Idézetek az emberi állatvilágból

Cantique; Chorale – Compagnie Marie Chouinard

A kanadai alkotónő díjnyertes rövidfilmje, a Cantique frappáns felütése a Trafó estjén utána következő „hús-vér” darabjának, mondhatnánk úgy is: akklimatizál. Az óriási vásznon két pici pontként indulva közelít felénk egy női és egy férfi akt. Végül olyannyira közel kerülnek, hogy két arc részleteit látjuk csupán ezentúl mindaddig, amíg újra ki nem hátrálnak – úgy körülbelül 15 percen belül – ugyanazon az úton, amelyen jöttek. Nem akármilyen szokatlan helyzetekben látjuk ezt a két arcot ennyi ideig. Nyelvek és fogak csattognak, az általuk generált „zene” a darab partitúrája: az arcizmok tánca ez cuppogásokra és sóhajokra. Két ember viszonyának elvont – sőt nem is olyan elvont – viszonyát pusztán arcizmokkal (és leginkább nyelvizmokkal) előadni, szinte teljesen a kamera torkában, óriási teljesítmény, s a két előadó (Carol Prieur, Benoit Lachambre) bírja idegzettel, virtuozitással s ahhoz az abszurd humorhoz való viszonyulással, mely Chouinard-ra oly jellemző.
Lőrinc Katalin

A Chorale, immár a „deszkákon”, ott folytatja, ahol a film abbahagyja: az emberi levegővétel felerősített, ziháló hangja indítja az első képet, s végig ez az „élő-zenei” partitúra határozza meg a jelenetek hangulatát, tartalmát. Hihetetlen erőbevetéssel dolgoznak a táncosok e kettős funkcióban, mely csaknem olyan nehéz, ha nem nehezebb, mintha táncmozdulataik közben megállás nélkül végig énekelniük kéne. (Van egyébként éneklés is, de az egyszeri, s így még inkább hangsúlyozza különállását ezektől az ösztön-indukálta hangoktól).
Felsorolásszerű képsorokból, tehát történetfűzés igénye nélkül áll össze a darab; változatos, tele üde ötlettel, ugyanakkor tudatos ismétlésekkel és hasonlósággal. Rövid emberi találkozások, szituációk, végig a groteszk, az ösztönös, sőt állati felől megközelítve. Idézetek az állatvilágból: az ember állatvilágából.
Az a rengeteg hatás, mely Marie Chouinard-t pályafutása során (1978 óta koreografál) éri, szinte mind ott látható ebben a darabban, már ami formai eszközeit illeti. A maszkok keletiek (közelebbről: egyiptomi jellegűek), a hangmunka Meredith Monk hatását mutatja, a lépések egynémely helyen az afro stílust idézik, a fintorok a japán színjátszás, egyes mozgássorok az indiai barata natyam formai jegyeit viselik. Ami végig jellemző a testtartásra ( s ez már évekkel ezelőtt a Budapesti Tavaszi Fesztiválon látott Sacre du printemps-jában is így volt): az erősen hátratolt medence, a nagyon magas féltalpon történő lépegető mozgások, s a csuklóból görcsösen lefeszített kézfők.
Ami a szerkesztést, a térformákat, valamint a fényeket illeti, ezek az elemek emlékeztetnek leginkább arra, hogy kortárs tánc darabot látunk, ezek terén nincs semmi szélsőségesen formabontó. Ami azonban megint kicsit eltér a mai kortárs trendtől, az az előadók fizikai megjelenése és felkészültsége, valamint az a meglepetés, mennyire nem következik e két tényező egymásból. Chouinard táncosai felvállaltan sokfélék (nem riad vissza a csúnyaságtól, sőt provokatívan generálja azt maszkkal, parókával), lábizomzatuk gyönyörűen kidolgozott, hasuk viszont gyakran teljesen elengedett (olyannyira, hogy az egyik lány bizonytalanságra is okot ad: lehet, hogy állapotos?), ugyanakkor végtelenül szívósak, s nyitottak nem csupán a groteszkre, de az emberfelettire is.
Mindez a sokféleség mégsem eklektikus,: e rengeteg bizarr összetevő határozott egységet, összhangot sugároz: stílusa egyedül az övé, tévedhetetlenül felismerhető – s talán ez jelzi leginkább jelentékenységét.
08. 08. 6. | Nyomtatás |