Kamaszok és felnőttek

Mindkettő témája az egyéniségkeresés, azzal, hogy az előbbi inkább költőinek, az utóbbi viszont krónikaszerűnek nevezhető. A Via Italia, bár az előadásban néhány Domonkos-(gyermek)vers is elhangzik, jellegzetes regényadaptáció: betartja a regény cselekmény- és  időmenetét, de elhagy néhány szereplőt, aminek következtében teljesen kiiktatódik a főszereplő nagyapját és szüleit összekötő szál, de ezzel nem csorbul a színpadi változat, ellenkezőleg: megteremtődik a drámai vonalvezetéshez szükséges egyszálúság. A két előbbi adaptációban filmszerűen egybefűzött epizódokból épül fel a folyamat, itt folyamatos történet mondatik el. Ha a Via Italia dramaturgiai eljárás tekintetében el is tér a Szelídídésektől és a Páctól, tartalmilag azonban kötődik hozzájuk. Azok az egyéniségkeresés állomásait járják végig, a ifjúsági regény-adaptáció alapján készült előadás tárgya pedig a felnőttéválás, pontosan az a folyamat, amely során a kamaszkori én átvált felnőttkori énbe. Ott az én-keresés itt pedig én-vesztés és  egy másik-én megtalálása játszódik le. Annak ellenére, hogy ez fölöttébb komolyan hangzik, az előadás nem egyéniségfejlődési esettanulmány, hanem egy kamasz, a Balázs Feri nevű főhős nagyon is mindennapi életének alakulása a diákkori csínytevésektől a halállal való szembesülésig, úgy, ahogy ez egy színházi előadásban lejátszódhat.
*
Hogy a már több mint egy emberöltő óta Svédországban élő (vajdasági) magyar költő, prózaíró, publicista, dzsesszzenész, teniszedző, favágó Domonkos István, annak ellenére (vagy éppen ezért?), hogy már évtizedek óta  felhagyott az irodalommal, nem ír, s nem publikál, kultikus alakja nemcsak a vajdasági, hanem az egyetemes magyar irodalomnak, az mindenekelőtt remek Kormányeltörésben című gasztarbeiter-poémájával magyarázható, jóllehet más versei (Kuplé, Der springt noch auf!, Kontrapunkt, 1./2. újvidéki elégia Dyptichon stb.), illetve A kitömött madár  című  regénye sem mellőzhetők a Domi-kultusz összetevői közül. Domonkos életművének kevésbé számontartott szegmense gyermekversei és ifjúsági regénye. A Tessék engem megdicsérni (1976, 1980) című, több kritikusa szerint Weöres Sándor csodás „gyermek”verseit idéző, a műfaj képzeletet és valóságot gátlástalanul vegyítő kötetében két világ ütközik, a gyermeki képzeleté, amelyet mindent legyőző szabadság és a vele szemben tilalomtáblákat állító felnőtteké jellemez. A Via Italia drámai íve is e két pólus közé van kifeszítve. Mindkét kötet ugyanazzal a csupán jelzésszerű, de mégis evidens konklúzióval zárul: a felnőttek szigora győz, ami akkor is szomorú, ha a versek névtelen főszereplő-narrátora a felnőttek dicséretét szeretné kiérdemelni, s ha a regény Balázs Ferije bandavezérként a felnőttek önállósága után vágyakozik. A Tessék engem megdicsérni kötetzáró versének (Egy világutazó naplójából) narrátora ekképpen tesz pontot kalandos utazásai végére: „Európa. Újvidék. / Újra itthon. / Az ágyamban / egy rozsdás körzőt / és egy jajkefét / akarom mondani / hajkefét találtam. Mostmár – jaj! – fésült fejjel kell folytatni az életemet!” Balázs Feri a regény zárósoraiban „két, kövér, meleg könnycseppet törölve ki a szeméből” vesz búcsút Dedának nevezett nagyapjától, akivel az álmok országának vélt Olaszországba készültek, de aki a vágyott Itália helyett a másvilágra távozik, jelezve hősünk számára, s egyszersmind tudatosítva is Balázs Feriben a vágyak elérhetetlenségének és az élet kegyetlen valóságának tényét. Feri pontosan tudja, hogy Deda merre indult, a szövegkönyv szerint mégis azt válaszolja egyik barátja kérdésére („Hová megy az öreg?”): „Olaszországba.”
*
Deda „távozása” nem az egyetlen halál Domonkos ifjúsági regényében. Előtte már meghalt Heli, Balázs Feri szerelme, akit a vetélytárs, a robbantó zseni Viki-Radiátor meggondolatlansága röpített a magasba, s nyilván már nem él Viki-Radiátor sem, aki Heli halála után szökött meg, s akinek visszatérését csak fia távozásába lelkileg belerokkant anyja hiszi eszelősen. A szerelmét, a barátját és végül az álmait tápláló nagyapját kell elveszítenie Balázs Ferinek ahhoz, hogy csínytevő kamaszból felnőtt legyen, hogy csibészesen viselt ellenzős sapka helyett fekete kalap kerüljön a fejére.
*
Az előadás nem a legszerencsésebben kezdődik.
Miután a nézőteret a színpadtól elválasztó léckerítésre támaszkodó fiúk és lányok, akik a tőlük karnyújtásnyira levő, helyét elfoglaló közönséggel mitsem törődve zavartalanul csevegnek, elhallgatnak, a  mogorva, első látásra csak komplikáltnak, mintsem eligazítónak tűnő díszlet közepe táján megszólal egy kiugráson ülő fiatalember: verset mond. Akik járatosak az opusban, felismerik a Majd-nem-vers című, hosszú szünet után, 1994-ben írt, nem igazán Domonkos-szintű költeményt. Ennek központi eleme a versszakokat szétválasztó és a verset záró „szedjétek szét” sokszorosan ismétlődő szintagma, amely azon kívül, hogy utal a regény hátsó borítóján olvasható szerzői nyilatkozatra („Minden írásom egyik fő hajtóműve a kíváncsiság. Szétszedni egy generálist, egy…, és megnézni a belsejét…”), lényegében nincs tartalmi összefüggésben az előadással, s hogy elhangzik, az legfeljebb a költő előtti tisztelgésnek, főhajtásnak tekinthető. Bármennyire meglepő s érthetetlen is, gyorsan elfelejtjük, mert a fehér inges/blúzos fiúk/lányok elbontják a kerítést, és valóban elkezdődik az előadás.
Iskolaudvar, szünet. Jólismert ugratások, átverések, csínyek, pornóképek, cigizés, cserebere, szemezések… Mígnem egyszercsak tiltó mondatok géppuska-sorozatát halljuk: „Az udvarban énekelni – labdázni, gombozni, golyózni, földre ülni, az épületnek támaszkodni, a háztetőre hólabdát dobálni, az orgonafák alatt állni, a galambokat tojásporral etetni…– szigorúan tilos!” A játékos életkedv és a szigorú tiltások kontrasztja többször megismétlődik, közben a felnőttek/diákok ellentét mellett az utóbbiak egymás közötti viszonyát is megismerjük. Lényegében az történik, ami az effajta  bandaregényekben történni szokott.  A  főnök, itt Balázs Feri (Nagypál Gábor) a neve, beleszeret egy csinos lányba, itt Helibe (Ferenc Ágota f. h.), s viszont, de vetélytárs-barát, itt Viki-Radiátornak (Kovács Nemes Andor) hívják, különben tölténygyűjtő, robbantás-mániákus, ez szüli majd a tragédiát, szintén Helibe szerelmes, s bár vállalja a postás szerepét, a leveleket/üzeneteket nem továbbítja, mindkettőjüknek hazudik. Ugyancsak ismert tartalmi vonatkozás, hogy a banda nagy akcióra készül, itt betörést tervez a református templomba. Csakhogy egy titokzatos valaki kihallgatja és feljelenti őket a kisvárosi rendőrfelügyelőnek… Sablonosságuk ellenére is van élet ezekben a jelenetekben, de a bandaélet és a diákszerelem háromszögtörténetének epizódjai nem elegendőek ahhoz, hogy egy komplexebb alkotás szülessen. Ehhez szükséges Heli tragédiája mellett Deda (Puskás Zoltán) feltűnése, aki a kamaszokhoz hasonlóan állandó konfliktusban él a körülötte levőkkel. Javíthatatlan individualista: nyáron a temető márványkriptáján alszik, a kétes egzisztenciának számító Gerdával barátkozik, vele fosztogatja a kriptákat, gyűrűket, láncokat, csatokat, aranyfogakat gyűjt, hogy ezek árán elkarikázzon (lopott biciklin!) a vágyott csodaországba, Itáliába. Ennek a tervének nyeri meg unokáját, Balázs Ferit is, akivel rendszeres tréningeket tartanak, hogy kibírják a hosszú s fárasztó pedálozást… Csakhogy az élet közbeszól. Deda szervezete nem bírja ki a strapát, rosszul lesz, kórházba kerül, ahonnan megszökik, s bár azt mondja, hogy Olaszországba megy, valóban az életből távozik.
A csibész bandavezér, Balázs Feri, pedig miután elveszti szerelmét, elveszti hóbortos, a „világot nagyítólencsén” szemlélő, álmodni tudó nagyapját és barátját, aki Heli halála után  a világba menekült – ráébred, hogy számára véget ért a  boldog kamaszkor, új élet kezdődik.
Minden  kamaszos játékossága ellenére is lényegében kegyetlen világ tárul elénk a Domonkos István ifjúsági regénye alapján készült előadásban.
*
Dramaturgiai megoldások tekintetében az előadás szövegkönyve változatos. A tiltásokat ellenpontozó, mindannyiunk számára ismert epizódokban (ugratások… stb.) elhangzó mondattöredékek a helyzethez illőek, nyelvileg a titkolózást kifejező, tréfás madárnyelvi megoldásoktól (hovol vavagy?) kezdve a diákzsargon különböző változatait idézik, jól kitaláltak. Egyetlen példa: a regény 34. oldalán olvasható, hogy Balázs Feri és Viki-Radiátor „Letárgyalták…a rézhuzalügyet. Viki-Radiátor kezdetben harminc töltényt követelt”, s ebből két-három perces hamisíthatatlan alkudozási jelenet kerekedik, amely nemcsak szellemes, hanem alkalmas a két fiú jellemzésére is, kiderül belőle  Balázs Feri értelmi fölénye s Viki-Radiátor korlátoltsága is. A párbeszédek különben, ha mód van rá,  regénybéliek. Hasonlóképpen, ha lehetőség van rá, szereplők szerint differenciáltak. Más-más a magyarul rosszul beszélő szerb rendőrfelügyelő, Momčilo (Balázs Áron), a kerékpár eltűnését jelentő szállási paraszt (Német Attila), a zsidó ékszerész (Varga Tamás f .h.), a sajátos életszemléletű Deda, a szerelmes kamaszlány, Heli vagy a saját becstelenségét önmaga előtt igazolni kívánó (ál)barát, Viki-Radiátor dikciója.
Az elhangzó vers(részlet)ek songszerűen illeszkednek az előadásba. Amikor Balázs Ferinek büntetésből egész szünet alatt az eperfát kell szorosan átölelnie, ami, mert bogarak másznak rá s izzad, nem remélt szenvedéssel jár, a karja begörcsöl, az Eperfa című verset mormolja (többek között: „ Duna / vizén / egy dereglye / sovány / bogár / szállt / a kezemre / sovány / bogár / szállj / el velem / hetek / óta / könnyes / szemem / eperfának / cérna / ága / hogy elszakadt / régen / a szívemben”). Amikor Deda színre lép, pontosabban mászik egy üregből, a Tenger, sós vize című közhelyekből szőtt abszurdoiddal mutatkozik be („Tenger. Vize sós. / Rajta egy hajó. / Sófehér vitorláját / sós szél feszíti. // Egy helyben áll mégis / már régen a hajó. // Szélszínű kicsiny kéz / áttetsző tenyerén / repül most fel a magasba. // Repülj hajó! // köhögve búg fel a motor, / de hangja megcsuklik. / Halljátok? Zokog. Zokog. // Kéz, vitorla, hajó / a paplan selyemhullámaiba / visszazuhan.”) Az önigazolást kereső, de kiutat nem lelő Viki-Radiátor az Állok a padon című verssel ad önjellemzést: „állok a padon / nincsen irgalom / lám / azt beszélik / hogy szeret / egy lány // azt mondják okos / nyelve mint fokos / vág / mikor kinyit / a nagy napló- / bár // nem vagyok robot / cipőmön homok / sár / homlokomon / egy vérvörös / sál // kurta kardomon / napsugár csorog / lám / s untat nagyon / e tantermi táj // fényképezzetek hol van a blicc / gyáva vagyok én  ez itt a  vicc // elmegyek tevén / beduin vezér / vár / a sivatagban / egy pálma- / fán”. A szerelmes Heli pedig álmodozás közben folyamatosan, mindig  más-más hangsúllyal egy vers két sorát dúdolja („szeretem a gombostűket / mikor elgörbülnek a tűzben”). Amikor Balázs Feri megtudja, hogy Viki-Radiátor nem továbbította leveleit/üzeneteit, akkor a két barát, mindkettő vesztes, a kerítés tövében közösen a Remeték című verset suttogja maga elé: „fa alatt / a fűben / két remete // egyiknek / nyitva van / kis tenyere // szuszogva / néznek hát / beléje // nyáluk is / kicsordul / lám evégett // közéjük / esik most / egy falevél // mire fel / sírni kezd / a két legény”. A nem gyermekversek közül Heli temetésekor a József Attila című vers néhány sorát („Való játéka a fénynek, / kései virágzása, / egy kéz ma is / felhőben folytatódik, / teret tölt a lehelet, // fehéren kél a tél / szivünk s hajunk tövén // csak a vér igaz…”), amikor pedig kiderül, Viki-Radiátort hiába várja vissza az anyja (Elor Emina f. h.), mintha a Natura morte c. vers egy részletét hallanánk („Gondoltál-e ezzel a kiűzetéskor…”).
A gyorsan pergő, célszerű, a  közbenjárásért könyörgő szerelmes Heli és a nyílt választ kerülő Viki-Radiátor, a rendőrfelügyelő és a szállási paraszt, a kriptákból szerzett ékszereket értékesítő Balázs Feri és a kellemetlen keresztkérdéseket feltevő ékszerész, a megkomolyodott Balázs Feri és az őt nem értő két kamasz társa között zajló párbeszédek közé jó érzékkel iktatódnak a monológszerű betétek (a rendőrfelügyelőnek írt feljelentés, Viki-Radiátor ilyképpen summázó magyarázkodásai – „A teremtőnek dupla kiadásban kellene megteremtenie minden lányt, ha ezt a kereslet megkívánja. Akkor megszűnne a szenvedés ezen a földön” – vagy a sírrablást igazolni kívánó Deda érvelése: „Furcsák az emberek. Egyrészt véres verejtékükkel dolgoznak, hogy az aranyat napvilágra hozzák, aztán maguk viszik le ismét a föld gyomrába…”) biztosítják az előadás változatos, több nyelvi réteget megszólaltató, a helyzetekhez illő beszédmódját.
*
A regények színpadi változatainak elkészítésekor legtöbb gondot a helyszínek kiválogatása és  színpadon történő ábrázolása okoz(hat). A Via Italia  díszletét, akárcsak a Szelídítésekét és a Pácét, a rendező, Mezei Kinga  tervezte, nyilván így is biztosítani kívánva az előadás lehető legteljesebb egységét. A két előbbi díszlet közül a Via Italiáé a sokajtós, -ablakos Pácéhoz hasonlítható, csak komorabb annál.
A Mezei-előadásokban mindig hangsúlyos szerepe van a játéktérnek: több önmagánál. Hogy az előadás nélkülözi a regény színhelyei közül például a csatornapartot, az nem csak technikai okokkal magyarázható, mivel az iskola- és a templomudvar vagy a temető része a díszletnek, hanem azzal is, hogy nem illik be abba a zártságképzetbe, melyet az előadás sugall, s amelyből Deda s vele együtt Balázs Feri szeretne kitörni, de Viki-Radiátor is arról álmodozik, hogy egyszer kimegy festő apjához Párizsba. A zártság koncepcióbeli sajátság, és nem csak a kisszínpad szűkösségéből következik a díszlet faltól falig történő beépítettsége. A bezártságot még hangsúlyosabbá teszi a teret jobbról-balról lezáró komor fal, amely mögött lakások vannak, illetve egyik oldalon temetőfalként vagy sírkőként figurál, s amelyből kriptaajtók nyílnak. Gazdaságos is, funkcionális is, és lényegében nincs benne semmi rendkívüli, az igazi térkiképzési lelemény a két fal közötti lejtő, amely a fenékfal felső peremétől vezet a színpadra, s amely hasonlóan működik, mint Harag György híres újvidéki Három nővér-előadásában a járást nehezítő vastag szivacstalaj. Ez a lejtő, melyhez az ötletet talán a regénybeli galambpadlás adta, ha kell, tanterem, játszótér, edzőpálya, utca, rendre itt érkezik, pontosabban ezen csúszik be a történetbe, mint a zsákmányt szaglászó macska, Momčilo, a szüntelenül kikirikit (földi mogyorót) törő/rágó rendőrfőnök, itt siklik/futkos határtalan boldogságában le-föl Heli, amikor elhiszi Viki-Radiátor hazugságait, hogy a várt  randevúra sor kerül, és a tetőn nyíló padlásablakokból kémlelik a terepet Balázs Feri és barátai. De a lejtőn emelkedik a magasba a halott Heli, itt indul  az ismeretlenbe távozó Deda az előadás záró jelenetében, és a lejtő szélén levő fényes csatornában kúszik a magasba az a Balázs Feri hajtogatta papírhajó, amely egyszerre jelképezi a vágyak Itáliáját, a szabadságot kereső Dedát és Balázs Feri boldog játékvilágának végét is.
A lejtőhöz hasonlóan  lényeges  díszletelem a léckerítés. Hol ketrec, hol a barátokat összezáró karám, hol kapcsolatot megakadályozó, szereplők közötti választófal, hol templomudvar kerítése, hol iroda vagy iskolaudvari budi építhető belőle, de téralakító szerepe mellett jelképértékű is.
*
Az iskolaudvarban játszódó nyitó jelenetet a csapatmunka jellemzi. Gyorsan formálódó kis közösségek ügyes etűdjeit látjuk, melyek mozgatórugója a játékosság. Ez jelesül abban a jelenetben  érvényesül, amikor a tanárnő szerepére a diákok maguk közül választják ki az egyik lányt („már megint én?!”), így jelezve, hogy játékkal kívánnak felülemelkedni az őket terrorizáló iskolai szigoron. Amikor azonban az alkalmi „tanárnőből” (Elor Emina f.h.) Kóra tanárnő lesz, aki Balázs Ferit az eperfa ölelésével bünteti, amit ez mosolyogva fogad („Arább kell tenni?” – kérdezi hetykén), de amiről – inkább a regényben, mint az előadásban! – gyorsan kiderül, hogy igencsak súlyos erőpróba, a játék/osság/ visszájára fordul. Ez a rövid jelenet, mint cseppben a tenger, jelképez(het)i az előadás egészét meghatározó filozófiáját.
A jelenetek építésében általában szembetűnő, hogy olyan színész irányításával készültek, aki számára a mozgás, a gesztusok fölöttébb fontosak. 
Néhány példa:  A szerelmes Heli úgy könyörgi ki Viki-Radiátortól, hogy üzeneteit közvetítse  Balázs Ferinek, hogy testileg is körülhízelgi a fiút, majd pedig amikor felcsillan a találka reménye, a lejtőn történő eszeveszett futkosással, életveszélyes csúszkálással fejezi ki örömét. Azt követően, hogy Deda nagy nevetéstől fulladozva a „világ legjobb emberé”-nek tartott Gerdáról beszél, akivel együtt fosztogatják a sírokat, a bűntársak az egyik kriptából félreérthetetlenül összegabalyodva, s kétértemű tőmondatokat  („Vegye ki / Tegye be / Ne  ráncigálja már! / Húzza ki! / Nyomja bele  erősebben!”) préselnek ki magukból, miközben nevetést kiváltó gimnasztikus gyakorlatot mutatnak be, mely nem csak a jelenet obszcenitását teszi idézőjelbe, hanem  Deda sírgyalázásait is egy hóbortos öregember meggondolatlanságának tünteti fel. Ezt támasztja alá Deda önigazoló „filozofikus” érvelése, mely szerint a meggondolatlanul földbe vitt aranyak előbányászása nem bűntett, hanem dicséretes cselekedet. Ugyancsak, s egyáltalán nem véletlenül, a Dedával kapcsolatos az a nagyszerű jelenet is, melyben a léckerítésre krétával/zsineggel felrajzolja Itália „térképét”, s közben mintha-értelmes halandzsaszöveggel akarja elkápráztatni, megnyerni a kaland számára az unokáját. A jelenet azonban nemcsak leleplezően komikus, hanem funkcionálisan előremutató is. A kerítésen ugyanis ott marad egy papírhajó, amely éppen úgy utal a vállalkozás játékszerűségére, mint arra a már említett záró jelenetre,  melyben a fényes égi csatornán magasba emelkedő papírhajó Dedának az életből való távozását szimbolizálja. Az a jelenet pedig, amelyben Heli haláláért bűnösnek tartott   rendőrfelügyelőt, bár lehet, hogy csak Momčilo álmát látjuk, afféle szellemalakok félkör alakú esernyőfogantyúkkal húzzák-vonják, már-már csodálatosan koreografált akrobatamutatványnak is beillik.
*
Végezetül néhány szó a színészekről, mert a sikeresen megoldott jelenetek nemcsak a rendezést, hanem a színészeket is dicsérik.
Puskás Zoltán Dedában elsősorban a gyerekké lett öregembert, az álmokat kergető hiábavalóság tragikomikumát mutatja meg hatásosan. Balázs Áron zseniálisan hiteles mentalitáskarikatúrát formál a magyar község szerb rendőrfelügyelőjéből. Csupa élet, kamaszos elevenség Ferenc Ágota f. h. mozgással, hanggal, tekintettel ábrázolt Helije. Nagypál Gábor  bandafőnöke tekintélyparancsoló, szerelmes kamasza bájosan ügyefogyott, becsapott barátként emberien megbocsátó, felnőttként megrendült, csupán az nem világos, hogy Deda odaadó vagy csak engedelmes híve. Kovács Nemes Andor robbantóként megszállott, amit a fiúk közötti ostobasága indokolttá tesz, Helivel való kapcsolatában szerelmét titkoló zavarban levő álbarát. A kisebb szerepekben fellépők ügyesen színezik, árnyalják az előadás összképét. Német Attila öntelt/ostoba Szállási parasztként (ha a Momčilóval való jelenet kissé túlharsány is), Varga Tamás f.h.  Balázs Ferit  zavarbahozó Ékszerészként, Monár Róbert f.h. a banda ugratásainak (l)Eleméreként, Elor Emina f.h. gonoszkodó Tanárnőként, majd a fiát  váró/sirató Anyaként remekel, ígéretes, Huszta Dániel f.h. pedig a diákjelenetekben tűnik ki.

Via Italia
Újvidéki Színház
Domonkos István műveiből készült színpadi adaptáció

Színpadi adaptáció: Gyarmati Kata és Mezei Kinga
Díszlet: Mezei Kinga
Jelmez: Janovics Erika
Zene: Mezei Szilárd
Mozgás: Nagypál Gábor, Mezei Kinga
Dramaturg: Gyarmati Kata
Rendező: Mezei Kinga
Szereplők: Balázs Áron, Elor Emina f. h., Ferenc Ágota f. h., Huszta Dániel  f. h., Kovács Nemes Andor, Molnár Róbert  f. h., Nagypál Gábor, Német Attila,  Puskás Zoltán, Varga Tamás f. h.

08. 08. 6. | Nyomtatás |