Bátran, egyszerűen

– Akkor itt végre pihenhettél.
– Nem igazán. Az agyam teljesen lefáradt: az előadásokon nagyon kellett koncentrálnom, hiszen keveset értek magyarul, amikor pedig nem a színházban ültem, a szállodai szobában készültem a következő produkciómra. Közben „magyar módra” csak ettem-ettem, alig mozogtam. Ahogy hazaérek, el kell kezdeni a focit… illetve most jut eszembe, a jövő héten is állandóan színházba kell mennem: először is ellenőriznem kell saját előadásomat, a Rómeó és Júliát a Globe Színházban, aztán Londonban lesz Kárpáti Péter felolvasása, a Krétakör Mizantrópja és még valami a Nemzetiben. Nem beszélve a foci Európa bajnokságról…
– Az élmények sorában pillanatok alatt valami más költözik a POSZT helyére. Vajon egy év múlva mi jut majd eszedbe erről a fesztiválról?
– Hm… Valószínűleg nem az, amit most válaszolok. De most azt válaszolom, ami elsőre eszembe jutott: az egyik Trigorin és Nyina jelenete a Sirájból, a másik a Csak egy szög első közös tánca és éneke, és az a nagyon szép tér, amiben ez megtörtént.
– És mi az, amire évekig emlékezni fogsz?
– Ez olyan kérdés, ami saját feladatommal szembesít. Az előadásokat nézve mindig az járt a fejemben,  mit kell elraktároznom, ami segíthet megválaszolni a kérdést: mi ma a színház dolga, és mi abban az én dolgom? Mi az, amit jól csinálok, és mi az, amivel nem érdemes próbálkoznom? A legfontosabb, amiben megerősítettek az itt látott előadások: csak a végletesen stilizált vagy a végletesen spontán, szabad előadások izgatnak. Ami a kettő között van, érdektelen. Érthető ez?
– Nagyon is. Személyes „alkotói válságom” közepibe találtál bele. El is tartom hát egy kicsit a feladatot magamtól: ha ez az interjú Angliában készülne, mit nyilatkoznál egy angol Ellenfénynek: mit érdemes az angol színházcsinálónak meglátni a magyar színházban, és mi az, amit jobb lenne elfelejteni?
– Előbb szólnom kell arról a tudathasadásos állapotról, ami azóta el-elkap, amióta jobban megismertem a magyar színházat: amikor itt vagyok, sok minden zavar, idegesít, de amikor otthon dolgozom, vagy egy előadással találkozom, gyakran vágyom „magyaros” megoldásokra. Angolként viszonyulok az itteni dolgokhoz, és néha magyar szemmel nézek az otthoni színházra. Így aztán ritkán lehetek elégedett. A kérdésre válaszolva: nem az a fontos, hogy elmondjam nekik, mi nem tetszik itt, noha van ilyen – azt szeretném elmondani-megmutatni, mennyi jót tapasztalhatunk-tanulhatunk a magyar színháztól.
– Akkor legalább nekem mondd el, mi zavart például ezen a fesztiválon!
– A színpadi zűrzavar. Mindenből több van, mint kéne. Egy példa: Roberto Zucco. Kiváló rendezés, de a színpad, a színpadi történés csúnya és zsúfolt. Majd’ mindegyik előadásra igaz ez. Ahogyan az is, hogy többször fejeződnek be. Gondolj a Csak egy szögre vagy a Via Italiára: azt hiszed, itt a vége, de nem, jön a következő, majd a következő lezárás. Mintha a rendezők és tervezők egy része nem tudna ellenállni a kísértésnek: még ezt is, még azt is… belezsúfolja, hozzáragasztja az előadáshoz. Márpedig engem sokkal inkább az izgat, hogyan egyszerűsítsük, tisztítsuk azt, ami a színpadra kerül. A színpadot nem a gondolatoktól kell megfosztani, de azokat finomabban lehetne bújtatni-rejteni. Ezt válaszolom neked – de az angoloknak inkább azt mutatnám meg, ami nálunk hiányzik. Vegyük mondjuk a Három madár című nyíregyházi produkciót. Nem érett, nem befejezett, nem eléggé professzionális, elismerem, de figyeljétek meg – mondanám nekik –, milyen bátrak és szabadok a színészek fizikailag is, szellemileg is. Nem köti meg őket az, ami bennünket Angliában: „a szerző szolgálata”. Nálunk a rendezők „a szerzőt szolgálják”, legalábbis ez az elvárás. Fogalmam sincs, mit akar jelenteni ez a szörnyű kifejezés. Egyes kritikusoknál valami olyasmit, hogy ne használd a fantáziádat, ne legyél eredeti és izgalmas. Elvinném hát őket a Theomachiára vagy a Csak egy szögre, hadd szembesüljenek-szembesüljünk azzal, hogy ehhez képest milyen szegényesen gondolkodunk mi akár a stilizációról, akár a naturalizmusról. Nálunk a stilizáció felvizezett, langyos, sematikus. A magyar színházcsinálók, mondom ezt a fesztivál alapján, sokkal ambiciózusabbak, bátrabbak, mint mi. És megmutatnám nekik azt az alázatot és odaadást, amivel egy-egy társulat hitelesíti a színpadi jelenlétet. Vonatkozik ez a legerősebb személyiségekre is, akik nem kitűnni, hanem beépülni akarnak az előadás egészébe.
– Egyszer írtál egy színdarabot, amiről szkeptikusan megállapítottad: „annyi ebben a jelenetváltás, hogy ezt csak egy magyar rendező tudná színre állítani, egy angol biztosan nem”.   
– Mert számos magyar rendezőnek az egészről van víziója. Az angol rendezők többsége viszont pusztán gyakorlati problémaként kezeli a színreállítást: itt egy helyszín, megvilágítom, amott egy helyszín, megvilágítom. Beleragadnak egyfajta fantáziátlan realizmusba.
– Ezt a mondatot mi szoktuk elmondani a magyar színházról. Nevezhetjük azt naturalizmusnak, mikrorealizmusnak, pszichológiai realizmusnak… ebből nem tudunk kiszakadni, ezért részben joggal, részben az erényeket is feledve, ezt kérik számon az okos kritikusok.
– Nincs igazad, nem nevezhetjük „bárminek”: különbséget kell tenni a pszichológiai realizmus és a tárgyi realizmus között. Az utóbbit erőltetve válhat túlzsúfolttá, bőbeszédűvé egy előadás. Ez az angol színházra valóban nem jellemző. De radikálisan elmozdulni sem tud a másik irányba, ezért olyan unalmas és langyos. Abba az irányba, amibe itt a Siráj és a Theomachia el mert mozdulni. Két egymástól nagyon különböző előadásról beszélek. De mindkettő épít az úgynevezett pszichológiai realizmusra. Az ugyanis szerintem nem egy lehetséges irány, hanem alapfeltétel. A minőségi színház sine qua non-ja. Ebből a szempontból mind a magyar, mind az angol színházra ugyanaz érvényes: túl sokat meg akarunk mutatni. A színész kipakolja, kimutatja, amit gondol. A próbák során jó esetben végigmennek egy gondolkodási-pszichológiai folyamaton, de aztán nem érik be a színpadi jelenlét erejével, hanem az érzéseket, szándékokat demonstrálni akarják. Ez az a probléma, ami manapság leginkább foglalkoztat. Hogyan lehet túllépni ezen, hogyan lehet eljutni a tiszta, pőre létezésig? Ez a nagy kérdés. Példa erre éppen az egyik legjobb itteni előadás, a Siráj. Kiváló elemzés, briliáns rendezés, kivételes színészi munka – éppen ezért feltűnő, amikor egy-egy pillanatban valaki úgymond „hatást akar gyakorolni a közönségre”. A „közönségre”, akit előtte és utána „titkos társként” kezelt. Jaj ne! – mondom ilyenkor magamban – ne akarj semmit, csak maradj a szituáción belül! Mondom ezt egy nagyszerű előadásról, olyanról, amilyennel Angliában sajnos nem találkozik az ember.
– Figyelmeztetlek, óvatosan kell bánni az összehasonlításokkal: egy erős magyarországi évad válogatott (mégpedig korrekt módon válogatott) előadásait méred össze az angol színház egészével. Akkor lehetne viszonylag igazságos összevetést tenni, ha nálatok is lenne „POSZT”.
– De nincs. Még csak hasonló jellegű fesztivál sincs, sajnos. Lehetetlen lenne megszervezni, hiszen az egész színházi struktúra különbözik az ittenitől, hogy mást ne mondjak, hiányoznak a fesztivál-időpontra egyeztethető társulatok. Pedig milyen jó lenne találkozni, látni, hol tartunk. Azt azért így is megállapíthatom, hogy van mit tanulni a magyar színháztól.
– Akkor ez az a pillanat, amikor felolvashatom neked a Siráj rendezőjétől, Schilling Árpádtól idézett, kissé provokatív mondatot, amivel legtekintélyesebb színházi folyóiratunk hirdeti magát: „Borzasztó ciki lenne elhívni ide külföldről izgalmas színházi alkotókat, kritikusokat, fesztiváligazgatókat, és megmutatni nekik az év legjobb tizenötjét. Akkor jobb ezt az egészet eltakarni, és azt mondani, nehogy már eljöjjenek, mert akkorát égünk, mint a Reichstag.”
– … Mit mondjak én erre? Külföldi színházi alkotó vagyok, de nem biztos, hogy „izgalmas”. A Siráj alapján az nyilvánvaló, hogy Schilling elégedetlen azzal a színházzal, amit itt tapasztal. Ez az előadás az ő hiteles és értékes provokatív gesztusa, nem pedig egy nyilatkozatból kiragadott, „trepljovi” mondat. Hozzáteszem, én nemcsak ezt a fesztivált láttam, hiszen háromszor dolgoztam már Magyarországon, az „átlaggal” is találkoztam…
– És tíz évvel ezelőtt, amikor egy ösztöndíjjal érkeztél, végigmutogattam neked az akkor izgalmasnak tartott előadásokat, köztük Mohácsi egyik nyíregyházi rendezését, Ruszt II. Edwardját…
– … Ascher Katharina Blumját és Pirandello-rendezését, két Szentivánéjit (Gothárét a Katonában és Csányi egyik próbáját), a Heilbronni Katicát és a Leonce és Lénát Eszenyitől, egy Bozsik Yvette-produkciót…
– Tíz év telt el. Messziről jött emberként hogy látod: merre mozdult el (ha elmozdult) a magyar színház?
– Engem most is az fog meg, ami tíz évvel ezelőtt: a gazdagság és rétegzettség, ami az előadásokból árad, a nagyon erős és személyes rendezői látásmód, a színpadi kényelmet kerülő színészi alázat… Viszont akkoriban kisebb volt a tánc és az ének szerepe, bár lehetséges, hogy a pécsi válogatás megtévesztő, hiszen az idén egy operaénekesnő állította össze a pécsi programot.
– Az mindenesetre tény, hogy a pécsi találkozón a fiatalok kaptak hangsúlyos szerepet. Az idősödő mestereket csak Ascher és Gothár képviselték.
– Ascher Tamás nagy rendező. Az Ivanov, mint az általam látott korábbi rendezései is, halálos pontossággal kidolgozott. Nincs az előadásnak egyetlen olyan porcikája, amit átugrottak vagy elkentek volna. Tíz évvel ezelőtt ezen csak ámuldoztam. Most is csodálom, de hiányérzetem is van. Talán mert többet tudok már a színházról, kevésbé nyűgöz le a jólmegcsináltság. Élveztem az Ivanovot, de annyira vártam, hogy történjen valami váratlan, spontán, a lélegző életből kiszakadó, szabad és véletlen esemény. De szinte ezt akadályozta mindaz, amiért Aschert olyan sokra tartjuk: az, hogy minden pillanatot gazdag fantáziával megtervezett-megrendezett.
– Pedig ha a magyar színházban van változás, mármint pozitív, akkor az éppen az eszközök letisztulásában, egyszerűsödésében keresendő.
– Igen, ez biztos, hogy így van. Az említett Siráj, a Theomachia, a Karamazovok…
– … Ma este látni fogod: a Kaukázusi krétakör…
– …ezek kedvemre valóan „szegény” előadások. Sőt, a Karamazovokkal tovább mentem volna: bármilyen dekoratív volt is a díszlet, én kidobtam volna azt. A teljesen üres térben ugyanis még inkább érvényesült volna az intenzív és befelé koncentrált színészi játék… Igen, valószínűleg igazad van, bizonyos elmozdulás valóban tapasztalható, már csak azért is, mert sok új fiatal rendező tűnt fel, akik legalábbis nekem újak, mint Vidnyánszky, Forgách, Schilling, Balázs… és ők majd, hiszen ez a természetes folyamat,  kiszorítják a megállapodott mestereket. De az utóbbiak, Ascher vagy Mohácsi sem állnak egy helyben. Úton vannak, úton vagyunk mindannyian, ha komolyan vesszük a színházat. Én most a mezsgyén, a senki földjén leledzek: már nem ifjú titán és még nem mester. De nem az életkor számít. Az számít, felteszem-e nap mint nap a kérdést, milyen színházat akarok, és becsülettel megválaszolom-e azt az aznapi próbán. Egyet biztosan tudok, bár ez túl általánosan hangzik: a tiszta, egyszerű színház áll hozzám egyre közelebb.
– Ebben segít téged a Globe, ahol állandó rendező, a magyarországi értelemben „főrendező” vagy. Ott se világítás, se díszlet, a tér mindig azonos…Szóval rákényszerülsz arra, amit más meggyőződésből választ.
– Ha a körülmények eltávolítanának a meggyőződésemtől, akkor nem ott rendeznék. Számos rendező felbukkan a Globe-ban, aztán továbbáll, mert nem tud mit kezdeni mondjuk azzal a ténnyel, hogy nem használhat mesterséges világítást. Illetve amikor este bekapcsoljuk a lámpákat, azoknak annyi a szerepük, hogy visszaadják a természetes nappali fényeket. Engem nagyban segít Shakespeare színháza, de talán nem nagyképűség azt mondanom, hogy magam is készen álltam, alkalmas voltam arra, hogy ott dolgozzak. Néhány magyar néző láthatta a debreceni stúdiórendezésemet, az Irtást, amit a kilencvenes évek közepén csináltam, vagyis amikor még nem voltam a Globe-ban. Már akkor igyekeztem minden felesleges elemtől megtisztítani a produkcióimat. Azóta is ebben az irányban lépegetek előre, ahogyan az is inspiráló, amit a színész és a néző közös tere kínál. Ezért is ültem olyan otthonosan a Siráj terében, ahol engem, a nézőt és a színészeket ugyanaz a fény világított meg. Mostanában, amikor nem a Globe-ban rendezek, és lehetőségem lenne a nézőket sötétségbe rejteni, én a nézőteret is megvilágítom.
– Milyen furcsa, hogy párhuzamot találsz a 60-80 embert befogadó Siráj és a hatalmas tömeget…
– … 1700 embert…
–… befogadó Globe Színház között.
– A méret nem számít. Szerintem. Mondok egy példát erről a fesztiválról: imponáló volt számomra a Csak egy szög főszereplője, Kovács Zsolt. Egy intim térben szinte bárki meg tudja őrizni az egyszerűségét. De ahogy bekerül valaki a nagyszínpadra, túlozni, demonstrálni kezd. Kovács Zsolt minden megnyilvánulása látható és hallható volt – és közben maga volt az egyszerűség. Egy hiteles ember a térben – ez a legfontosabb. Amikor kilépek a Globe-ból, és a szokásos profi körülmények közé kerülök: fény- és hangtechnika, video stb., eleinte élvezem ezeket, aztán ráunok.
– Fény, hang, díszlet, jelmez, maszk… mi teszi a színházat, ha nem ezek?
– Ezek fontosak, de járulékos elemek. A lényeget már Peter Brook megfogalmazta: üres tér, és két személy: egy színész és egy néző. Ennyi kell.
– Az általad is sokra tartott Theomachia csupa „járulékos elemből” építkezik.
– Igen, sőt az imént felsoroltakat kiegészíthetjük a koreográfiával, a sajátos beszédmóddal… Ezek nagyon fontos dolgok, és korántsem akadályai annak, hogy egyszerűen és tisztán fogalmazzunk, és életet varázsoljunk a színpadra. Hiszen ezért is szeretem annyira a kabukit. Ne felejtsd el, hogy a tánc előbb volt, mint a színház. Az ének is előbb volt. Szeretem a természetes emberi beszédet a színpadon – de nem ez a színház alapja. A színház alapja-forrása az ének és a tánc. És általa az igazmondás. Ez mindig a kérdés: igazat mondasz-e? Maszkkal vagy anélkül, világításban vagy anélkül, díszletben vagy anélkül… A Theomachia erejét pedig mégiscsak a színészek hiteles jelenléte adta. Az előadás szakmai vitáján elhangzott egy butaság: túl sok volt a forma, és kevés az érzelem. Mintha ezek egymással szemben állnának, egymást kizárnák. Forma és érzelem: egy és ugyanaz. Csak az egyik külső, a másik belső megnyilvánulás. Nem mondhatod azt, hogy egy előadásban kevés volt az érzelem, mert túl sok volt a forma. Ez nem oksági összefüggés. Végül is az opera nem más, mint forma. De Mozart Don Giovannija, Purcell Dido és Aeneasa érzelemgazdag és megrendítő. Amikor véleményt alkotunk, sokszor ízlés és minőség gabalyodik össze: „nem szeretem ezt a fajta színházat” – mondjuk gyakran, még akkor is, ha tudjuk, kiváló minőségről beszélünk, de mi magunk nem találunk fogást rajta. Ez a dolog szubjektív része. Gyakran viszont „ez a fajta színház” egyszerűen csak csapnivalóan van megcsinálva. Az opera és a tánc jó példa: „ki nem állhatom az operát”, „nem bírom a modern táncot” – mondják sokan, és talán nem is tudják, miről beszélnek. Vidd el őket egy jó előadásra, és megváltozik a véleményük. Vagyis az alapkérdés nem formai jellegű. Szinte mindegy, milyen formájú edénybe öntöd a forrásvizet. De a forrásvíz legyen tiszta.
– Jó kis végszó, pedig hol vagyunk még a végétől? Nem kerülhetjük ki például azt a kérdést, hogy mi hoz téged folyton Magyarországra. Persze, meghívtak a zsűribe. Korábban meg meghívtak rendezni. De hát tudom, otthon is elismernek, te most már Valaki vagy…
– Nem úgy, mint tíz évvel ezelőtt, amikor ismeretlen, kezdő rendezőként annak örülhettem, hogy kaptam egy párhetes ösztöndíjat egy furcsa országba, Magyarországra.
– Mi hoz hát ide ismert, tapasztalt rendezőként?
– Hoz a kíváncsiság, a kalandvágy, hoz az a remény, hogy itt olyan színházzal találkozhatok és magam is olyannal kísérletezhetek, amivel Angliában nem. Az ugyanis tény, hogy itt több kockázatot lehet vállalni…
– … és ahogy a beszélgetés elején mondtad: végletesebben tudsz fogalmazni.
– Pontosan.
– Tudod, mit gondol most az az olvasó, aki hallott már valamit a Globe Színházról? „Könnyen bátorkodik a fiú nálunk, hiszen otthon egy ’múzeumban’ dolgozik, ahol a legfőbb feladat egy valahai színház konzerválása, hogy a lehető legtradicionálisabb előadásokkal kielégítsék az amerikai és japán turistákat!”
– Jó, hogy ezt szóba hozod, még ha ilyen provokatív módon is. Mindazok közül, akik még nem jártak a Globe-ban, sokan gondolkodnak úgy, ahogy fogalmaztál. Vonatkozik ez az angolokra is, hiszen színházi rendszerünknek nem érdeke, hogy másként gondolkodjanak. A Globe Színház alapításának idején, egy évtizeddel ezelőtt a londoni Nemzeti és a Royal Shakespeare Company akkori vezetői szörnyen zavarban voltak. Vetélytársat láttak bennünk, érdekükben állt hát, hogy erősítsék az általad is idézett, múzeumra, turistaszínházra utaló szlogent. A statisztikák azt mutatják, hogy közönségünk egyötöde érkezik Londonon kívülről. Ez ugye nem bizonyíték a „turistaszínházra”? Különben is, mi vagyok én itt, Pécsett: turista. Ebből az következne, hogy én másodrangú néző vagyok? Megtiszteltetésnek kell tekintenünk, ha valaki a Csatornát átkelve a Globe-ot választja, és szélben, esőben végignéz – végigáll!, hiszen 600 állóhely van nálunk – egy háromórás előadást. Örülök, hogy erről beszélhetek, mert minden alkalmat meg szeretnék ragadni arra, hogy eloszlassam azt a tévhitet, hogy nálunk lusta, kiszuperált színészek rágógumi-színházat nyomnak rutinból egy turistákat fogdosó múzeumban.
– Az azért tény, hogy a nézők egy része nem egy bizonyos előadásra vált jegyet, hanem a „Globe-ba”.
– Nincs a világon az a sztár, aki versenyezhetne a Globe-bal. Ez a mi szerencsénk. Minden produkciónk középpontjában egyetlen sztár áll: a Globe. Miért kellene emiatt szabadkoznunk?! Viszont nekünk, színházcsinálóknak ki kell használnunk mindazt, amit ez a tér kínál – ehhez kell az igazi bátorság. És elmondhatom, a Globe a legradikálisabb angol színház. Mi rendelkezünk a legradikálisabb színházi térrel, és a brit színház elmúlt tíz évét tekintve a mi megközelítés- és látásmódunk a legszélsőségesebb. Ilyen jelentőségű fordulatot ezt megelőzően, a kilencvenes években, Simon McBurney Theatre de Complicité-je jelentett. Miben nyilvánul meg ez a radikalizmus – és itt nem magamról beszélek, én csak meglovagolom a Globe hullámait: abban, hogy teljességgel újra kellett értelmezni a játéktér-nézőtér viszonyt. Ez a viszony újra felfedeztette velünk a Shakespeare drámák belső természetét, és felragyogtatta a tragikum-komikum szépséges és populáris és mélységesen életszerű ötvözetét. Ebből következően, és természetesen a zseniális színész-igazgató, Mark Rylance sugárzásának köszönhetően újfajta színészi játékmód született, melynek leglényegesebb eleme a játékosság, hogy szakszerűbben hangozzék, azt mondom, improvizáció. Azt követelte meg ez a viszony, hogy a színészek estéről estére újabb játékos ötletekkel lepjék meg társaikat és a közönséget. Nem az a cél, hogy megkönnyítsük egymás dolgát. Az a cél, hogy mint egy gladiátori versengésben újabb kihívások elé állítsuk egymást. Mark ebben a legnagyobb: nem tudod olyan helyzetbe hozni, hogy arra a szerep személyiségén belül ne adna méltó és hiteles választ. Olyan játékos és szabad színészekkel dolgozhatunk, akik saját személyiségüket, szerepüket, a tőlük egy lépésnyire álló nézőket, a színpadon egy-egy pillanatra megpihenő galambokat, az eget percenként átszelő repülőgépeket, a Napot, az esőt… beépítik az előadás egységes világába. Mellesleg ahogy veled is szoktam, velük is sokat beszélgetünk a futballról: ott is kell a tehetség, a fizikai készültség, az előre meghatározott taktika, és megvannak a szabályok – de hogy aznap este mi fog történni, senki nem tudja. Nagyon keményen próbálunk, készülünk az előadásra, mindent, amit csak lehet, kidolgozunk – aztán elkezdődik a játék együtt a közönséggel, és nincs egyetlen pillanat, amit előre tudhatsz. Nem kell ehhez harsányan megszólítani a nézőt, nem kell a kegyeit keresve poént vadászni. Elég őt jelenlévő társként kezelni, akire bármikor úgy nézhetek, hogy tudom, legszemélyesebb ügyeimbe avatom be őt. A brit színházi szakma az elmúlt néhány évben kénytelen volt tudomást venni rólunk, sőt birtokon belül akarnak tudni bennünket: elkezdtek díjakat adni, szépeket írni… Örülök annak, hogy ez Markot nem szédíti meg: ő is, én is szarunk erre. Nem ragasztgatjuk tele dicsérő kritikákkal a folyosókat, el se megyünk a díjátadásokra. Nem vagyunk gőgösek, de azt sem engedjük, hogy felzabáljanak bennünket.
– Ez nem végszó, de álljunk le itt, eltelt az idő, kezdődik a Kaukázusi krétakör. Utána összeültök a zsűrivel, néhány órát vitatkoztok, gondolom… apropó, nem bánnám, ha majd elmondanád, te kire-mire szavaztál, még ha utána el is fogadod majd a megszülető kompromisszumokat, hiszen nem tagadhatom, egy fesztivál végén egy zsűritaggal beszélgetve ez mégiscsak fontos kérdés, engem legalábbis érdekel, és akkor valószínű, hogy érdekli az olvasót is…
– … legyen az, hogy Londonból elküldöm e-mailen, kikre szavaztam*.
– Rendben. Szóval találkozunk éjjel kettő körül, és irány a reptér.

(éjszaka, egy autóban)
– Túl vagytok a döntésen: te tudod, az Ellenfényt kezében tartó olvasó tudja, én itt az autóban, hajnal felé, Pestre tartva nem tudom, kik a díjazottak. Túl vagy a Kaukázusi krétakörön is. Kell-e módosítanod valamin, ami délután elhangzott?
– Szerencsém van, nem kell. Ez a kiváló előadás megerősítette mindazt, amiről beszéltünk: bátran, végletesen, egyszerűen, tisztán, őszintén kell fogalmazni. Az első percekben kicsit megijedtem: csak nem robotok fogják felmondani a szöveget? Aztán bejött a Grusét játszó színésznő…
– Básti Juli, akit tíz évvel ezelőtt Katharina Blumként láthattál.
– Tényleg? Fantasztikus! Nos Básti Juli is folytatta ezt a nézőket megszólító, szabatos beszédet, de minden szava mögött személyesség munkált. És onnantól a többiekében is. Valószínű, hogy ez addig is így volt, csak még én nem éreztem erre rá. A második részben csatlakozott hozzájuk egy másik kiváló színésznő…
– … Börcsök Enikő…
– … aki a bírót egészen más stílusban játszotta, ám ez mégsem volt zavaró. Laza volt, könnyed és játékos, de a tétet mindig súlyozni tudta. Külön kiemelem: az előadás egyetlen szép és egyszerű befejezéssel zárult. Az igazmondás katartikus erejű: ritkán esik meg velem, de itt most elsírtam magam. És közben megerősödtem abban, amiben korábban támaszt kaptam a Sirájtól, a Theomachiától és még néhány előadástól: egyszerűen, játékosan, őszintén kell fogalmazni. De hiszen ezt már mondtam.



*(egy londoni e-mail)
Ahogy ígértem, küldöm, kire szavaztam a pécsi fesztiválon:
Legjobb előadás: Siráj
Legjobb rendezés: Kaukázusi krétakör
Legjobb férfi alakítás: Kovács Zsolt (Csak egy szög)
Legjobb női alakítás: Básti Juli (Kaukázusi krétakör)
Legjobb férfi mellékszereplő: Hunyadkürti György (Csak egy szög)
Legjobb női mellékszereplő: Varga Gabi (Theomachia)
Legjobb díszlet: Ambrus Mária (Kaukázusi krétakör)
Legjobb jelmez: Gombár Judit (Theomachia)
Különdíj: Kovács Márton (Csak egy szög zenéjéért)

Utóirat: nincs miért panaszkodni, jó csapat a franciáké, Zidane gólja pedig védhetetlen volt. De ilyen játék után veszíteni?! Igazad van, inkább küzdöttünk, mint játszottunk, de azért Scholes passzai és Rooney néhány megmozdulása fantasztikus volt. Hát, ezek után nem tudom, mi lesz az angolokkal…

Minden jót,
Tim

08. 08. 6. | Nyomtatás |