképpen fesztiválra méltó ez a produkció, hiszen pontosan kivitelezett rendezői elképzelést látok, amelyet értelmezni is tudok a látvány, a zene, a színészvezetés kapcsán. Nyilván nem kell állást foglalnom az ötszörös gyilkos mellett, hiszen Vidnyánszky nem morális kérdésekről beszél. Vagy ha beszél is, nem a bűnről és a bűnösről, hanem a bűn és az azt elfogadó környezet kapcsolatáról. (Érdekes: Darvasi drámái jutnak az eszembe.) Kiváló színészi alakításokat látok. A bemutatón Bánsági Ildi Anyája, Botos Éva Nővére, valamint Pálfy Kata Kurvája tetszett. Most, feltehetően a második rész javulása miatt Takács Kati alakítása lett erőteljesebb. Mindenképpen felírandó, hogy amíg Botos Éva elvesztette merész, szélsőséges játékát, gondolok itt a frenetikus esernyős jelenetre, addig Pálfy Kata alakítása ugyanolyan tökéletes, mint korábban. Ne kerülgessem tovább: mit gondolok Trill Zsoltról? Mit gondolok arról a kivételes adottságú színészről, aki Vidnyánszky színpadi reinkarnációja? Ezek a kérdések persze összetettebbek, nem csupán a színész pályájáról, de a rendező-igazgató művészi útjáról is szólnak. Arról, hogy egy más színházi kultúrából érkező színházcsináló milyen eredményeket érhet el az alapvetően realista szemléletű magyarországi színházi életben. Trill Zsolt pontosan, „láthatatlanul”, fegyelmezetten dolgozik, mégis az ő alakításából derül ki számomra: a rendező professzionálisan ugyan, de valódi mondanivaló nélkül hozta létre ezt a munkát. Ha arra gondolok, hogy miről szólt a legutóbbi közös beregszászi munka, elfacsarodik a szívem. De ne fussak túlságosan előre. Kisvárdán megint megnézem a tavaly Gyulán bemutatott produkciójukat, A szarvassá változott fiút.
Az éjszakai nyíregyházi előadás előtt a zsűrit felhívják a fesztivál irányítói az igazgatói szobába. Megismerkedünk egymással, mi magyarok, akik eddig csak névről, színpadról ismertük egymást, s a külföldiek. Tim Caroll rendező többször rendezett már Magyarországon, sok jót hallottam róla Mertz Tibitől. A szlovén tánckritikus, Tanja Lesniear látszatra kemény, de valójában lelkes és nyitott, s ez jól van így. Tudom, a zsűrinek el kell fogadni a fesztiváligazgatóság játékszabályait, mégis furcsa, hogy megosztva nem adhatunk ki díjakat, illetve zavar, hogy Simon Pista kijelenti, nincs dramaturg díj. Van egy egyéb kategória, mely adható dramaturgiai munkára is, bár szerinte a dramaturg munkája nem mérhető. Feleslegesen vesztem el a fejem. Ha ezt húsz éve mondja, nem szólok egy szót sem, de éppen most, amikor a rendező-dramaturg közös szövegszerkesztéséből épül fel az előadások háromnegyede?  Szerencsére nem vele kell majd vitáznom, nem őt kell meggyőznöm.
Forgách Péter nyíregyházi rendezése (Három madár) kapcsán: az előadás színkompozícióját (Füzér Anni munkája), valamint a Faragó Zsuzsával közösen kialakított szövegkönyvet kell feljegyeznem, amely az eredeti művet teatralitással töltötte meg, de érdekes módon a szöveg működése nem a színpadon, hanem a játszott példány olvasásakor derül ki.


június 4. péntek
Délelőtt elszaladok a Művészetek Házába, mert a Nyílt Fórum keretében Merényi Anna beszélget a színházi szöveg kialakításáról Schilling Árpáddal, Pintér Bélával, valamint Tompa Andrea kritikussal és Kovács Krisztina dramaturggal, aki Pintér Béla munkatársa. Kettészakított tragikus hősnek érzem magam, mert a délelőtti szakmai vitákon is szeretnék részt venni, de úgy érzem, hogy doktori disszertációm miatt mindenképpen fontos ez a program, hiszen kortárs drámáról és színházi szövegekről írok majd.
Délután egy versenyen kívüli előadásra sietek, megígértem a rendezőnek, a végzős Szabó Máténak, s a színészeknek, hogy megnézem az Albérleti színjátékot. A Szobaszínház zsúfolásig tele. Csizmadia Tiborral váltok néhány szót, most nem a közös zsűrizés miatt, hanem Szabó Máté rendezése kapcsán. Sejthető, melyet az előadás is bizonyít, nem portugál darabról van szó, hanem Máté és a színészek közös munkájáról. A szöveg és a produkció minden hibája ellenére az előadás szívszorító keménységgel beszél a kapcsolatok lehetetlenségéről, és nem elégszik meg korunk problémáinak felszínes megfogalmazásával. Szabó Máté íróként és rendezőként is az elhallgatás és az ismétlés eszközeivel dolgozik.
Fekete tej. Amikor még nem láttam Gothár rendezését a Kamrában, és nem olvastam Parti Nagy Lajos átiratát, csupán a Világszínházból tájékozódtam Szigarjev darabjának néhány bemutatójáról, egy alapjaiban száraz és kemény dráma körvonalazódott előttem. Amikor beültem a Kamrába, majd elolvastam Lajos szövegét, s megint most, hogy a fesztiválon újra láthatom az előadást, egyre jobban gyötör a kétség: jó ez a szöveg ehhez a darabhoz? Für Anikó, akinek kedves közvetlensége, természetessége és zsigeri okossága ámulatba ejt, mintegy segítve nekem a dramaturg díj kiosztásában, bizonygatja a Parti Nagy szöveg zsenialitását. Gondolkoznom kell ezen a dolgon. Nekem örülnöm kellene, hogy Gothár nem elégszik meg egy jó fordítással, hanem a magyar nyelv mestereivel, Varró Danival, Parti Nagy Lajossal dolgoztat. De tudnia kellett, hogy Lajos barokkosan túlburjánzó szövegei, elferdített, kifordított idézetei kioltják a színpadi szituációt.
Egyik kedvenc színikritikusom meg is jegyezte minap: az idei évadban kicsit sok Parti Nagy „fordítást” látott. Szerintem az a baj, hogy színházaink felkapnak egy-egy írót-költőt, és akkor mindenre és mindig őket használják, ha illik alkotói készségeikhez a feladat, ha nem. Pedig széles a választék. Ha egy kicsit körülnéznének a magyar irodalom háza táján… – de lusták vagyunk.
Engem egyáltalán nem zavar, hogy több órás ülés után gyalog kell elmennünk a Civil Közösségek Házába, mert a matematika törvényei szerint a hét szakmai és az öt színész zsűri nem fér be egy kilencszemélyes buszba, csak sajnálom Gabnai Katit, aki nem gyalogol úgy, mint én, aki edzésben vagyok, valamint Csizmadia Tibort, aki legalább négy embertől kérdezte meg, merre menjünk, s ötödször is eltévedtünk, valamint magamat, mert utálok elkésni.
Siráj Az hiszem, a mai naptól magam is így írom. A Krétakör előadása azok közé az előadások közé tartozik, amelyek tisztán és egyszerűen, ugyanakkor nagyon élesen és mélyen beszélnek arról a világról, melybe belecsöppentünk. S arról, hogy a világgal együtt mi hogyan is változtunk meg. Konkrétabban: Schilling egy antizsótéri előadást rendezett, amennyiben a forma szinte teljes nélkülözésére és a színészi játék előtérbe helyezésére gondolok, de mondanivalójuk ugyanaz. A színház és a nézőtér egybemosása, a színészi és a nézői „nézőpont” váltogatása, a teatralitás és civilség ellenpontozása, mind-mind remek. Lehet, hogy az előadás sikerét ez a bensőséges játéktér is fokozta, lehet, hogy a realista színházi hagyományokhoz való visszafordulás vagy éppen a színészvezetés az oka, de a különböző esztétikai értékítéletű zsűritagok arcán (közel és szemben ültünk egymással) a megdöbbenéssel vegyes csodálat olvasható. Természetesen lesznek fanyalgók, hiányosságokat keresők – gondolom. Magam is látok problematikus pontokat, de nem ez a döntő, hanem az élmény. Láng Annamária Nyinája, Sárosdi Lilla Másája, Katona László Medvegyenkója és nem utolsósorban Tilo Werner Trigorinja. Most még sok mindenen gondolkoznom kell, lassan bomlanak ki bennem a részletek. Egyedül sétálok a Király utcáig. Majd, mit is tehetnék, betérek a Fregattba – egy kicsit beszélgetni. Aztán hazafelé az utcán összefutok Csomós Marival, aki megkérdezi, megyek-e zsűrizni Kisvárdára, mert őt is hívta Szűcs Kati. Biztatom, hogy vállalja el, Kisvárda családi fészek, jó előadások várhatóak, végre tudunk beszélgetni.

június 5. szombat
Kora délelőtti felolvasóest a Bóbita Bábszínház kistermében. A Nyílt Fórum rendezvénye népszerű, alig kapunk levegőt, nemhogy ülőhelyet. Kulka János olvassa fel Visky András monodrámáját. A meg nem született, Kertész Imre  azonos című művének nem csupán színpadi adaptációja, hanem egy érdekes újrafogalmazása. Látszatra Kertész-szövegeket hallunk, de valójában a szerző, ahol a mondandó másfelé építkezik, a Kertész-szövegek közé – Kertész stílusban – sajátjait építette be. A felolvasás utáni beszélgetés is jól sikerül. Köszönhetően egyfelől Zoltán Gábor értő összehasonlításának, Radnóti Zsuzsa tömör elemzésének, Visky élvezetes magyarázatainak, Kulka személyes érintettségének, hiszen évekkel ezelőtt, éppen Zoltán Gábor rendezésében olvasta fel a rádióban – felváltva Kertésszel – az eredeti művet.
A Nyílt Fórum – szokásos – legjobb drámájának járó Vilmos-díján kívül, melyet idén megosztva Vörös István és Nényei Pál kap, könyvbemutatót is tartunk. Tasnádi István drámakötetét Schilling Árpád, Kiss Csaba műveit Karsai György mutatja be.
Csak egy szög. Mohácsi rendezésével kapcsolatban képek jutnak eszembe. A díszlet, a díszlet résein beszűrődő fények, a színek, a tömeg, Kovács Márton zenéje. És Kovács Zsolt. Nem kívánok vitatkozni azokkal a véleményekkel, miszerint az előadás mind esztétikailag, mind etikailag különleges teljesítmény. Hogy mi zavar ebben az előadásban? A rendezői szerkesztés pongyolasága (tudom, más Mohácsi-előadásokban is előfordul, így kell őt szeretni), a színészi improvizációk, jelenetsorok érintetlenül hagyása, „vágatlansága”, s amit talán a legkevésbé értek, az a szövegkezelés. Nem irodalmi értékű szövegről van szó, sokszor jól is működik, főként a kisebb egységeken belül, a „bemondások szintjén”, de a legtöbb esetben a jól ismert szövegpanelek kifordítása – esetlen ügyetlenkedés. Látszik, hogy alkotójuk nincs tejtestvérségben a nyelvvel. Mit is mondott minap Schilling és Pintér a maguk szövegalkotási módszeréről? Az improvizációk után kialakult jelenetsorok segítségével, az előbbinél Tasnádi István, az utóbbinál maga Pintér írja meg a darabot, a feleslegest könyörtelenül kihagyják.
Hideg, esős este a Fregatt udvarán. Hol van már a tavalyi Király utcai hangzavar, amikor az éttermek kinti asztalai összeértek, mint az olasz tengerparton a napernyők. Csak a hideg az oka, hogy üresnek látjuk az utcát, vagy megunták a pécsiek a nyüzsgést, nem tudom. Ülünk és beszélgetünk, s természetesen legelébb a kaposváriak előadásáról. Egyesek hasonlóképpen vélekednek, mint én, sőt, sokkal keményebben, és az alapvető hibákat részletezve beszélnek az előadásról, s ne tévedjünk, nem az esti hangos bravózást irigylik, nem a szokott szakmai fanyalgásról van szó, nem is a kritikusok által emlegetett morális sértettség okán, hanem mert nem értik, hogy Mohácsi miért vak. Mások revelációnak tartják, és fantasztikus dramaturgiai munkának. Színházról, szakmáról beszélgetünk, s fontos megjegyezni, hogy a legjobb színházcsinálókról.

június 6. vasárnap
Irigylem Bérczes Lacit. Már napok óta izgatottan járkál, hol azért idegeskedik, mert a Theomachia játszótere egészen más lesz, mint otthon, persze rögtön meg is nyugtatja magát, mondván, ügyes gyerek a Balázs Zoli, vagy azért zaklatott, mert izgul a fogadtatás miatt. Irigylem, az én gyomrom is „jár”, ha a színházam vagy a saját munkám megmérettetik. Most ez van! Tapasztalatot és anyagot gyűjtök.
Előadás előtt elolvasom a Theomachia szövegkönyvét. Az eredetit úgyis ismerem, hiszen egy éve sincs, hogy a Holdbeli csónakos kapcsán átböngésztem újra mindent. Góczán Judit óriási munkát végzett, ha ezt nem ismerik el a többiek, akkor semmit, pedig még jó néhány fontos dramaturgiai munka hátravan. Lapozok előre-hátra a vékonyka szövegkönyvben. A Kúrészek visszafelé átírt sorait nézem, az információhordozó monológ szétszabdalását, a háromhasábos, egyszerre megtörténő, az eredetiben egymást követő jelenetet. Mi lesz itt?! Na végre, valami meglepő.
Nem tudom, mennyi idő telt el az előadásból, amíg én a színekre, a hangokra, a mozdulatokra figyelek, egy furcsa alakra, aki fel-alá járkál egy csigalépcsőn, addig a körülöttem ülők fagyossága egyre érezhetőbbé válik. Már megint velem van a gond, az én úgynevezett „lilaságommal”, hogy bár fárasztó, néha nehéz ülni, de mégis úgy érzem, hogy a szétszedett szöveg ellenére Weörest látok. Persze sok mindent nem értek, nincs oksági összefüggés, de színházat látok, egy rituális színházat. A magyar színházi hagyományoktól eltérőt, meglepőt, de nem provokálót. Furcsa, nem Ruszt jut az eszembe, hanem gyerek- és fiatalkorom lengyel előadásai.
Esik az eső, Szegvári Menyhért kivisz kocsival a Harmadik Színházhoz. Mehetnék a POSZT buszával is, de jólesik nosztalgiázni. Hét évig dolgoztam annak idején Pécsett Szegvárival, s most a Macskajáték főszerepét az a Vári Éva játssza, aki akkor a pécsi közönség egyik nagy kedvence volt.
Nagyra becsülöm Vincze Jánost, de úgy gondolom, hogy a Macskajáték mostani bemutatása csupán jutalomjáték a főszereplőnek. Vári Éva – noha fáradtnak tűnik – kiváló Orbánné, nem látom megszokott gesztusait, váltásait, ironikus hanghordozása is más. Ebben az alakításban Orbánné nem öregasszony, bár a láb az dagad, hanem egy életlehetőségektől megfosztott lény. Talán csak az egyetlen érzelmesebb jelenetében tűnik kicsit kislányosabbnak, mint ahogy azt ez a szerep kívánná. Vári Éva alakításában Orbánné nem félelmetes, inkább esendő.

június 7. hétfő
A délutáni zsűri megbeszélésen felvetődik egy komoly probléma a díjakkal kapcsolatban. Persze a jól értesültek azt mondják, örüljünk, hogy megmaradt a díjazás rendszere, mert három évvel ezelőtt felvetődött annak a lehetősége is, hogy eltörlik azt. Arról beszélgetünk az eddig látott előadások és színészi alakítások kapcsán, hogyan határozható meg a főszereplő kategória, illetve a női és férfi szereplő fogalma. A hagyományosabban gondolkodók azt mondják, a főszereplő az, akinek a sorsáról szól a mű. Erről elvitázunk egy kicsit. Mint arról is, hogy Béres Ilona a Theomachiában a női vagy férfi főszereplői díj szempontjából jöhet számításba. És tudjuk: messze még a vége, komoly gondot jelentve a későbbiekben. Abban reménykedtem, hogy a Theomachia vagy a Buborékok dramaturgiai munkája elnyeri a zsűri többi tagjának a tetszését, de tévedtem. Udvariasan bólogatnak ugyan, de érződik: nem értelmeződött számukra az eredeti és a játszott szöveg közti különbség. A külföldi kollégák, akik egyébként nagyon pontosan és élesen fogalmaznak egy-egy előadásról, már a kérdésfelvetést sem értik, nem is akarják érteni. Nehéz dolgom lesz így, de még ne adjuk fel a reményt.
Az Újvidéki Színház Via Italia előadása: mintha hirtelen egy rossz ifjúsági előadásba csöppennék. Nem értem, de az érzékeimre sem hat, zavarosnak tűnik a produkció eleje; azon kapom magam, hogy kikapcsolok. Később már feszengve ülök, s ülnek mellettem mások is. Pedig ha visszagondolok, nagyon ügyes koreográfiával használják a teret, a tetőtéri ablakrendszert, tehetséges színészeket látok, de mintha elmosódnának a szituációk s az egymás közötti viszonyok.

június 8. kedd
A Herner Ferike faterja zalaegerszegi előadása mosolyt csal az elfáradt arcokra. Nevetünk a helyzet- és nyelvi komikumon, a három kitűnő főszereplőn: magunkon. Pinczés István, a korábban Debrecenben rendezett A Gézagyerekhez hasonlóan a térszervezéssel próbálja megoldani Háy János darabjának elemeltségét. Sajnálatos, hogy a díszlet kivitelezése oly silány, hogy szinte élvezhetetlenné teszi a játékot. Óhatatlan az összehasonlítás a Harmadik Színház tavalyi előadásával. Vincze János realista, szociológiai ihletésű, lineáris térszervezésű előadást rendezett. A jelen és múlt idősíkjait hagyományosabban kezelte, így a dráma gyengeségei felerősödtek, noha a három főszereplő abban az előadásban is élvezhető színházi perceket nyújtott.
A két előadásból is látszik, hogy János, bár elsősorban nyelvi meghatározottságú szituációkat hoz létre, figurái életre kelnek. Sajnos, mindez nem mondható el a mellékszereplőkre, s ezt a problémát Pinczés rendezése sem tudja megoldani.
Az előadás után épphogy gratulálni tudok a színészeknek, Kiss Ernőnek és Szegesdy Robinak, máris sietek a következő előadásra. Ráadásul – a hírek szerint – egy „éremesélyes” produkció következik.
Ivanov. Bárki bármit is mondjon, nekem ez a tér nem tetszik. Nem azért, mert egy hatvanas évekbeli hodályt juttat az eszembe, hanem mert eljátssza az előadást. Vagy azért, mert erőszakoltnak érzem ebben a térben a színészek mozgatását? Nagyon vártam Ascher rendezését, hiszen Merényi Anna rendezői megújulásról beszélt – s csalódtam.
Természetesen egy professzionálisan megoldott előadást látok, nincs olyan hiányérzetem, mint a Csak egy szög kapcsán, de a Roberto Zuccót juttatja eszembe: miért?? Noha kiváló színészi alakításokat is látok: Bán Jánost, Kun Vilmost, Molnár Erikát, Bezerédi Zoltánt, Máté Gábort. S ne felejtsem ki Szakács Györgyi karakterformáló ruháit.

június 9. szerda
Mintha túl lennénk a nehezén. Vagy ez csak a látszat? Kezdenek kialakulni a vélemények. Vagy kezdünk összecsiszolódni, egymás véleményére is figyelni – mi a zsűri.
Harag György egyszer azt mondta egy magyarországi vendégrendezése során, hogy ki kellene adni egy magyar–magyar szótárt. Most Tompa Gábor mondja ugyanezt. Igaz lenne, hogy ennyire más és más színházi kultúrában élünk? Visky Andrástól származó információ szerint a kolozsvári színház egy rangos európai fesztiválról érkezett ide Pécsre,  ahol nagy sikert aratott a Jacques avagy a behódolással.
Visky újrafordította a darabot, szójátékokat pontosított, a szöveget a szituációkhoz igazította, a legendás Tompa–Visky kettős együtt elemzett; alaposan felkészülhettek szerzőből és darabból. Majd András végigkövette a próbákat. Az előadásban minden nagyon a helyén van, a színészek fegyelmezettek (Tompánál nem is lehet másként), látszik, hogy minden mozdulat pontosan koreografált – összességében mégis steril és unalmas.
Nem csupán azért, mert a korai Ionesco-mű egygondolatos dráma, bármily gyönyörűen kidolgozott stilizált játékok tarkítják, hanem azért, mert Tompának nem sikerült igazán kitalálnia az úgynevezett nagyjelenetet: Jacques és Roberte II kettősét. Lehet, az sem változtatna semmit. Vagy csak a mi ízlésünkkel van a baj?

június 10. csütörtök
Karamazov testvérek. Egy minden jelentős színházi eseményen megjelenő fordító ismerősöm, aki persze mindig jobban ért mindenhez, mint bárki más, ismerős grimaszával megjegyzi, miközben jövünk a meleg zsúfolt teremből kifelé, hogy jó-jó, de mit ért ebből az előadásból az, aki nem ismeri az eredeti művet.
A hűvösödő kora esti utcán többen irigykedve néznek minket, a kiválasztottakat, akik bejuthattunk a szolnokiak előadására. Lám, mire jó a zsűrizés.
Régen nem láttam sem szolnoki, sem Telihay-rendezést. Úgy látom, Péter most összeszedett, jól elemző, kiváló ötleteket adó és kapó időszakában van. A négy színész nyilván egyenrangú társa volt az előadás létrehozásában. Visszatérve ismerősöm megjegyzésére: egyfelől, nem tudom, hogy az érti-e, aki nem olvasta Dosztojevszkijt, másfelől nem hiszem, hogy a realisztikus történetmesélés a lényeges. A színész és a szerep viszonya lehet itt a fontos. Hiszen felváltva apák, majd a női szerep is körbeér. Miközben ámulok a brit „átdolgozó”, Richard Crane tehetségén, azon gondolkodom, vajon miért regényízű a darab kezdése, illetve mitől nem működik dramaturgiailag a tárgyalás jelenet. Nálam okosabb és hozzáértőbb zsűritársam szerint problematikus az előadás díszlete. Lehet, de akkor ez inkább rendezői tévedés, amelyből azért akad jócskán. Azt viszont el kell ismerni, hogy a színészek – egyenként is, társulatként is – felejthetetlen élményt nyújtanak. Nekem talán Seress Zoli tetszett a legjobban. Színész és a szerep tökéletes egységben volt az ő alakításában.
Fellázadtam. Nem írok a Mikroszkóp Színpad előadásáról semmit.

június 11. péntek
Kaukázusi krétakör. Nagyon szégyellem magam. Szinte végigköhögtem az egész előadást. Még szerencse, hogy a Vígszínházban már láttam, mert most csupán az életemért küzdök, valamint azért, hogy az emeletről már ne jöjjenek le, cukrot és miegymást adni nekem, mert ugye nem mehetek ki kettős ok miatt sem. Hogyan nézne ki: a sor közepéről a zsűri egyik tagja egy Zsótér-rendezésről kimegy. Mindezzel csak azt kívánom jelezni, hogy a közönség a rendező hírneve szerint viselkedik: áhítattal nézi az előadást – akár unja, akár nem. Pedig a pécsi nézőnek – a szíve mélyén – a Buborékok tetszett. Most nem részletezem miért, mert ez az utolsó előadás, éjjel dönteni kell.
Szubjektív bizonyára, de engem érdekel ez az esztétikai színház. Nem csupán az előadás képi megvalósítása, a zenemű jellege, a frontális térszervezése miatt – hanem a színészi játék okán is. Sokan támadják Zsótért azért, mert bár megfosztotta színészeit az évek alatt rájuk tapadt maníroktól, de közben elvette személyiségüket is. Lehet, de ebben az előadásban Básti Juli az ellenpélda. Ezenkívül érdekes az is, ahogy Zsótér nem eldobja, hanem felhasználja Venczel Vera modorosságát. Ami számomra kérdéses: meddig lehet ezen az úton menni és elmenni.
Utolsó reményem: Ungár Juli – és Zsótér – fordítói és dramaturgiai munkája mindenkit meggyőz a dramaturg díj odaítéléséről.

július 12. szombat
Úgy vélem, a legfontosabb kérdésekben olyan döntés született, amely számomra is elfogadható.  Néhány kompromisszumot kötöttem, s volt úgy, hogy pontozással vesztettem. Dramaturg díjat nem adott ki a zsűri. A különdíjat a kaposvári Csak egy szög társulatának adományoztuk. Jogos döntésnek gondolom, mégis úgy vélem, egyfelől túlságosan kötött, másfelől túlságosan merev a díjak kiadásának rendszere, mert nem csupán a dramaturgok maradtak elismerés nélkül, hanem a zeneszerzők, fénytervezők és még sokan mások.

08. 08. 6. | Nyomtatás |