Kép a tükörben

A IV. Győri Táncfesztivál – Török Jolán, a Nemzeti Táncszínház  igazgatója, a fesztivál egyik főrendezője szerint – mindösszesen 64 millió forintba került. Tekintettel arra, hogy a szóban forgó fesztivál kétévente kerül megrendezésre, s hogy a tánc színházi alakváltozatainak mindegyikét – balett, néptánc, kortárs tánc – reprezentálni hivatott, ez egyáltalán nem egy jelentős összeg. Különösen nem, ha számba vesszük a rendezőknek azt az igyekezetét, hogy nemzetközivé tegyék, illetve hogy számos kísérő rendezvénnyel gazdagítsák a  programot.
A rendelkezésre álló pénzösszeg meghatározó részét nyilván a nemzetközivé válás fogyasztotta. Három tételt is magába foglal. Egyrészt az ún. szakmai vitákra invitált külföldi managerek, fesztiváligazgatók, kritikusok stb. díjazásának költségeit, másrészt a  delikates szerepét betölteni hivatott – nemzetközi hírű – táncegyüttesek gázsiját, harmadsorban pedig a külföldi reklámhordozóknak fizetett összegeket, nyilván a Fesztivál hírbe hozásáért cserébe.
A nemzetköziséget egyébként két jeles külföldi együttes képviselte. Budapesti bemutatkozásukat követően Győrben is vállalták a megmérettetést, a magyar táncszínházakkal való közvetlen összehasonlítás kockázatát. Kettejüket összehasonlítva ezúttal a Rambert Dance Company bizonyult meggyőzőnek. Az Egyesült Királyságból érkező társulat minden szempontból jobb, igényesebb produkcióval rukkolt elő, mint a Svédországból hazánkba látogató Skánes Dansteater. Rögtön hozzátenném: ez nem jelent igazán nagy dicsőséget! Roberto Galvan – Júlia és Rómeó című – koreográfiája ugyanis nehezen lett volna alulmúlható, következésképp táncosai sem mutathatták meg igazi képességeiket. Egy-egy „elbitangolt” pillanat árulkodott ugyan a táncosok  valószínűsíthető tehetségéről, de a Shakespeare-ben örömét lelő  – galvanizált – giccs olyan töménységben hömpölygött a színpadon, hogy ezen pillanatok esztétizáló számbavételéhez már nem maradt bennem egészséges cinizmus. Lám, hová vezet a beszédkényszernek és a mondanivaló durva hiányának együttes aktivizálódása, fúziója; csak így történhet ugyanis ilyen súlyos baleset, esztétikai szaltó mortále, mint amilyen a szóban forgó előadás. Nem menthette meg tehát a látottakat sem a hátvédként használt klasszikus irodalmi alapanyag, sem Prokofjev zenéje.
A Rambert Dance Company jelenléte azonban valóban gazdagította a fesztivált. Megérték pénzüket! Annak ellenére megérték, hogy a három egyfelvonásos közel sem képviselt azonos értéket, művészi színvonalat. A Tükröződés című koreográfia – Fin Walker munkája – például nekem kifejezetten gyengének tűnt. Gyanúm szerint azért, mert nem látszott eldöntöttnek, hogy mi is legyen a mű vezérmotívuma, mit is tükrözzön a Tükröződés. Egy művészetfilozófiai gondolatnak járjon a végére, vagy inkább létélmény közelébe vigye a mélyében elmerülőket, esetleg érzéki megjelenítését adja csupán a fizikai világ egyik jól ismert tüneményének? A másik két produkció jóval egyértelműbbnek tűnt: A divat tragédiája című – Ian Spink koreográfiája – inkább tánctörténeti értékeket mutatott, míg az Előérzet című – Wayne Mcgregor munkája – arról győzhette meg ismételten közönségét, hogy igazi érzékiséget, érzékenységet csak nagyon erős tecnikai tudás mellett lehet egy előadás témájává tenni.
Egy fesztivál költségvetésének talán legtalányosabb, kockázatosabb tétele a szakmai diskurzust és a kereskedelmi szempontokat egyaránt biztosítani hivatott ún. „kritikusok” fóruma. Talányos, mert kontrollálhatatlan, hogy ki kit és miért hívott meg, hogy miért pont azok lettek hivatalosak akik eljöttek, s kockázatos is, hiszen semmilyen garancia sincs rá, hogy a dialógus megvalósul, vagy a piaci portéka kelendő lesz. Ha nem valósul meg, és nem lesz kelendő, úgy a befektetés bizony elúszott, akár egy lóversenyen, ha hibádzik a hármas befutó. Arról – idevonatkozó információk hiányában – egyelőre még nem tudok beszámolni, hogy az alább megnevezett hölgyek és urak hány együttest, milyen produkciókat hívtak meg az általuk látottakból, vagy hogy mennyit szándékoznak majd meghívni. Arról azonban határozott élményem, véleményem van, hogy a szakmai diskurzus fiaskóval ért véget. Lássuk, kiknek is kellett volna eszmét cserélni a látottakról az általuk kiküzdött közös nyelven: Mary Brennan újságíró Glasgowból, az Edinburghi Fesztivál tucatnyi kritikusa közül az egyik; Frédéric Allinne Párizsból, aki filmrendezőként figyelte a fesztivált, bevallása szerint nem is ért a tánchoz; Anna Pitkanen és Sirkka Sinkonen, akik Kuopioi Fesztivál igazgatói székén osztoznak; Hartmut Regitz Berlinből, ahol mint szerkesztő dolgozik; Martin Wechsler New Yorkból érkezett színházigazgató; Ira Werbovszky Bécsből mint kritikus; Roboz Ágnes pedig inaktív táncművészként Hollandiából.
A szakmai vita sikertelenségéért  nem a beszélgetés moderálását magára vállaló Lőrinc Katalin tehet. Ő a maga részéről mindent megtett a sikerért. Ha kellett, provokált angolul, franciául vagy magyarul; ha kellett, hallgatott, tolerálta a hajmeresztő sületlenségeket is; vitába szállt, érvelt, elemzett, ha erre lehetősége nyílt. Csak arra nem volt képes, hogy csodát tegyen. Ahhoz ugyanis, hogy a fenti nyolc ember – a közöttük lévő ízlés- és stílusbeli különbségeken felülemelkedve, értékvilágukat önkorlátozva – közös nyelvre leljenek, bizony csoda kellett volna. Többségben voltak ugyanis azok, akiknek megszólalási pozíciója vitathatatlanul kritikátlan volt, vagyis megfellebezhetetlen ítéletként fogalmazták meg – többnyire szakmailag is színvonaltalan – véleményüket. Különösen igaz ez a skót Mary Brennanre, aki felbecsülhetetlen érdemeket szerzett az érdemi vita meghiúsításában, illetve az esztétikai horror megjelenítésében. A kérdésre pedig, hogy minek – vagy kinek – köszönheti fesztiválpénzen történő magyarországi nyaraltatását immár  harmadszorra, a magam részéről nem tudom a választ. Feleljen rá, aki tud!
Az, hogy az ún. „szakmai vita” a fentiek ellenére sem volt elviselhetetlen, mindannyiunk Tatájának (Novák Ferencnek) köszönhető. Anekdotázó kedve, csípős humora, elemzéseinek tanulságai nem kopnak, változatlanul élményszámba mennek. Személyében biztosítva volt az európai jelenlét ezen az egyébként fontos szakmai fórumon. 
Az idei fesztivál egyik örömteli újdonsága volt, hogy a rendezők gyerekeinkre is gondoltak, nekik is örömet próbáltak szerezni. A valamikori jövő felnőtt közönségét azonban ez a figyelmesség – más irányú elfoglaltságuk lévén – hidegen hagyta. A szervezők ugyanis nem gondoltak rá, hogy a nyári szünetre tekintettel még lasszóval sem lehet majd megtölteni a Bartók Béla Megyei Művelődési Központ párszáz férőhelyes színháztermét. A négy tervezett előadásból kettő – érdeklődés hiányában – el is maradt, s a másik kettőből is csak az egyik ment teltházzal.
A Budapest Táncegyüttes Csipkerózsika című produkciójáról szólva: véleményem  szerint az alkotók – Zsuráfszki Zoltán koreográfus, illetve Csizmadia Tibor rendező –  vitathatatlan szakmai érdemei, nagy formátumú tehetségük ellenére sem voltak képesek kikerülni a gyerekekről szóló általános előítélet csapdáját. Ezen előítélet szerint a gyerekek valósága kimerül mese- és játékszükségletükben, következésképpen a jó gyerekelőadás az, mely kielégíti ezt az igényt. Kell tehát egy tetszőleges mese, lehetőség szerint klasszikus (garanciális), s ennek játékban – adott esetben táncjátékban – történő színpadi szervírozása. Ez itt és most konkrétan azt jelentette, hogy a „mesében” elhangzó minden szöveg, dallam és tánc a tradicionális magyar folklórkincsből származott. Végülis miért ne, gondolhatnánk: a folklórnak már nincs, a gyerekeknek meg még nincs „valósága”, azaz a tradicionális magyar néptánc világa és a mesék világa – valótlanságuk okán – gond nélkül elegyíthetőek. Nem gondolom így! Nem gondolom, mert nem osztom ama előítéletet, miszerint a gyerek „buta” (értsd: még nem kiművelt, nem disztingvált stb.) felnőtt. Gyerekeink nem potencionális fenőttek, nem a felnőttség felől nyitható meg létük! (Nem azok tehát, akinek a reklámvilág beállítja őket: programozható fogyasztóautomaták, extraprofitban utazók cserbenhagyott áldozatai.) Véleményem szerint tehát baj van a gyerekszínház-frontokon. Ideje lenne fórumot találni rá, kibeszélni magunkat, egyesíteni az erőket, mert belegondolni is rossz egy esetleges csatavesztésbe. A fentiek egyébként hellyel-közzel s némi megszorítással igazak a Még 1 Mozdulatszínház Karnevál – az állatok farsangja című produkciójára is; igaz, itt az alkotók – Fenyves Márk és Pálosi István – komoly átalakításra, darabrenoválásra készülnek. Ez esetben indokolt tehát a kritika önfegyelme.
A IV. Győri Táncfesztivál voltaképpeni tartalmában, lényegi hivatása szerint tizenöt  magyar táncprodukciónak adott esélyt a koncentrált megmérettetésre. Noha nem ismerjük pontosan a válogatók személyét és a válogatás szempontjait – ezeket legfeljebb csak sejteni lehet –, úgy gondolom, hogy jól dolgoztak, döntésüket ugyanis senki sem vitatta. Ez azt jelenti, hogy valóban a jelenlegi magyar táncművészet – legyen az néptánc, balett (klasszikus vagy modern), illetve kortárstánc – legjobb együttesei szerepeltek Győrben. Aki tehát  a fesztivál minden produkcióját megnézte, reprezentatív képpel bírhat táncművészetünk aktuális állapotáról.
Milyen mármost táncművészetünk aktuális helyzete a győri fesztivál tükrében? Mindenekelőtt kényszeresnek nevezném, produkciókényszer által meghatározottnak. Ez a kényszer ellensége a minőségnek, az elmélyült munkának, mivel csak a mennyiségre érzékeny. Nem a gondolat-gazdagságban érdekelt, hanem inkább az egymás mellé sorjázott ötletek gyors, problémamentes kivitelében. Valódi jelenlét helyett illúziókat táplál, az elevenség olcsó pótlékát. Konvenciókat tisztel, esztétizál, kiszolgáltatja magát közönsége kiszolgálásának. A veszély- és kockázatmentes vidékeket kedveli. Egyetlen mértéke a siker, a tetszés indexének srófolása. Nem igazán művészetpárti, következésképp iparszerű: alkotás helyett darabokat gyárt. Válságokat, pokoljárást, titkot  hírből sem ismer. Az általa preferált profizmus – rutinszerűség – vattaként szív magába minden tehetséget. Megélhetési művészeket szül, a kompromisszumok nagymestereit.
De ne legyünk igazságtalanok: a fenti kép közel sem csak a táncművészetre igaz, hanem minden művészeti ágra határainkon belül s kívül egyaránt. A művészetipar a szórakoztatóipar tejtestvére, ugyanannak a társadalmi miliőnek van kiszolgáltatva. Kedvenc mítoszunk a magasművészet–pouláris művészet ellentétéről immár semmiről sem szól, felejthető tehát. Szólunk inkább az előadásokról.
A fesztivál néptánc szekciója hozta szokott formáját, minden szempontból megfelelt az elvárásoknak. Mindkét irány jelen volt a nyitó napon, egymás után következtek. Az autentikus néptáncot kultiváló Budapest Táncegyüttes Kalotaszeg című produkciója – a nérajzkutató Martin Györgynek állítva emléket – egy és oszthatatlan sikert aratott a Honvéd Táncszínház Ki népei vagytok című produkciójával, melynek színházi irányát a laikusok számára is nyilvánvalóvá tehette jegyzőinek magas száma, az írd és mond nyolc koreográfus: Foltin Jolán, Béres Anikó, Hortobágyi Gyöngyvér, Horváth Zsófia, Ertl Péter, Gombai Szabolcs, Lengyel Szabolcs, Makovínyi Tibor. Mindkét előadás kiváló munka, exportképességük nem szorul aljzószerekre, doppingra…(Sajnálatos módon a Ghymes, Magyar Állami Népi Együttes, BM Duna Művészegyüttes Rege című tánckoncertjét elmosta az eső, nem élvezhették tehát a műfaj szerelmesei.)
A klasszikus balettet értelemszerűen a Magyar Nemzeti Balett képviselte. Pontosabban: idén úgy alakult, hogy a klasszikus balett képviselte a Magyar Nemzeti Balettet. Nehéz értelmezni, elfogadni a tényt: a magyar táncművészet kétévenként megrendezésre kerülő csúcsfesztiválján, hivatalos ünnepén az M.N.B. haknicsapatot küldött Győrbe, még ha abban nagyágyúkat is. Semmilyen magyarázatot nem tartok elfogadhatónak erre, hacsak az nem a fesztivál önképének korrekciója. Valakinek a presztizse itt mindenképpen sérült: vagy a fesztiválé, vagy az M.N.B-é. Kár, hogy ezt manapság senki nem veszi komolyan, vagyis az igazi kárvallott a csalódott közönség.
A vidéki városainkat képviselő szekció idén is a modern balett volt: a Győri Balett mellett  képviseltette magát a Debreceni, a Pécsi, illetve a Szegedi Kortárs is. A hazai pálya előnyét élvező, immár huszonötéves győri társulat minden szempontból megfelelt a felé támasztott követelményeknek: kiegyensúlyozott produkciókkal örvendeztette meg híveit.
Juronics Tamás a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője, koreográfusa igazi könnyfakasztó előadással, garantált sikerdarabbal fesztiválozott, amennyiben Mozart Requiemjét ezúttal az idő előtt meghalni kényszerült gyerekek lelki üdvének áldozta. Barta Dóra mint társkoreográfus meghatározó szerepet kapott a produkció megszületésében. Az ő iskolájából – kezei közül – kerültek ki ugyanis azok a gyerekek, akik képesek voltak a produkcióban rájuk váró nagyon nehéz feladat teljesítésére. Minden elismerést megérdemel az, aki olyan tánctudást, művészi erőt képes tanítványainak adni, mint amilyet a szóban forgó előadás tíz év körüli apróságaitól tapasztalhattunk. Maga a koreográfia egyébként már közel sem volt ilyen egyértelműen pozitív élmény. Némely  elemében ugyanis vészesen közel került egy olyan zónához, melyben a művészi hitel  csak fogyóeszköz, vagy a hatásvadászat nevű közkedvelt játék győzteseinek nem várt különjutalma.
A Debreceni Balett Mikrokozmosz címmel a rovarvilág bemutatásával szerette volna elvarázsolni közönségét. Ez nem igazán sikerült. Hogyan is sikerülhetett volna, mikor Zachár Lóránd – a bogarászásért elsősorban felelősséget vállaló koreográfus –  egyetlen poén kedvéért végigunatkoztatta nézőivel az előadást. Olyan bogárjelmezbe bújtatta ugyanis táncosait, hogy még véletlenül se derülhetett ki róluk semmi izgalmas, tánctudásuk legkevésbé. Nem szabad magamban tartani a kérdést: ha valaki ennyire nem reflektív önmagára, környezetére, ha ennyire nincs mit mondania embertársainak életről, világról, ráadásul nem is szórakoztat, esztétikai élményt sem közvetít: miért koreografál akkor?
Kun Attila koreográfiája – a Pécsi Balett táncos-testjeinek első mozgatója – ugyancsak nem gondolkodik semmiről és senkiről. Esetében azonban ez egy cseppet sem volt zavaró. Posztdramatikus ihletettsége ugyanis egy olyan értelmezési tartományba vezette nézőit, ahol nem a gondolkodás létünk bizonyosságának sajátja, hanem mondjuk a vegetatív reaktivitás. Táncos-testjeinek arctalansága egyértelműen utalt rá: itt közel sem csak a gondolat hiányzik, hanem maga a gondolódó is. Az előadás címe – „7” – is pontosan jelzi a számszerűségben nyíltan vállalt dezantropomorf „világot”. A másik egyfelvoásos, mellyel a pécsiek exopnálták magukat Jorma Elo munkája Egy hangulat címmel. Az előzőhöz hasonlatosan izgalmas munka, mégha nem is problémátlan kivitelben.
A kortárs tánc világát az idei fesztiválon hat együttes képviselte. Mivel ezen újság lapjain több nekifutásban is elemzett darabokról van szó, úgy gondolom, hogy elég csak megemlíteni őket. Jelen volt Frenák Pál együttese a KáOsz című produkcióval, a Bozsik Yvette Társulat Bál, avagy a táncos mulatság című előadása, a Budapest Táncszínház, azaz Földi Béla csapata, „Gisl-2” című munkával (Amir Kolben – Izrael – koreográfiája), láthattuk továbbá Horváth Csaba Barbárok című alkotását a Közép-Európa Táncszínház táncosainak részvételével, illetve Osiris tudósítások címen ismert előadást az Artus – Goda Gábor Társulata prezentálásában, végezetül pedig a Dream Team Színház Báb-világ című produkcióját.
A fesztivál járulékos rendezvényei közül említést érdemel Laposa Tibor fotóművész kiállítása, aki a III. Magyar Táncfesztiválon készült anyagát állította ki, illetve a Nemzetközi Kortárs Európai Úniós Képzőművészeti Kiállítás sok-sok külföldi résztvevővel.
A fesztivál keretében került megrendezésre a Táncpedagógusok Országos Szövetségének 2004. évi országos továbbképzése is, melyen Lovas Pál, Lőrinc Katalin, Fejes Ádám és Földi Béla kurzusai közül lehetett választani.
Végezetül: nem lenne teljes a győri fesztivál méltatása a háttérszereplők méltatása nélkül. Kimagasló munkát végeztek, köszönet érte. Kiss János, a Győri Balett igazgatója, a fesztivál vendéglátójaként, Török Jolán pedig, a Nemzeti Táncszínház Igazgatónője, főrendezői minőségében alkotott nagyot: biztosították a táncszakma önbecsülésének folyamatosságát, művészeti életünkben betöltött szerepének növekedését.

08. 08. 6. | Nyomtatás |