Díjak is meg nem is

Az adott szegmensből 19 táncelőadást láthatott, aki a város négy helyszínén végigülte a hat versenynapot – nem beszélve arról a rengeteg egyéb végigülni és -állni valóról, ami az egyes előadások között leselkedett az emberre: táncfilm, koncert, kiállítás, nyilvános szakmai viták. Attól még, hogy 19 előadásból (s persze, ezen belül ennél jóval több alkotásból) tíz művész kapott elismerést, ezek a díjak egymástól meglehetősen eltérő alapokon nyugszanak. Van olyan alkotó, aki több darabért kapta díját, de van olyan darab, amelynek több érintettje is részesült elismerésben.
Előbbiek közé tartozik két olyan fiatalember, akik először szerepeltek Veszprémben, s ez érthető is, miután „befutásuk” is viszonylag újkeletű.
Szabó Csongor (aki a győri iskolát végezte, majd a színművészeti koreográfus szakára járva máris felfigyelhettek rá kollégái, akik le is csaptak rá rendesen) három előadásban keltett feltűnést. Az első este az Orkesztika Alapítvány által szervezett Szóló-Duó Táncfesztivál 2004 legjobbjai közt láttuk Pataky Klára „Hull az elsárgult” című krokijában Góbi Rita oldalán. A válogatás amúgy kevés izgalmat tartogatott (eltekintve Vámos Veronika és Inhof Katalin flamenco alapú párosától, s Dezső Virág szólója sem volt érdektelen), ám ez az apró, tán mindössze öt perces ironikus etűd mindenkiben nyomot hagyott az utolsó napig is, áthatolva az addig fölhalmozódó sűrű élményrétegen: egyértelmű volt tehát, hogy a koreográfusnak is jár egy kis herendi tál…
Aztán oszlopos résztvevője volt a PR-evolution 2 előadásnak, hiszen ott Kun Attila (s máris megneveztem „a másik” fiatalembert a két kiemelten díjazott közül) Fetis című darabjában s az angol Jeremy James művében is intenzíven végigtáncolja az estet. Nem akárhogy: teste rugalmas, de erős; mozdulatai lendítettek, ám hajszálpontosan érnek a célba. Ez amúgy a PR-evolution stílusára általában jellemző: a 80-90-es évek „physical theatre” izomból építő, éles, mégis ívekkel kötött mozgásstílusát hozta haza Kun Attila – nyilván nem konkrétan a Rambert Dance Company-ból, ahol eddig pár évet táncolt, hanem úgy általában szűrte le ezt a stílust kinti tapasztalataiból. Külön elismerést nem csak azért kapott, amiért „behozta” ezt a lényeges irányzatot közép-európai, más típusú színházi világunkba (mert örülünk ennek a tisztán, sőt desztilláltan a mozgás nyelvén operáló, mégis emberi, társadalmi problémákat boncoló stílusnak), sőt nemcsak azért, mert ő maga eszményien táncol, hanem azért is, mert fiatal partnereit teljességgel egyenrangú kollégáivá tudta tenni.
Szabó Csongor fő dobása viszont a Bolyongóban, Duda Éva első komolyabb „társulati” munkájában nyújtott nem akármilyen fizikai és lelki teljesítménye. A kemény, de érzelmes darabért, mely elbeszél és gyomron talál, alkotóként Duda Éva is kapott egy kis herendit, a ugyanúgy Hámor József kérlelhetetlenül intenzív, állatias és rafinált színpadi jelenlétéért.
Hasonló  stílusban győzött Fehér Ferenc is – bár az eddigiektől totálisan eltérő hátterű, gyakorlatilag képzetlen Fehér kizárólag saját magából építi fel az „állatiasan rafinált”-at, a „kegyetlenül izomból építő”-t, ahova mondjuk egy Kun Attila sok éves balett-képzés után dezertált. Fehér általában befelé figyel ugyan, ez a Veszprémben látott darabja, a Medusa Piercing mégis nagyon kifelé fókuszál: vetített vérpatakon vergődő koromfekete test a Corporation zenéjére egy nagyvárosi dúvad dühöngését és magányát festi elénk.
Fehér díjával (nagy herendi tál) azonos, ám immár teljesen más tartalmú elismerést kapott a zsűritől Ladányi Andrea és Horváth Csaba. Ladányi hetedik alkalommal ámítja el a veszprémieket hihetetlen aurájával, erőnlétével és jelenlétével. Különösen saját magának készített szólódarabjával tűnt ki abból a mezőnyből, melynek lassan édesanyja lehetne: az Elfelejtett álom füstös, fénytrükkös bódulata este 11 körül is képes volt életet rázni a már lefáradt, több meneten túllévő nézőbe. Remek persze az Orfeuszból kiemelt Ketten című kettősben Horváth Csaba oldalán is. Horváth mintha ebben a duettjében helyezte volna magát Ladányival azonos rangra, sőt: bátran dominálja is őt: a kettős felvállaltan férfiszemmel nézi a kapcsolatot, s közben rögtön öniróniával is: ez a vonás újdonságként hat Horváth eszköztárában. A végig intenzív, bár csendekkel, kiállásokkal lazított, s amúgy sem „pattogós” 70 percért önmagában is jutalom járt volna Horváth Csabának, ő azonban mást is hozott a fesztiválra: először készített gyerekelőadást.
Itt kell kitérni az idei fesztivál egyik „újítására”: a gyerekdarabok szemléjére. Ezekből négyet sikerült  a város legifjabb közönsége előtt matiné előadásban lejátszani. Bonyolult kérdés, milyen táncelőadást lehet gyerekeknek készíteni, hisz a dolog ott kezdődik, hogy egész mást „eszik” a 4–6 éves, mint a 7–10 éves, vagy a 11–13 éves. Ez meglévő probléma prózai színjátszásunkban is, de a darabok létrehozói többnyire vagy nem foglalkoznak ezekkel a sajátosságokkal, vagy ha igen, a nézők nem veszik figyelembe (hiszen: hogyan hagyhatná otthon a szülő a nyolc éves tesót, ha az ovisoknak szóló darabhoz elviszi az öt évest, és fordítva?). És ez még a kisebbik dilemmája a gyerekdarabok készítésének, a nagyobbik a pénz hiánya (tudjuk, ilyesmit többnyire szívességből hoznak össze), s a gyakori elkentség, a pontatlanságok. Külön cikket érdemelne a gyermek táncelőadások elemzése, e helyütt álljon csupán az: a színes, kedves, néhol látványos produkciók sorából épp azzal lógott ki  Horváth  Do Re Mije, hogy lemondott a szokásos gyerekdarab-kellékekről. Nem volt mese, nem volt látvány, nézők bevonása; egyszerű táncdarab volt, felvállaltan egy felnőtt szemszögéből. (Igaz, mikor mellettem egy négy éves néző odasúgta anyukájának: „most mit csinál a bácsi?”, az némi gondolkodás után visszasúgta: „nem tudom”.)
Horváth elhozta a fesztiválra Szindbádját is: a lezárt térben kevesebb sikert aratott lassú tempójával, rengetegszer ismétlődő mozdulatmotívumaival, holott az idő múlását relativizáló, felerősítetten szertartásos ismétlések Horváthot megint csak új oldaláról mutatják meg: a kevésbé direkt, inkább visszafojtott és civilizált szenvedélyek rajzolójaként.
Két vitatott produkció alkotója kapott mégiscsak oklevelet hosszas viták végén: Bozsik Yvette Táncterápiája ugyan túl lassan bontakozik ki (első, „fekete” képe végtelenül hosszúnak, s tiszta, steril mozdulatsorozataival Bozsiktól távolinak tűnik), s csak a második felére indul be, ahol már egyéniségeket, viszonyokat: életet látunk (Vati megint kiugró!), s az utolsó tíz perc a katartikus: nyilván emiatt készült az egész darab. Táncos-ápoló tolószékében begördíti szinte tökéletesen magatehetetlen gondozottját, akit a szemünk láttára mozdít meg mégis. Ennek a képnek az ereje, bátorsága tényleg megér egy külön elismerést.
Juhász Zsolt olyan elbeszélő darabokat hozott a fesztiválra a BM Duna Művészegyüttessel, amelyek a 70-80-as évek – akkor forradalmi – mozgásszínházi kísérleteire emlékeztetnek leginkább. Néptáncos változatban persze más az ilyesmi, itt van előadásbeli egyenetlenség, sallang is, és néha unalom. A tény azonban, hogy egy hagyományos néptánc együttes a színház felé ilyen bátran elmozdul, valóban elismerést érdemel (mely szívem szerint ezen az alapon Mucsi Jánosnak járt volna), s ezt a két látott mű közül a Muszáj Herkulesért kapta.
Eddig a díjak (bár joggal mondható: miféle díjak ezek?): van három kis herendi (Duda, Pataky, Hámor), három nagy herendi (Fehér, Ladányi, Horváth), két pénzdíj (Szabó, Kun) és két diploma (Bozsik, Juhász). Ki az első, ki a második és így tovább? Bár indoklás elhangzott, a Jancsó Miklós vezette zsűri (Szakály György táncművész, Stefanovics Péter festőművész, Szalay Zoltán fotóművész és jómagam) meddő vitáit nem kéne ide keverni…A fotósok díja sem született könnyebben. Ott legalább lett „fődíj” (Kenyeres Csilla kollekciójáé, nagyon is megérdemelten), de dolgozott a helyszínen még nyolc másik fotós, kiktől egy-két kép önmagában is kiemelkedő és egymással mérhető. Született azért egy különdíj Orosz Péternek az Orfeusz-kettősről készített sorozatáért, de ilyet kaphatott volna más is…
A fotósok idén is jutalmazták az általuk legjobban kedvelt (tehát nyilván a fotós próbákon a legszimpatikusabban viselkedő) művészt: Juhász Zsolt kapta tőlük a díjat, egy Korniss-fotót.
A Post Scriptum-díjat a fesztivál igazgatója, Vándorfi László s művészeti vezetője, Krámer György adják ki minden évben annak, aki szerintük olyan üzenetet, olyan jelentést közvetít, mely elsősorban az emberiesség szempontjából fontos. Ezt a díjat idén Ladányi Andrea azért nyerte el, mert az a felbecsülhetetlen értékű teljesítmény, melyet a Színház- és Filmművészeti Egyetem mozgástanszékének élén nyújt, ámulatra készteti nemcsak a szűkebb szakmát, de a nézőket is. (Az első estén láthattuk a II. éves színészhallgatók szellemes és igényes mozgásbemutatóját.) A közönség díját a Szegedi Kortárs Balett kapta: a Carmen (Uri Ivgi) lendületes és szenvedélyes zenéje, fogyaszthatóan aktualizált librettója s nem utolsósorban a társulat teljesítménye joggal lelkesítette a szép számú közönséget.
S persze a „díjtalanok” is érdekes, értékes előadások, sok a remek előadói teljesítmény (megállapítást nyert: számos a kiváló táncos ma ebben a mezőnyben, a képzési hátterek sokféleségétől függetlenül), persze volt vitatható is, de motiválatlan egy sem.
A délelőtti vitákat Fuchs Lívia vezette, ezek jelentékenyek, fontosak voltak, ahogy az egész fesztiválban talán épp ez a legfontosabb: az együttlét, a találkozás. A „fesztivál-menza”: az Óváros Vendéglő teraszán napi kétszer verődtek asztalokhoz a szakma legkülönb irányzatainak tagjai: együtt nevetett a szegedi táncos az orkesztikásokkal, együtt elemezték a paprikás csirkét  fotósok és  táncszínházasok. A főpincér állítólag annyira szereti az évről évre náluk „etetett” fesztivál-csapatot a köröttük kialakuló hangulattal, hogy betegállományát szakította meg érte…

08. 08. 6. | Nyomtatás |